A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-01-29 / 5. szám
Siposs Jenő ne — és a színház alapitó tagjaiban általában — az a töretlenség, az a belső tisztaság, ami annak idején minden egyébnél erősebben tartotta össze az indulás éveinek gárdáját... ? — Erre csak azt felelhetem, hogy az ember aligha árulhatja el az ifjúságát... lehet, azon is múlik ez, hogy nem léptem túl magasra, aminek folytán esetleg elveszíthettem volna a kapcsolatot a kollégákkal. Nem mi fedeztük fel azt a sarkalatos igazságot, hogy a munka a legjobb nevelő, de a magunk bőrén tapasztaltuk, hogy így van. Sokféleképp alakultunk. Az élet, a szakma, az érdekek másként hatottak egyikre, másikra, de a munkában most is töretlen egységre törekszünk. Az ember a munkájával mérhető igazán. Nem titok, hogy az élet, a színház taposómalma elég alkalmat ad a sérelemre Én azonban sosem a sértést tartottam szem előtt, és nem úgy viszonyultam a színházhoz, hogy dobom az egészet. Inkább öszszébb húztam a szemöldökömet, és arra gondoltam: jobban kell csinálni, mint eddig, csak ezzel védekezhetem. S ha huzamosabb ideig kicsi szerepeket adtak, azt mondtam magamnak, nem kell kitolásnak venni, hanem ebből a kicsiből kell nagyot csinálni. Elégtételül szolgál, hogy az őszinte kritika is észreveszi a kis dolgokat, ha jól csinálják. — Mindent egybevetve hogyan értékeli művészi pályáját? — Hogy nem tudott igazán kiteljesedni. Sajnos, az önmegvalósítás ezen a pályán nem egyedül a színészen múlik. Nem titok, hogy az én pályám nem úgy folytatódott, ahogy kezdődött. Az utóbbi húsz esztendőben túl sok volt a szünet, az üres év. Úgy érzem, több van bennem, mint amennyit kiadhattam magamból. Ha az első tizenötből egy-két év visszajöhetne, sok mindent tudnék még megcsinálni! Sőt, talán éppen olyan lelkesedéssel, mint annak idején, amikor még mindenki kész volt bármilyen szerepet a legnagyobb lelkesedéssel eljátszani. — Hadd kérdezzem meg: 35 évnyi szolgálat után hogy érzi magát a társulatban? — Néha valóban eltűnődöm: miként lehetne visszahozni színházunkba a régi közösségi szellemet és a jó hangulatot? És persze a közönséget is! Igaz. ha a színpadra lépünk, szinte minden olyan, mint régen. Szoktunk erről beszélgetni. Úgy érzem, ha voltak is természetes súrlódások az elmúlt három és fél évtized alatt, harag azért nincs. Mindig tudtam örülni a mások sikerének. Szeretném, ha ez mindvégig így lenne. 3. DIALÓGUS — Lelkes Magda nyugdíjasként örökös tagja a Magyar Területi Színháznak. Vajon miként látja ma, évtizedek múltán, hogy miért voltak olyan szépek a kezdeti évek? — Pontosabban: miért emlegetik őket sokan olyan nosztalgikusan? Számunkra mindenképpen azért, mert dolgozni akartunk. Keményen és igényesen, jó művészi színvonalon. Nem tudom, hogy az akkori együttesben nagyobb volt-e az arányszámuk azoknak, akik nemcsak hogy tehetségesek voltak, de okosan is fejlesztették a tehetségüket. Hajói megnézzük, kiderül, hogy megfelelő arányérzékkel nézve a dolgokat, számuk nem volt nagyobb, mint azoké a fiataloké, akik később kerültek a színházhoz. Az erők már akkor is differenciálódtak, noha a startpisztoly mindenkinek ugyanabban az időben dörrent el. De volt valami lényeges: az egységes színházvezetés, amely az egész társulatot tömörítő egységes koncepciót tudott teremteni. Ebből a koncepcióból adódott, hogy a műsortervbe hosszú esztendőkön át nem esetlegesen kerültek darabok, hanem a repertoár mindig a társulat adottságaira épült. Sok mindent közösen tárgyaltunk meg, ugyanakkor azt is természetesnek vettük, hogy a nagyobb tehetség egy idő után már jobban érvényesült. — Ön végigélte a színház egész történetét. Miként összegezhetné a Magyar Területi Színház három és fél évtizednyi tevékenységét? — Gondolom, most sem idő, sem hely nincs a hosszas mesélgetésre ... Röviden úgy tapasztalom, hogy a kezdet lendülete idővel alábbhagyott. Az emberek alakultak, volt, aki lemaradt, volt, aki kiugrott, és ez megbontotta az egykori nagy egységet. Akkor, induláskor minden előttünk volt, és mi minden lehetőséget megragadtunk. Szinte semmi egyébre sem gondolva, hiszen a színpadon kívül úgyszólván nem is voltak igényeink. Lehet, hogy a színház szakmailag most sokkal jobb előadásokat csinál, de az akkori lendület már önmagában fél sikert jelentett A művészi vezetés pedig mind a színpadon, mind az életben is közösséggé tudta varázsolni a rivaldafényben, a „deszkán" küzdő csapatot. Mindenkinek szívügye volt a darab, de senki se higgye, hogy ma kevésbé örülünk, ha sikeres bemutatót tart a Matesz. Fáj viszont, ha azt kell látnunk, hogy a közönség sok esetben húzódozik attól a színháztól, amelynek létrejöttét mi annyira akartuk, amelyre az életünket tettük föl! 4. DIALÓGUS — Siposs Jenő egyike volt azoknak, akik szakmát, pontosabban jogászi életpályát hagytak abba a művészetért. Érdemes volt ? — Erre a kérdésre csak egyértelmű igennel felelhetek. Még akkor is, ha a művészi pályán mindenki nagyobb célokat tűz maga elé, mint amekkorákat meg tud valósítani. Voltak buktatók, néha csalódások is, de az önmegvalósítási szándék töretlenül átsegítette az embert ezeken a mélypontokon. Más kérdés, hogy sok minden megváltozott abban, ahogy az emberek manapság a színházat nézik. Ma sokan mintha profánabbul viszonyulnának a dolgokhoz, kevesebb bennük az ügyszeretet. Komáromban valaha tízszer, tizenötször is telt háza volt a darabok többségének, az utóbbi másfél-két évtizedben viszont erősen leszűkült a színházba járók köre. Komáromban is, úgy hallom, Kassán is, de vidéken is .. . Kinos helyzet, ha a színésznek nemcsak a szereppel kell megküzdenie, hanem a kínzó gondolattal is, hogy lesz-e aki megnézi? Ez pedig nagyon szomorú. Az egykori közönség sem volt mind műértö, de szerette és támogatta a színházat. Másnap az utcán odaszólt, hogy „milyen stramm volt a művész". Egészen más érzés telt háznak játszani. Az üres sorok egyszerűen lefékezik a színészt. — Egykori társai és fiatalabb kollégái tudatéban vannak-e annak, hogy hű maradt a „színházcsinálás" közös eszményéhez? — Jócskán elmúltam már hetvenéves, de mindig örömmel találkozom mind a régi, mind a mai kollégáimmal. Ezt a harmincöt évet nem lehet kitörölni az emlékezetből. Nem is akarnám, háriem épp ellenkezőleg büszke vagyok erre a három és fél évtizedre. És büszke vagyok az alapítók után jött gárda tagjaira is, és bár kívülállóként, de annál őszintébben aggódom értük. Nagy hibát követ el, és pótolhatatlan veszteséget szenved az, aki elfelejti a bölcsöt. A Magyar Területi Színház színészének és minden tagjának külön felelőssége, hogy nemzetiségi mivoltának is tudatában legyen. Ahogy telik az idő, egyre súlyosabb a felelősség. Nemcsak az anyanyelv ápolásáról van szó, hanem a tudat formálásáról is. Szerintem ez lehet a legfontosabb eredménye annak a romantikus, de megvalósult álomnak, amellyel annak idején a Magyar Területi Színház vándorszínészeiként útra keltünk. Eddig a színházalapitók vallomásai önmagukról és az elmúlt harmincöt esztendő hazai magyar színházi életének hétköznapjairól. Nem titok: a színházi újságíró örömmel jegyzetelte riportalanyai szavait, mert őszintének érezte azokat. De egyben azért is, mert az elmúlt harmincöt esztendő valóban jelentős és nagy korszak a csehszlovákiai magyar színjátszás, a hazai nemzetiségi művelődéspolitika történetében. MIKLÓSI PÉTER Fotó: Gyökeres György (4) és archívum 13
