A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-07-03 / 27. szám
dolgainkról Fonod Zoltán eddigi életútja: pályamódosítások sorozata. Falusi pedagógusként indult, majd lapszerkesztő és publicista lett, később a könyvkiadás területén végzett szervező és irányító munkát, az utóbbi időben pedig ismét oktat — a Komensky Egyetem magyar tanszékének tanszékvezető docense. Spirálisan felfelé kanyarodó, s nyilván a külső erők által is determinált pálya az övé, amely talán megérdemelne egy elemző dolgozatot is, de a recenzens ezúttal szerényebb feladatra vállalkozott, csupán egy könyvről — a szerző legújabb munkájáról, az 1987. évi Madách-díjjal jutalmazott Tegnapi önismeret című tanulmánykötetéről — szeretne elmondani néhány észrevételt és gondolatot. A közel 400 oldalas műben valamiképpen Fonod Zoltán valamennyi alteregója: a tanár, a publicista, a könyvszerkesztő, az irodalomtörténész benne van. S éz tulajdonképpen természetes is, hiszen aki — lett légyen bármilyen poszton is — ennyire a csehszlovákiai magyar szellemi élet szervezésén és fellendítésén munkálkodott, írás közben sem tagadhatta meg önmagát. Ftersze meg kell mondani, hogy az effajta „sokoldalúság" mindig gyanús egy kicsit a szakmai berkekben, s könnyen az a vád érheti az embert, hogy nem Elsősorban költőnek érzem magam — A Szlovák Irodalmi Alap Madách Imre műfordítói díját ezúttal Cselényi Lászlónak ítélték oda a Pitypang mítosza című könyvéért, amely válogatott műfordításokat és átköltéseket tartalmaz. Vajon mit érez olyankor az ember, amikor átveszi a díjat kérdeztem az alkotótól... — Vincent Sabík, a Szlovák Irodalmi Alap elnöke azzal adta át a díjat, hogy „ ... no, Cselényi elvtárs, rád is sor került..." Váratlanul ért ez a megállapítás, csak annyit tudtam hirtelen mondani, hogy ......aki sokáig él..Úgy érzem, kissé megkésve kaptam a díjat, s ráadásul — ám ezt csak én teszem hozzá — műfordítóként kaptam az elismerést, és egy kissé bánt, hogy harminc év alatt eredeti munkámmal nem sikerült kiérdemelnem. MADÁCH-DÍJ 1987 eléggé elmélyült egyik területen sem. Jól tudom, a gyakori pályamódosítás rengeteg önművelést, új munkamódszerek elsajátítását igényli, olykor talán még életformaváltásra is rákényszerül az ember, amit az is nehezít, hogy mindez lényegében a nyilvánosság előtt zajlik le, de ha valaki mindezek ellenére vállalja, megérdemli elismerésünket. Egy nemzetiség szellemi életében egyébként sem ritkák az ilyen pályamódosítások, hiszen a társadalmi munkamegosztás ebben a szférában jóval kevésbé szervezett, tehát az egyéni elhatározásoknak és feladatvállalásoknak sokkal nagyobb szerep jut mint egyebütt. Ebből az aspektusból szemlélve Fonod Zoltán eddigi munkásságát, s mindenekelőtt legújabb tanulmánygyűjteményét, azonnal összetettebbé és ugyanakkor plasztikusabbá is válik a róla kialakított kép, tehát egyaránt jól láthatóvá válnak a pozitívumok és a fogyatékosságok is. Azt rögtön az elején szeretném elmondani, hogy Fonod egyik írását sem akarja többnek láttatni, mint aminek eredetileg szánta. A reflexiót nem avanzsálja elemzéssé, s az ismeretterjesztő céllal irt dolgozatot sem akarja tudományos szakcikként feltüntetni. De ettől még az egyikben ott lehet az elemzés is, a másikban pedig a saját kutatások eredményeit is közreadhatja, s talán ez az, ami kissé megtévesztheti a szakmabelieket. A kötetet indító hatives tanulmány, a Kisebbségi szerepkörben a két világháború közötti időszak csehszlovákiai magyar szellemi életének kibontakozását és szerteágazását mutatja be, tudatosan mellőzve a periférikus jellegű folyamatok ábrázolását, csakis a fö irány- és erővonalak megrajzolására törekedve. Talán valaki szóvá tehetné, hogy Turczel Lajos Két kor mezsgyéjén című könyve után Fonod írása kevés újat. mond, de én éppen az anyag célirányú elrendezésében látom a dolgozat értékét. A könyv második fejezete — Arcok az irodalomból — néhány erőteljes vonással megrajzolt portrét gyűjt egybe olyan alkotókról, akik meghatározó egyéniségei voltak a két világháború közötti időszak csehszlovákiai magyar irodalmának. A sort természetesen Fábry Zoltán nyitja meg. Ma már közhely, hogy — Mindezek ellenére, úgy érzem Cselényi László örül az elismerésnek, a díjnak, amelynek odaítélésekor nyitván eddigi munkássága is sokat nyomott a latban. — Remélem én is, hogy így van, s úgy vettem észre, mások is így látják. Számomra inkább erkölcsi győzelem, hogy végül is átvehettem a dijat. •— Beszélhetnénk magáról a kötetről, a Pitypang mítoszáról... Hogyan is született meg a könyv? — Többször elmondtam már — legutóbb éppen e könyv ürügyén a budapesti Könyvvilágban, meg a Nő műfordítással foglalkozó sorozatában —, hogy én elsősorban költőnek érzem magam, nem műfordítónak. Általában úgy szokott az lenni, hogy az ember előbb-utóbb rákényszerül a műfordításra, ami éppenséggel nem baj... Első műfordításaim a hatvanas évek elején a szívügyeim voltak. Olyan dolgokat fordítottam, ültettem át magyarba, amiket nagyon szerettem. Elsősorban a cseh meg a szlovák lírából válogattam olyan verseket, amelyeket szívesen láttam volna magyar fordításban. Később, párizsi éveim idején úgy tanultam franciául, hogy lefordítottam egy-egy magyarul addig nem olvasható verset, s így tanultam is, meg átültettem néhány Reverdy, Breton, Michaux alkotást. A hetvenes években a Madách Könyvkiadó munkatársaként részt vettem különböző cseh és szlovák költői antológiák fordításában. A Válek, Rúfus, Holan, Závada, Feldek kötetekre gondolok elsősorban, no meg a nem olyan régen megjelent Gyújtópont című antológiára. Nos, ilyen előzmények után állítottam össze a „Pitypang mítosza" című kötetemet. — Az imént a műfordítást úgy emlegette, mint kényszert... Kényszer... Ennek a szónak kettős „arca" van, a műfordítás nem lehet csak kényszer, hiszen komoly alkotómunka... — A kényszert én abban az értelemben gondolom, hogy én immár tíz éve „szabadúszó" vagyok, s ez azt jelenti, hogy abból élek, amit írok. Természetes, hogy egy ilyen kis irodalomban, mint a miénk, — egyetlen könyvkiadó „árnyékában" — csak eredeti művek közreadásából, — s különösen a modern költészetből — megélni nemigen lehet. Nyilvánvaló tehát, hogy mással — elsősorban műfordítással — is foglalkozni kell. Első komoly ezirányú tevékenységem Hviezdoslav elbeszélő költeményének a fordítása volt, s később a már említett dolgokkal folytatódott. Cselényi László A PITYPANG MÍTOSZA Madách Fónod Zoltán a Fábry-életmü talán legalaposabb ismerőjévé „dolgozta fel" magát az elmúlt másfél évtizedben. Ő szerkeszti és rendezi sajtó alá a Fábry Zoltán Összegyűjtött írásai című, jelenleg a 6. kötetnél tartó sorozatot, ami már önmagában is tiszteletet parancsol, de ezen túlmenően elkészítette az eddigi legátfogóbb Fábry-monográfiát, amely remélhetőleg hamarosan napvilágot lát, s mintegy ráadásként rendszeresen közöl különböző cikkeket és tanulmányokat Fábryról a csehszlovákiai magyar sajtóban. Talán ezzel is magyarázható, hogy a Fábryt bemutató portrét érzem a legteljesebbnek, Győry Dezsőről, Vozáriról, Forbáthról és a töb— Meglepődve tapasztaltam, hogy a bratislavai Magyar Könyvesboltban május közepén még mindig nem volt kapható a Pitypang mítosza, holott tudomásom szerint már a múlt év végén megjelent a könyv.. . — Novemberben már kint volt a nyomdából ... Állítólag a karácsony előtti nagy zűrzavarban, a könyvek millióinak a sokaságában valahogy úgy elrejtették a központi raktárban, hogy azóta sem találják. Tény, hogy máig nem kapni. — Ha nem említette volna az imént, akkor is nyilvánvaló, hogy elsősorban költőnek, s nem műfordítónak érzi maga dö /őre lesz ötvenéves... Ennek ellenéi Csetényi Lászlót valahogy még mindig úgy tartják számon, mint olyan alkotót, aki makacsul, szinte csökönyösen ragaszkodik elképzeléseihez, s rendületlenül járja a saját útját Hogyan értelmezné ezt a „saját utat"? — A kérdésből akár azt a logikai következtetést is levonhatnám, hogy aki ugye már ötvenéves, lehetőleg ne járja a saját útját, hanem törjön bele a hámba és járja a mindenkori utat. Én inkább annak az alkotói gyakorlatnak vagyok a híve, amit az én nagy példaképem Joyce gyakorolt, hogy ahány könyve, annyi új hang. A helyzet az, hogy én immár 10
