A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-07-17 / 29. szám
Hozzávetőleg i. e. 3000-ben az egyiptomi történelem első ismert uralkodója, Ménész egyesítette Felső- és Alsó-Egyiptomot, s megalapította Mennofer (görögül Merrrphisz) városát. Mennofer fekvése a két birodalom határán megszilárdította a későbbi város helyét. A földművelést elősegítő öntözéses gazdálkodás hozzájárult a központi irányítás megteremtéséhez. A város legrégibb neve, a Fehér Fal, magában foglalta a déli országrész nemzeti színét és valószínűleg a déliek győzelmét örökítette meg. Mennofer csaknem ezer évig volt az ősi egyiptomi birodalom fővárosa, de további két évezreden keresztül kormányzati és kulturális központ maradt, és az Ápisz-bika kultuszában megőrizte Ftah isten tiszteletét. Csak a 19. század elején sikerült felfedezni azt a helyet, ahol az óriási kiterjedésű virágzó város állt. A város nem a mai értelemben vett metropolis volt, hanem egyes részeit (paloták, templomok, katonai táborok, lakónegyedek) parkok és díszkertek szegélyezték. Ezért több mint négy óráig tartott, míg az ember gyalog az egyik végéről a másikra ért. Az idő múlása, a sivatagi homok megtette a magáét: az egykor fényes fővárosból csak két objektum maradt meg: az alabástromszfinx és II. Ramszesz szobra. A több mint 80 tonnás szfinx melletti csarnokban látható az említett fáraó szobra, mely 13 méter magas volt, most fekvő helyzetben van. A mai turista számára Memphisz igazi látnivalója az egykori temetkezési hely, Szakkára. Ez a nekropolisz annak köszönheti fennmaradását, hogy néhány tízméterrel magasabban feküdt és nem esett áldozatul a Nílus áradásai okozta iszaptömkelegnek. Szakkára a nevét Szokar mennoferi istentől kapta. Szokart az ősi birodalomban a holtak és a temetkezési helyek isteneként tisztelték, sólyomnak, illetve sólyomfejü férfinak ábrázolták. Szokar a legrégibb egyiptomi istenek közé tartozik. Óegyiptomi elképzelések szerint részt vett a temetkezési szertartáson, a „test megtisztításánál" és a ceremoniális „szájnyitogatásnál" is segítkezett. Ezenkívül a szentélyek építését is szervezte. Az évszázadok múltán eggyé olvadt Ralival, Mennofer ősi főistenével. Teremtő istenként tisztelték, aki az isteneket és a világot is létrehozta. A mennoferi papok szerint az isteneket Rah „szíve közvetítésével" (a szív volt a gondolkodás központja) és a „nyelv segítségével" teremtette. Műszakilag úgy oldotta meg a teremtést, hogy először kitalálta az istenek nevét és utána kimondta azt. Ezenfelül Rahot a kézművesek isteneként is dicsőítették. Rahot emberfejű álló múmiaként ábrázolták, kezében jogarral. Az egyiptomiak erősen hittek a halál utáni életben. Ezért legjelentősebben a temetkezés művészete fejlődött. A sivatag száraz homokja hosszú ideig megőrizte a holttesteket, ezért úgy látszott, hogy a halott valamilyen formában tovább él. Az óegyiptomi hiedelem szerint a testnek egy fontos része, a ka-lélekforma megmarad és a testnek készen kell lennie arra, hogy visszatér belé a lélek. Ezért a sírokban ételt, italt, sőt, fáraók és nagyurak sírkamráiban bútort, fegyvert, és ékszert is elhelyeztek. A történelem hajnalán még a szolgák is elkísérték urukat a halálba, hogy a túlvilágon is rendelkezésükre álljanak. A sír fölé emelt építményt, mely hasáb formájában a házat utánozta (a régészek az arab munkásoktól kölcsönözve a szót: masztabának nevezték el), eredetileg agyagtéglából, később köböl építették. Az építmény alatt lévő sírkamra egy helyiségből állt, ennek keleti falán álajtót létesítettek. Az álajtón a ka-lélek szabadon közlekedhetett. A 4. dinasztiától a sírkamra melletti kis fülkében helyezték el a halott szoborfejét. Az építményhez tartozott a halotti kápolna és az elhunyt szobrát tartalmazó szerdáb (szoborkamra). Minden idők legelső piramisa, a 3. dinasztiabeli Dzsószer fáraó lépcsős piramisa úgy keletkezett, hogy a becsvágyó fáraó Imhotep építész kíséretében megtekintette jövendő nyugvóhelyét. (A nyugvóhelyet mindig már a trónralépéskor kezdték építeni). A kőből épült masztaba nagyobb volt, mint más fáraóké, de mivel a király jó egészségnek örvendett úgy döntött, lesz még idő még nagyszerűbb emléket állítani önmagának. Imhotep máris készen állt a javaslattal: még egy masztabát épít az első fölébe. Pár év elteltével az egész jelenet megismétlődött, s ez még négyszer folytatódott. A felvázolt történet nem a képzelet szüleménye: még ma is jól felismerhető az építmény egyes lépcsőfokainak strukturális önállósága, látható, hogy nem egységes terv szerint építették. A lépcsős piramis teljes magassága 59 méter, alapzata 125X115 méter. Alatta kb. 30 méter mélységben van a fáraó sírkamrája. Két alabástromkoporsót találtak a régészek, tetemet nem, de felszínre került a fáraó szobra. Dzsószer síremléke körül hatalmas kiterjedésű kultikus mező terült el annak idején (544 X 277 méter), ma már csupa rom, törmelék. Itt alkalmazta Imhotep először a fáraói nekropoliszok zárt rendszerét: az egész temetövárost tíz méter magas kőfal vette körül. A kőfalban tizenöt kapu volt, ebből tizennégy álkapu, csak egy volt valódi. Ezt a kaput és a hozzátartozó építményeket újjáépítették. Belépvén rajta stilizált papiruszkötegek formájában alkotott oszlopsoron haladunk át. Az oszlopsor végén nagy ceremóniaudvar következik — ezen az udvaron tartották meg az uralkodó trónralépési évfordulóinak ünnepségeit s a végtisztesség szertartását is. Ezeken az ünnepségeken jelen ismereteink szerint kezdetben (a 30. születésnap után) a király megifjodását ünnepelték. Az ún. hebszed ünnepség misztikus célja az volt, hogy megújítsa a király életerejét. A szertartásokhoz hozzátartozott az a szokás is, hogy a király, kezében cséphadaróval, végigfutott egy bizonyos szakaszt (a piramisban találtak egy olyan dombormüvet, mely a fáraót e rítus elvégzése közepette ábrázolja). A megifjodás szertartása kapcsolatban lehetett azzal a primitív hittel is, hogy a király életereje s a földek termékenysége összefügg. A Dzsószer-piramis közeiében van az Unisz-piramis s néhány más, 4. és 5. dinasztiabeli, többnyire romokban heverő építmény. Az Unisz-piramisban lévő folyosó belső falain színes hieroglifák vannak, egy képsor bemutatja, hogyan szállították Aszuánból a halotti templom építéséhez szükséges gránitoszlopokat. A szakkárai nekropolisz további érdekessége a Szerapeum, vagyis, az Ápisz szent bikák kriptái. Felfedezésük Auguste Mariette francia egyiptológus nevéhez fűződik. Több mint egyéves munka után rábukkant a sziklába vájt bejáratra, mely az Ápisz-bikák föld alatti sírjába vezetett. Már a történelem előtti időkben mégkülönböztetett tisztelet tárgya volt a bika; az egyiptomiak a termékenység istenét, a földi és a kozmikus élet megújítójának megtestesülését látták benne. Úgy tartották, hogy ő veti az új lét csíráját a halottakba. Mennoferben később Rahhal, a város föistenével azonosították. Egy-egy Ápisz-bika kimúlása és utódjának felavatása nagy eseménynek számított. Papok indultak el a falvakba, hogy megkeressék a méltó „bikaörököst": 28 szent jeggyel kellett dicsekednie. (pl. fekete szín, a homlokán fehér 20
