A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)

1987-12-25 / 52. szám

ELSE ZANTNEV

Hogyan lett gazdag ember nagyapám

Az én nagyapám aranyos ember volt, de amikor az észt osztogatták, akkor nem volt jelen. Ma is csodálkozom azon, hogyan is nevelhetett fel nagyanyám egy családot az ő keresetéből.

Egy kis házban laktunk mindannyian, ványadt kis társaság, mondhatom. Az evésre unszolni soha sem kellett minket. Tény és való, hogy miután otthon megebédeltünk, én felmentem nagyanyánkhoz és még egyszer megebédeltem. Azután meglátogattam Berta nénémet, aki egynéhány ajtóval arrább lakott és ott is jóllaktam.

Hogy milyen íze van az érett almának, azt csak jóval tizenöt éves korom elmúltával tudtam meg, amikor egy üzletben inaskodtam. A mi falunkban soha nem érett meg az alma, nem volt ideje. Bár olyan savanyú volt mint az ecet, ezeknél az éretlen kis zöld almáknál semmi sem ízlett jobban.

Egyetlen egyszer, egész kisgyerek koromban éreztam magam jóllakottnak. Berta néném ugyanis elfelejtette bezárni az éléskamrát, én ezt kinyomoztam, elbújtam a fánkokkal és huszonkét darabot szép sorjában úgy bekaptam, mint kutya a legyeket. Családom ezt soha nem felejtette el és nem is bocsátotta meg. Évekkel később, ha családi összejövetelek alkalmából megjelentem, valaki elkiáltotta magát: „Vigyázzatok a fánkra"!

Talán el tudják képzelni mit jelentett számunkra, amikor egy szép napon nagyapámra rámosolygott a szerencse. Vasúti szerencsétlenség érte.

Nos, ha Önökkel történik ilyesmi (feltéve, ha túlélik) nem szalasztják el a szerencséjüket ugye? A vasúttársaság fizetni fog. Az utasok pontosan tudják, mit tegyenek. Siránkozni kezdenek, és a földön vonaglanak addig, amíg az orvos a mentőkkel meg nem érkezik, de nagyapám nem így tett. Neki mindig jobb étvágya volt, mint mindannyiunknak együttvéve. Soha életében nem mulasztott el egyetlen étkezést sem és most sem tette. Nem, nem, még egy kis vonatösszeütközés kedvéért sem. így hát faragott magának egy erős sétapálcát és elindult hazafelé (háromórás gyaloglás).

Időközben a szerencsétlenség híre eljutott a faluba és a távirat Csak annyit közölt, hogy haláleset nem történt.

Nem tudom kellőképpen ecsetelni nagyanyám váltakozó arckifejezését, amikor nagyapám hosszú léptekkel, porosán, fáradtan a hosszú úttól, de ép tagokkal megállt az ajtóban. Ajkán széles mosoly ült örömében, hogy idejében érkezett az ebédhez. Nagyanyám először megkönynyebbült, hogy férje sértetlen, majd vegyes érzelmek kerítették hatalmukba, végül pedig dühbe gurult. Nagyapám tehát feladta egyetlen aranyat érő lehetőségét. Nagyanyámat mintha forgószél kapta volna el és nagyapám fel sem fogta mi történik körülötte, máris nadrág nélkül, az ágyban találta magát. Panaszos védekezése sem segített. Nagyanyám vizes törülközőt csapott a fejére, mialatt anyám a házban található egyetlen orvosságért, a ricinusolajért futott. Nagyapám ijedtében ordított és szeretett volna a paplan alá bújni, de nagyanyám befogta az orrát és valahogy sikerült bele erőszakolnia az orvosságot. Szerencsétlen ember! Egy dolog érdekelte csak, — az ebéd, de mit tehet ő, vagy bárki más, ha a felesége és leánya valamire elhatározta magát?

Amikor mindez megtörtént, az egyik gyereket orvosért szalajtották. Eljött az orvos, alaposan megvizsgálta nagyapámat és már éppen gratulálni akart jó egészségi állapotához, amikor anyám akcióba lépett. Kihúzta magát és teljes négy láb és tiz hüvely magasságában az orvos elé állt és félreérthetetlen formában közölte vele, hogy nagyapám komoly sokkot kapott és agyrázkódást szenvedett. Dehát hogyan is magyarázhatná meg azt a tényt, hogy kihagyta életének legnagyobb lehetőségét. Vagy talán az orvos tudna erre más magyarázatot? Ugye nem?

Az orvos egy pillantást vetett anyám bőszen elszánt arcára. Már előre számított erre és tudta, hogy legyőzték. Belenyugodott, elfogadta anyám diagnózisát és elment.

És most elkezdődött a várakozás ideje. A két asszony mindent megtett, hogy nagyapámat ágyban tartsa. Óvatosan kitanították, hogy mit mondjon, és mit ne mondjon, amikor majd a vasútigazgatóság emberei eljönnek. Nagyapám bölcsen bólogatott és megígérte az együttműködést.

Hát megpróbáltak Önök valaha egy angolnát ágyban tartani ? Nagyapám megszökött előlük, amilyen gyakran csak tudott. És ha nagyanyám és anyám kétségbeesésükben elrejtették a nadrágját, nagyapám megvesztegetett közülünk, gyerekek közül egyet, hogy keresse meg a nadrágját, és valahogy kiszökött az ágyból.

És nem volt az ágyában akkor sem, amikor meghallottuk a régen várt zajos mozgolódást a ház előtt. Az ablakon kikukucskálva láttuk a vasúti nyomozókat az egész falu népétöl körülvéve, akik tiszteletteljesen várták az események kimenetelét.

Nadrágját, csizmáját lerángatva, nagyapát bedugták az ágyba és a paplant felhúzták az áliáig. Az ablakredőnyt leeresztették, a ricinusolajjal telt palackot feltűnően az ágy mellé helyezték és végül a nyomozókat betessékelték.

Az első pillanattól kezdve világos volt, hogy nagyapám minden gondos előkészítésről megfeledkezett. Sugárzó arccal üdvözölte a jelentős látogatókat és megdicsérte tetszetős külsejüket. Azután az időjárásról, majd a termésről kezdett beszélni. Amikor végre a vasúti orvos szóhoz jutott és megkérdezte őt, hogy milyen sérülést szenvedett, anyám izgatott jeladással a fejére mutatott.

— Nos — szólalt meg nagyapám angyalian mosolyogva, — tulajdonképpen semmi bajom sincs, amit 100 000 gulden meg nem gyógyíthatna.

Anyám azonnal elájult, nagyanyám nagyot sikított és kirohant a szobából és a követelés elintézésére kiküldött hivatalnokok nevetve összedugták a fejüket.

Miután rátaláltak és magához térítették anyámat, nagyapámat 5 000 guldennel ajándékozták meg és ezzel ö lett a falu leggazdagabb embere. De nagyapám halála napjáig sem tudta megérteni, hogy miért adták neki azt a pénzt.

Fertl Etelka fordítása

EMBERI SORSOK Derű a § árnyékában

A különböző jogi esetekről, a szocialista törvényesség elveivel konfliktusba sodródó emberek sorsáról tudósító riporter gyakorta kénytelen megfordulni a bírósági épületek folyosóin és tárgyalótermeiben, a nemzeti bizottságok szabálysértési irodáiban. S mivel az óesztendö utolsó napjait írjuk, ne vegye tőlem zokon senki, ha most olyan eseteket elevenítek fel, amelyek azt bizonyítják, hogy Justitia színe előtt, az igazsághoz vezető úton is akadnak mulatságos kitérők.

§ Z.-né és X.-né egy régebben épült, körfolyosós házban laknak. Z.-né a tisztaság rögeszmés megszállottja: állandóan söpör, súrol, tisztit az ajtaja előtt s fennhangon panaszkodik, hogy X.-né — a szomszéd — folytonosan tönkreteszi az ő verítékes munkájának eredményét, mert saját lakásához igyekezve újra meg újra port, sarat, piszkot visz a gyönyörűen kiglancolt köre. Z.-né gyomrát már ideges remegés fogja el, ha meghallja a szomszédnő lépteit, és ha csak a legkisebb lépésnyomot találja utána, rögtön azzal vádolja X.-nét, hogy szándékosan pocsékká teszi munkáját! Az állandó torzsalkodásokból szabálysértési ügy kerekedik. Az illetékesek kénytelen-kelletlen foglalkoznak az esettel, s arra az álláspontra jutnak, hogy X.-nének nem lévén szárnya, repülni sem tudhat, viszont a saját lakását mindenképpen meg kell közelítenie, úgyhogy a pedáns Z.-né köteles lesz mukkanás nélkül eltűrni, hogy szomszédnője el-elhaladjon az ajtaja előtt...

é

§ A.-t elhagyta a férje. Az asszony búskomoran járt-kelt a szülőkkel együtt épített családi ház szobáiban, és néha meg-megsimogatta megszeppent gyermekeit. Vissza kellene hívni az apjukat — gondolta egyik pillanatban, de a másikban rögvest feltámadt sértett büszkesége és elhessegette megbocsátó gondolatait, mondván: egy nö legyen határozott és hajthatatlan, különösen akkor, ha másfél óra múlva randevúja van a férjével és annak új barátnőjével.

A csendes kávéházban, ahol hármasban összejöttek, mindenki békésen társalgott. Az ö asztaluk is egy baráti társaságnak tűnt. Senki sem gondolta volna, hogy most döntik el életük további menetét. Miután békésen, intelligens emberek módjára megegyeztek, ki-ki mehetett a maga útjára ... A délután során nem is történt már semmi, csak este fogta el valami féktelen nyugtalanság a barátnőjéhez költözött férfit. Kapta magát, beült az autójába és hazahajtott. Az éj leple alatt odamerészkedett a kertes házhoz, átmászott a kerítésen és odalopózott a hálószoba nyáron mindig tárva-nyitva álló ablakához. Föltomázta magát a párkányra és beugrott a megszokott helyiségbe. Egyenesen odament az ágyhoz, s egy hirtelen mozdulattal megcsókolta — hite szerint — a feleségét. A valóságban azonban, meglepett és indulatos haraggal, az anyós üít föl az ágyban.

Másnap pedig beperelte a vejét: magánlakháboritás és személyi sérelem ürügyén.

5 Januárban történt az alábbi eset, amelyben szintén rokonok voltak a haragosok: az anyós, a vö és a vő édesanyja kölcsönösen becsületsértéssel vádolták egymást. Tulajdonképpen teljes joggal, hiszen az egymás fejéhez vagdosott szitkokból, sértő jelzőkből hosszú lista készült a bírósági eljárás során.

Bevált szokás, hogy ilyen esetekben mindig megkísérlik rábírni a feleket a békülésre. E törekvés a szóban forgó család esetében sikerrel is járt, mert belátták, hogy ellenkező esetben a bíróság valamennyiüket elmarasztalná. így aztán az anyós megfogadta, hogy soha többé nem nevezi útszéli csibésznek, szélhámos hóhányónak, féleszű őrültnek, ingyenélö kocsmatölteléknek, rongyos fráternek a vejét. Ezzel szemben a vö is elnézést kért azért, hogy hirtelen haragjában egyszer vén spinének, másszor kivénhedt, lomha tyúknak szólította anyósát; és azt is elismerte, hogy helytelen magatartás volt az egyik családi-perpatvar során fél órára a WC-be zárni feleségének anyját. A vő édesanyja is őszinte megbánást tanúsítva belátta, hogy illetlenül nyilatkozott a nászasszonyáról, amikor — többek között — véresszájú hárpiának, meg elhízott, buta libának vélte titulálni...

A sűrű bocsánatkérések alapján megszüntették az eljárást és a peres felek családtagokhoz illő békében távoztak. Ám alighogy becsukódott mögöttük az ajtó, a járásbíróság folyosójáról indulatos vitafoszlányok hallatszottak: — Hallottad, engem akart meghazudtolni az a boszorkány?! — Elapadt volna a tejem, ha ilyen naplopót szültem volna ... — Hagyd, mama, bányarémekre kár a szót vesztegetni...

§ A 63 éves férfi és négy évvel fiatalabb felesége a legteljesebb egyetértésben élt egymással. Nem úgy azonban a lányukkal és annak férjével, akikkel közös családi házban laktak. A bökkenő ugyanis abban volt, hogy az idősebb házaspárt már távolról sem a szerelem, hanem sokkal inkább az alkohol iránti nemes szenvedély tartotta össze. Egy este (újfent) alaposan becsiccsentve érkeztek haza. A férfi úgy érezte, napi szükséglete már fedezve van, nem úgy viszont az aszszony. De hogyan jusson hozzá most, éjszaka, valami itókához? Hirtelen megvilágosodott előtte a megoldás: a vöje nemrég kapott ajándékba egy üveg konyakot, úgyhogy elég átlopakodni a fiatalok szobájába és...

... A vő mélyen alszik. Hirtelen zajra ébred. Felkattintja az éjjeli lámpát, és mit lát? Az anyósa hálóingben lopakodik kifelé a szobából, hóna alatt görcsösen szorongatva a szekrényből óvatosan kiemelt konyakosüveget ...! Családi botrány, és mert nem az első családi vita, hát szabálysértési feljelentés... végül a bensőséges Ígéret: — Soha többé!

5 Egy ügyfél bejelentette a rendőrségen, utána pedig a biztosítónál, hogy feltörték a lakását. Az eltűnt tárgyak hosszú sora között megnevezett egy gyémántkövekkel ékesített arany karkötőt is. Egy idő után — amikor úgy tűnt, hogy a nyomozás megrekedt a holtponton — annak rendje és módja szerint kártalanította az illetőt. Végül azonban a rendőrség igyekezetét is siker koronázta': huzamosabb ideig tartó nyomozás után mégis sikerült fülön csípni az illetőt. A tolvaj elleni büntető eljárás során minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy a szóban forgó karkötőt a betörő nem értékesítette és nem is „felejtette " magánál, hanem — amikor már nyomában érezte a rendőrséget — visszaszármaztatta a tulajdonosnak, aki viszont a dupla haszon reményében ezt „elfelejtette" bejelenteni az illetékeseknek. A kárvallottból így bűntárs lett! M. P.

19