A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)

1987-12-25 / 52. szám

KESZELI FERENC PARÓDIÁI

MÁCS SZILVESZTER

Temetőkapufa

Én meg úgy lettem író, hogy élt a falunkban egy leány. Több lány sem lévén azon a környéken, bizony minden férfiembert ugyanaz a leány tett boldoggá. A nevére már nem emlékszem, de hogy föl ne ismerje valaki, nevezzük Láncz Eszternek, ami természetesen álnév csupán.

No, egyszer ez az Eszter minden előzmény nélkül beleunt az általa gyakorolt szolgáltatásba s bár szüzességi fogadalmat nem tett, egyik napról a másikra zárkába vonult. Gömörben nem voltak zárkák, azért fogta magát és elment egy Garam menti zárkába. Esztendőkig hir se jött felőle, mígnem egyszercsak mégis hír érkezett. E hír szerint Eszter kivetkezett. Én akkor már újságíró voltam, sokat utaztam, s egy utam alkalmával úgy döntöttem, hogy menetközben meglátogatom. így történt.

Természetesen ö engem akkor már nem ismert meg, de lehet, hogy csak azért, mert dicsértesséket köszöntem neki, s ö úgy emlékezett, hogy én nem dícsértessékkel szoktam köszönni. Mi mást tehettem, maradtam nála inkognitóban, ami azért is volt demokratikus eljárás, mert ö sem viselt fityulát, sem egyéb apácás hogyshivjákot.

Beültünk egy uszodába, megittunk egy kávét, majd azzal az ötlettel álltam elő, hogy beszélgessünk az életéről, de lehetőleg a gőzben. A nő megnyílt, csak úgy dőlt belőle a szó, de én már a harmadik mondatnál rájöttem, hogy nem a saját életét mondja, hanem egy idegen történetet mesél, mely történet nekem korántsem volt idegen, hiszen szóról szóra olvastam már egy Lovicsek-regényben.

Végighallgattam a nőt türelmesen és nem fedtem fel, hogy tudom: hazudik. Tisztességgel búcsút vettünk egymástól, mindenki ment a maga útján. Hogy ő mit döntött el, azt én nem tudhatom, de én már útközben elhatároztam, hogy hitelesen megírom az életét.

Hát így lettem író és ezért is adtam a regényeimnek ilyen címeket.

GRENDEL SZILVESZTER

Szilwesztern

Volt nekünk egy baloldali szomszédunk, hétpróbás alaszkai aranyásó a Yukon forrásvidékéről, aki később Chikágóban lett mesterlövész, majd mormon hittéritö Utah államban. Mígnem gondolt egyet és otthagyta Amerikát, visszatért a szülővárosába, ahol örökség várta, nevezetesen a házunk balján álló szoba-konyhás ingatlan — tenyérnyi kerttel persze. Miután hazatért, földimogyorót kezdett termelni a kertjében. Csakhogy kicsinek találta a kertet, ezért elment a fiskálishoz, és addig-addig ügyködött nála az esztendők során, míg ki nem sajátíttatott a mi kertünkből egy darabot, pontosan azt a bokros részt, ahol az utcabeli lányokkal szoktam pettingelni, ami természetesen nem a kisajátítási ügylet idején fordult elő, hanem

Szilveszter a

Egyismeretlenű paródiák

Sokmüfajú irodalmunkból, mármint a csehszlovákiai magyarból az eddigiek során hiányzott a memoár, az írói emlékezés műfaja. Hiányzott annak ellenére is, hogy írói berkeinkben immár nemzedékek öregedtek el, de igazi memoárt, amolyan pályaképpel egybefont divatos könyvet még senki nem írt. Mint a közelmúltban kitudódott, most mindenki ezen dolgozik — de furcsamód csak a prózaírók. Ám cselekszik mindezt félig-meddig álnév alatt, mert ha a kéziratba menet közben beleolvasna valaki az azonosítás veszélye így nem forog fent. Szemelvényt hármójuktól sikerült szerezni.

A többi méla vers.

csak évtizedekkel később, amikor már magam is megszülettem, de senki sem gondolta rólam, hogy író leszek, aki majd mindezt megírja.

Kertünk bokros részének kisajátítási folyamatában az öregapám egy idő múltán perre kellett vigye az ügyet. Sikerrel. A tárgyalást megelőzően odaállt a bíró elé és kerek perec megvesztegetési kísérletbe fogott.

— Bíró úr, ha kedvemre dönt, magának adom a legszebb anyanyulamat.

— Anyanyulat? Mit kezdenék én azzal? Szívesebben beérném valamelyik leányzóval, egy széppel azok közül, akikkel Ön az esztendők során hálni szokott.

— Rendben van. Én diktálom a névsort, maga meg kiválaszt egyet azok közül.

És diktált az öreg. A tizenkettedik leánynév után egyszercsak azt mondta: Kalmárovits József.

— Kalmárovits József? — kérdezte elsápadva a bíró.

— Úgy ám, ahogy mondom!

— Node kedves polgártárs! — dadogta meghökkenve és polgártársnak szólítva az öregapámat, lévén, hogy az eset tizenkilencben történt, és nem Léván, hanem Szegeden.

A bíró leírta: Kalmárovits József. Még két név következett. Végh Béla és Jánoska Kálmán.

— Micsoda pajzán nevek! Kend ezeket csak úgy kitalálta, hogy engem megtréfáljon.

— Én kérem nem tetszettem semmit se kitalálni. Az egyik a jobboldali szomszédom volt, mármint a Kalmárovits! A másik, az a Jánoska Kálmán egy vasúti cigányzenész, a harmadik, tehát a Végh Béla pedig testőr volt a Burgban.

— Értem én, értem, de hát ezek nem leányzók voltak?

— Az már igencsak igaz, tekintetes bíró uram, de ezeket, mármint a hármójukat is én, izé, szóval ezeket is én csaptam agyon. Az egyiket ásóval, a másikat kidobtam a vonatból, a harmadikat meg szuronnyal nyársaltam fel.

— Elhiszem, elhiszem, de nem tudom mi köze van mindennek a kisajátítási ingatlanügylethez.

— Az kérem tisztelettel, hogy nálam mindenki igy jár, aki a kicsinyke birtokomra áhítozik, legyen az a tulajdon asszonynép, jószág vagy egy maroknyi föld.

— Értem, értem — mondta a bíró. — Akkor pedig mondja meg nekem kend, hogy ki találta fel a dinamót.

— A dinamót kérem, azt Jelik Ányos találta fel.

Ezek után a bíró visszavonult, majd öt perc múltán ítéletet hirdetett az öregapám javára, aki ettől függetlenül még aznap agyonlőtte a

szomszédot, a Yukon forrásvidékéröl hazatért aranyásót, aki mesterlövész is volt Chikágóban, nemkülönben pedig hittérítő a mormonok között. De három feleségét élve hagyta, mert úgy gondolta, jól jön, ha a szomszédban él három ifjú özvegy, még akkor is, ha csak angolul tudnak beszélni, meg franciául.

Egyébként a merénylet úgy zajlott, hogy az öreg fölment a padlásra, fölhúzott egy cserepet, célzott, aztán puff. A tettes pedig ismeretlen maradt, és a kertvégi bokrok emígy lehettek gyermekkorom boldog óráinak ...

Valahogy így lettem író.

BERECK SZILVESZTER

Csepűvágók

A kanális máig ott vonul, ahol régen. Csendes a vize, mert a partja magas, szél nem éri, a halak meg nem sokat beszélnek benne. Régen ezek a halak bálnanagyra nőttek, de nincs rá bizonyíték, mert a kifogásukhoz sem szigony, sem varsa, sem holmi agyafúrt csallóközi észrájárás nem volt elegendő.

A falunkba nyaranta egyszer eljöttek a mutatványosok, akik mindig olaszul beszéltek. és bábszínházuk is volt, meg krokodiljuk. Mitagadás, úgy tetszett albán népemet mindig rendesen elszórakoztatták s a belépés árát természetben, — vagy ahogy mifelénk mondják — naturáliában kérték. Búzát, tojást, zabot fogadtak el a legszívesebben, mert hogy lovaik is voltak, de szükség esetén beérték néhány cső kukoricával, dinnyével, krumplival, esetenként még knédlivel is. Mivelhogy én már akkor írónak készültem, úgy illett, hogy igen szegény gyerek legyek. A szegény gyerek meg mivel fizessen, ha semmi naturáliája nincs? Megtanultam én olaszul köszönni, de bizony a csepürágók e köszönésért nem engedtek be soha a sátorba. Volt fél pár cipőm, meg egy zsíros kalapom, amit a szomszéd gyerek öregapjától örököltem — ezzel köszöngettem, mutogattam, de bizony akkor sem engedtek be.

Ácsorogtam hát áhítozva a csillagos, csíkos sátor ponyvakapujában s irigykedve néztem a nálam módosabbakat, akik hetykén, kiöltözve mentek a cirkuszba s dagadó mellel léptek be oda. Tulajdonképpen mindenkit beengedtek, csak engem nem, meg Dezsőt, a cigányt.

Dezsőnek egyetemi diplomája volt, amit Pannonhalmán szerzett, csak éppen sosem szentelték pappá, mert Dezső szokatlanul cigány volt, egyetlen falunak sem kellett.

Ilyenkor, kintrekedésünk során mindig hoszszan elbeszélgettem a Dezsővel, aki egy jó szóért megmutatta nekem a tetoválásait. Egyébként a kocsmában szokta mutogatni egy-egy fröccsért, — de hát én a kocsmába sem léphettem be.

Én már író voltam, Dezső meg elaggott ember, amikor az alábbi eset történt. Nyáron, aratás alatt ismét megjöttek hozzánk a mutatványosok. Megvárták, amíg learatunk, aztán kezdődött a produkció. Végre, végre valahára, ekkor már nekem is kijutott osztályrészemül, hogy a sátorba bemehessek. Mert ekkor már készpénzért is lehetett oda bemenni.

Ez a produkció életem legnagyobb csalódása volt. Hogy miből is állt ez a produkció? Abból állt kérem, hogy a nem készpénzben, hanem még mindig naturáliában fizető egyedektöl rengeteg harmadosztályú tojást kaptak, majd ezekből a tojásokból a szemünk láttára keltették ki a naposcsibéket. Márpedig mifelénk a naposcsibe, meg annak kikelése ugyan miért is lett volna újság?

így történt aztán, hogy a közönség elkergette a mutatványosokat, mi több, meg is lincselte a tálján csepűrágóit. Később, az esemény emlékére obeliszket is állítottunk a libalegelőn, de az obeliszket egy részeg román kamionos elsöpörte a föld színéről. De mi újra felállítottuk. És bármilyen hihetetlen, a következő tavaszon megint nekiment egy kamion az obeliszknek. Az eset még kétszer megismétlődött, mígnem a falumbeliek feladták az örökös obeliszképítési buzgalmat, és a kamionokról nem vettek többé tudomást.

10