A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)

1987-07-17 / 29. szám

RÁCZ OLIVÉR_________________________________________

Paprikából Jancsika .

A késő délutáni napfény egy kósza sugara bearanylott a redőny résén és megcsillant a gyerek selymesen göndör, szőke haján.

A gyerek a szoba közepére terített, vastag szőnyegen ült, a két kis lábát szélesen szétterpesztve. Várat épített, színes, díszes faelemekből. Cifra, négytomyú vár volt; a főkapu fölött diadalív pompázott. A gyerek fél kézzel a háta mögé nyúlt; a szőnyegen szétszórt pillérek, kockák, boltívek közül kitapogatta a láncos felvonóhidat. A nyelve hegye kibuggyant a szája szélén a nagy igyekezettől. Komolyan, elmélyülten dolgozott. Csillogó szemmel illesztette a kapuboltozat alá a felvonóhidat, s eközben a könyökével meglökte a bal oldali tornyot. A torony összedőlt, maga alá temette a kaput; a diadalív nagyot koppant a felvonóhíd fényes szegekkel kivert deszkáján.

A gyerek megrökönyödve beszippantotta a nyelvét, nagyot szusszantott.

— Kurva élet — mondta tárgyilagosan.

Sötét pillantással szemügyre vette a rombolást, a tenyerével undorodva odébb lökött egy céltalanul a helyén maradt, sután elárvult támasztó oszlopot, aztán bölcs és keserű nyugalommal, harag nélkül megismételte:

— Kurva élet. A kurva életbe: kezdhetem elölről.

A nyitott szobaajtón át Ízes ételillatok szálldostak be a konyha felől, s az illatok hullámán lágy, dallamos női hang szárnyalt be a szobába:

— Szóltál valamit, kincsem?

A gyerek elvigyorodott, nem válaszolt. Piros zokniba bújtatott jobb lábával — a balról már régen lesodorta a zoknit — gondosan megcélozta a vár épségben maradt, jobb oldali tornyát. — Rff! — mondta, és behajlitott térdből kirúgta a lábát. — Ez az! — szemlélte meg a művét megelégedetten. A keze fejével megtörölte a homlokát, majd megdörzsölte az orra tövét: párás volt a melegtől és az elmélyült munka buzgalmától. Töprengve oldalt billentette a fejét, a vállán keresztül kikiáltott:

— Összedőlt a váram. Kezdhetem újra. Mostan majd hajnalig elbütykölhetek rajta. Mi lesz vacsorára?

A konyha felől halk, üde kacagás hallatszott : „Hajnalig elbütykölhetek rajta ..." Ez a kicsi apjának a kedvelt szavajárása volt, ha a lakásban elromlott valami; s a gyerek hangja még az apja szavainak megbántott, kisfiúsán sértődött árnyalatát is híven visszaadta.

A gyerek odabent vállat vont.

— Nem válaszol — dünnyögte kedvetlenül. — Sohasem válaszolnak, ha az ember kérdez valamit.

Harsány, sürgetően elnyújtott hangon megismételte:

— Mi lesz vacsoráraaa?

De csakugyan — mi lesz vacsorára?

Már tápászkodott, hogy a helyszínen járjon utána a dolognak, de akkor fürge, táncos léptek közeledtek az előszoba felöl, a konyhából beszivárgó ízek és szagok közé édes virágillat keveredett, s a lágy hang közvetlenül a gyerek buksija felett búgta:

— Odakint már enyhül a hőség. Kinyitom az erkélyajtót. Borjúpörkölt lesz vacsorára. Éhes vagy?

— Ühüm — dünnyögte a gyerek, aztán eltűnődött a borjúpörköltön, és úgy döntött, hogy szereti. — Jó — mondta kurtán. — Az oviban ma pacsalinta volt.

Az asszony kacagó szemmel fordult vissza az erkélyajtótól:

— Kincsem! Talán palacsinta?

— Pacsalinta — mondta a gyerek, vitát nem tűrő hangon. — Facsalinta. Légvárral. Ölöm-Bölömnek az egész légvár rácsorgott a gatyájára. A pofája is tiszta légvár volt. Nem szeretem Ödön-Bödönt — jelentette ki határozottan. — Piszkos a füle. Egyszer belenéztem. Piszkos. Koszos. Öhöm-Böhöm.

Az asszony megütközve összecsapta a két tenyerét.

— Kisfiam — kérdezte megbotránkozva —miket beszélsz?Gatyája, pofája? ... Nem tudod szépen mondani? És az sem igaz, hogy Ödönke piszkos. Ödönke nagyon helyes kisfiú.

— Piszkos — mondta a gyerek gonoszul. — És büdös is. Egyszer megszagoltam. Egyszer meg begazolt a gatyájába. Cseresznyét szedte a kertben az apjával, aztán másnap az óviban begazolt a gatyájába. Ha vasárnap megint elmennek cseresznyét szedni, az óviban megint be fog gazolni a gatyájába. A zapja pedig egy bunkó. Öhöm-Böhöm mondta. Mindenki kibabrál vele. Öhöm-Böhöm a zannyától hallotta. „Már megint nem hoztál haza pléniumot? Tudod mi vagy te? Egy bunkó! Mindenki kibabrál veled!" — kántálta a gyerek magas, fülsértő hangon, aztán magyarázatul hozzáfűzte: — így mondta Öhöm-Böhömnek a zannya a zapjának. Mi az a plénium? Apa mikor jön haza? Éhes vagyok!

Az asszony még egyre elkerekedett, megdöbbent szemmel bámult le rá, de úgy döntött, hogy ezúttal mellőzi a vitát és a nevelést. A könyvespolcon álló ébenfekete óra bíbor számlapjára pillantott; futó felhő suhant át a homlokán, de gyorsan elhessegette. Az óra siet. Tíz percet siet. Talán többet is. Mindjárt kattan a kulcs a zárban. Ösztönösen megigazította a haját. Selymes, méz színű, meleg fényű haja volt: büszke volt rá, hogy a jelek szerint a fiának is ilyen haja lesz. — Már itthon kellene lennie — válaszolt a kisfiú utolsó kérdésére.

Ez egy kissé ridegen hangzott; sietve hozzáfűzte: — Mindjárt itthon lesz ...

De a hangjában egy cseppnyi bizonytalan feszültség remegett. Megrázta a fejét, lenézett a kisfiúra, és kedvesen rászólt: — Rakd össze a kockáidat. Mire elkészülsz, eszünk.

A gyerek engedelmesen a doboz után nyúlt, kezdte berakosgatni a kockákat. Csupán a rend és a megingathatatlan, szilárd álláspont leszögezése kedvéért mordult még sebtiben, konokul hátra:

— Öhöm-Böhöm egy disznó. Amikor az óvis néni hátat fordít, mindig disznóságokat rajzol a lányok rajzfüzetébe. Pirossal meg kékkel.

De az asszony ezt már nem hallotta: visszasietett a konyhába.

A gyerek elégedetlenkedve a dobozba vágott egy kockát; csak úgy csattant.

— Már megint nem figyel oda — dünynyögte kedvetlenül. — Sohasem figyelnek oda, ha hozzájuk szól az ember. Hát a falnak beszélek én? — mordult fel erőltetetten mély hangon és elvigyorodott. Az óvis néni mély hangját gyönyörűség volt utánozni: gyakran megtette. Egyszer kapott is emiatt egy barackot a feje búbjára az óvis nénitől, mert meghallotta, hogy utánozza. Annyi baj! Azért az óvis néni mégis mindig öt dicséri meg a leggyakrabban. Barackot is egyetlen egyszer kapott tőle. „Hát a falnak beszélek én?!" ... Bezzeg Ödönkét majdnem minden nap a sarokba állítja. Ödönke nem tudja utánozni az óvis néni mély hangját. Ödönke csak disznólkodni tud. Egyszer azt mondta a lányoknak — na várjunk csak; ezt nem is Öhöm-Böhöm mondta. Ezt Patyika mondta. Latyikaa-Patyikaaa!...

Ezen megint el kellett tűnődnie egy sort, mert Patyikának vékony aranylánc lógott a nyakában, négylevelű lóherével, és ha szépen megkérte, Latyika megengedte, hogy nézegesse a lóherét. Csak úgy, a Latyika nyakában. Levenni nem lehetett. De úgy is jó volt eljátszadozni vele. A lóherével. A lóherével meg Patyikával.

Azt a dolgot, a lányokkal Patyika mondta. De akkor sem igaz. Na jó: Öhöm-Böhöm is mondta. Akkor meg pláne nem igaz.

Nem is lehet igaz: az a kis kövér izé, amelyik mindig az óvis néni szoknyáján lóg meg piros maslit hord a hajában, egyszer, amikor lefektették őket délutáni alváshoz, megmutatta neki. Neki meg Öhöm-Böhömnek. Cserébe Öhöm-Böhömnek is meg kellett mutatnia, hogy mije van. Ő is odasandított — nem Öhöm-Böhömére: az fuj! —, hanem amikor az a kis kövér izé mutatta, akkor odasandított. Nem látott semmit. Marhaság. Nincs is nekik ott semmi.

Abból pedig, amit Öhöm-Böhöm mesélt, végképp nem hisz egyetlen szót sem. Hiába esküdözik Öhöm-Böhöm égre-földre, hogy ö látta, meg hogy a mamája sírt. Sirt vagy visított. És a papája morgott meg szuszogott.

Marhaság. Öhöm-Böhöm papája egy fejjel alacsonyabb, mint a mamája. Nem is tudna ilyet csinálni vele. Marhaság. Kis, sovány ember. Öhöm-Böhöm mamája egyet taszítana rajta és fél kézzel a falhoz kenné. Öhöm- Böhöm úgy hazudik, hogy még hallgatni is kár. Hazudik. Apa sohasem csinálna ilyet mamával.

Három kocka meg egy pillér nem fért be a dobozba. A gyerek tanácstalanul nézegette. Van úgy, hogy befér, van úgy, hogy nem. Most szedje ki megint az egészet? Soha. Mi lesz már azzal a vacsorával?

A nyitott erkélyajtón át langyos szellő lebbent be a szobába.

A gyerek megborzongott, aztán ásított.

Fáradt volt és éhés. De ekkor végre kattant az előszoba ajtajában a zár; sietős léptek hallatszottak, majd két halk koppanás. Apa lerúgta a cipőjét.

— Szervusz.

— Szervusz.

Apa „Szervusz"-a harsány volt, hódító, anyáé halk, tartózkodó.

— Miért jössz haza ilyen késön? — kérdezte Anya —, tudod, hogy a gyereknek ilyenkor már ágyban lenne a helye. Megint fél tíz lesz, mire lefektetjük.

De apa nem figyelt oda. Vagy úgy tett, mintha nem hallaná.

— Szia, gézengúz! — harsogta már az ajtóból.

— Csaó — válaszolta a gyerek szabatosan.

Apa lehajolt, erőteljesen felborzolta a haját. Üdvözlésképpen minden alkalommal összeborzolta a haját. A gyerek ezt nem szerette, de tűrte.

— Várat építesz? És miért nincsen rajtad zokni?

A gyerek lopva felpillantott, érdeklődve várta a fejleményeket.

Szerette, ha a szülei miatta vitatkoznak. Ez növelte fontossága mindig dagadozó, büszke tudatát. Éppen ezért villámgyorsan lesodorta a zoknit a másik lábáról is. Na, és most? Ez hogy tetszik?

De nem történt semmi; a hangok távolodtak a háta mögül, a zokni-ügy elveszítette a jelentőségét, a gyerek bosszúsan szusszantott. Erélyes mozdulattal kiborította a kockákat a dobozból: azért is felépíti a várat.

— Tudod, hogy hét órakor vacsorázunk — hallatszott a konyhából fojtottan, ingerülten.

— Hol voltál?

— Tudom, hogy hét órakor vacsorázunk

— hangzott a válasz még ingerültebben. — Dolgom volt. Túlóráztam.

— Nem túlóráztál. Telefonáltam a hivatalodba, és nem vették fel a kagylót. Hol túlóráztál ?

Ez már keserűen és gúnyosan hangzott; a gyerek kezében megállt az építőkocka. Nem is telefonált, gondolta. Hallottam volna, ha telefonál. Viccel? Füllent. Nem szép dolog. „Ha füllenteni fogsz, olyan pirosra rezesedik az orrod, mint a házfelügyelő bácsié!"

Ezen elvigyorodott.

Elképzelte Anyát olyan piros orral, mint amilyen a házfelügyelő bácsié. Na nem: ilyet elképzelni sem lehet. Anya szép: Anya a legszebb. Az egész óviban senkinek sincs ilyen szép anyukája. Anyának sohasem lesz piros az orra. Legfeljebb olyankor, amikor sír.

A gyerek felfigyelt. Sír?

Megnyugodva hajolt vissza a készülő vár fölé. Nem, nem sír. Nem sir, csak a hangja lett furcsán érdes.

— Telefonáltam.

Mégis telefonált volna?... Ja, ha nem vették fel a kagylót, akkor nem is hallhatta, hogy telefonál.

Anya folytatta:

— A portást is felhívtam. Nem voltál a szobádban: rendben van, nem voltál ott. Nem voltál a hivatalodban sem: rendben van, másutt voltál. De miért nézel hülyének? És miért hazudsz? Mondd, te sportot űzöl belőle, hogy lépten-nyomon átversz? Azt hiszed, nem tudom, hogy már hetek óta minden szavad hazugság?

A gyerek megbotránkozva vágta vissza a dobozba a kezében szorongatott cifra 'bástyát. Véletlenül akadt a markába; még nem volt rá szükség. Előbb a hátsó fal lőréseit kellett felraknia.

Apa még sohasem hazudott! Még a fogorvosnál sem: „Fájni fog. Gézengúz. Nem akarok hazudni neked: egy kicsit fájni fog. Nem nagyon: egy kicsit. De tg kibírod. Gézengúz: férfi vagy. A férfiak mindent kibírnak és sohasem hazudnak. Ezt jól jegyezd meg. Tehetsz akármit, de sohase hazudj, érted. Gézengúz?"

Apa nem hazudott; anya nem mondott igazat — mégsem telefonált.

A gyerek sietve felrángatta a zokniját. Előbb az egyiket, aztán a másikat.

Kimegyek, döntötte el.

Még nem tudta, kinek a pártjára áll majd, de azt biztosan tudta, hogy a dolgok nem maradhatnak ennyiben. Apa még sohasem hazudott. Kimegyek és megmondom.

De ekkor hallani lehetett, amint Apa a konyhában erélyesen félrelök egy széket.

— Én? Én verlek át? Átverlek, mi? Talán meg is csallak? Miért nem mondod ki kereken, hogy megcsallak? Nna — hát erről talán ne beszéljünk, igen? A hivatalban még lehettem valahol egy másik szobában, mondjuk a

14