A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-12-18 / 51. szám
LOVICSEK BÉLA I • Ezerkilencszáznyolcvan júliusa. Szabadosiban, Dél-Szlovákia egyik folyó menti városában rekkenö a hőség. Gátlástalanul tűz a nap, egyetlen felhörongy sem állja útját a sugarainak. Szinte áll az átforrósodott levegő. A járda széli fák levelei kókadtan lógnak, mintha kiszökött volna belőlük az élet. A forgalom azonban ugyanolyan sűrű, mint máskor. A városközpont nagy áruháza elé egy Fiat sportkocsi kanyarodik, s megáll a parkolóhelyen. A járókelők figyelembe sem veszik a meggypiros kocsit, legfeljebb a külföldi rendszámtáblán akad meg a tekintet. Reiner Klára kilép az autóból, leveszi a napszemüvegét, s tétován körülnéz. Tanácstalanság ül az arcán. Bár már ötvenöt éves, még mindig dús és bogárfekete a haja. s karcsúsága még a régi. A főtér hajdani macskakövei eltűntek. A tér közepén emlékmű áll: a második világháború elesettéinek emlékére emelték. Körülötte tűzpiros rózsák pompáznak. Fteiner Klára rövid tájékozódás után elindul a főutcán. Jobbra-balra tekinget, meg-megáll, majd tovább megy. A messzi távolból eddig úgy érezte, hogy elevenen él benne a város képe. s lám, most egy egészen más kép fogadja, mint amilyet annak idején az emlékezetébe vésett. Találomra betér az egyik mellékutcába. Szinte ösztönösen teszi. Mintha valaki azt parancsolná neki, hogy arra menjen. Néhány percnyi gyaloglás után megleli azt a valamikori komor épületet, amit keres. Megszépültén áll előtte. Mintha az ő érkezésének a tiszteletére építették volna újjá, gondolja elmosolyodva. Homlokzatán nagyméretű neonbetűk hirdetik: Sputnik Hotel. Meglepik az emlékek, mire a mosoly lehervad az arcáról. Elbizonytalanodik, elszorul a torka, s megremeg a térde. Elmerengve lehunyja a szemét, s tétovázik: bemenjen, ne menjen? Végül úgy dönt, hogy most nem megy be. Talán majd holnap, holnapután, vagy sohasem. Különös érzésekkel a lelkében visszasétál az áruház elé. s megérdeklödi a járókelőktől, hol találhatja meg a város polgármesterét. Úgy néznek rá, mint valami csodabogárra. — Nem a nemzeti bizottság elnökét keresi? Reiner Klára elbizonytalanodva bólint, mire készségesen útbaigazítják. Néhány perc múlva az elnök irodájában ül. Az elnök — jó ötvenes férfi —, kérdőn néz az előkelő vendégére. — Reiner Klára vagyok! — mutatkozik be a látogató. — Kaliforniából, pontosabban Los Angelesből jöttem — mondja némi idegenszerü kiejtéssel és hanghordozással. Az elnök kedvesen megkérdezi: — Miben állhatok a rendelkezésére? — Egy illetőt keresek, akit harmincöt évvel ezelőtt láttam utoljára. Az elnök kissé meglepetten néz a hölgyre. — Ha él, minden bizonnyal megtaláljuk. Bár sok minden történhetett vele annyi év alatt, elköltözhetett erről a vidékről, esetleg meg is ... — Nem fejezi be a gondolatát. — Szabadna megtudnom a nevét? — Sajnos a nevét nem tudom ... — Így már nehezebben fog menni — komorodik el az elnök a feje búbját vakargatva. — Mindenki Kiskatonának szólította ... egyszerűen Kiskatonának ... Nem lehetséges, hogy az volt a neve? Az elnök elgondolkozva fürkészi a nö arcát. — Katona volt az illető? — Igen. — És semmi közelebbit nem tud róla? — Csak annyit, hogy a szülei a folyón túli majorban éltek, és ö gőzekés volt. így mondta: gözekés ... Megjegyzem, nekem fogalmam sincs, hogy milyen foglalkozás az. — Ez már valami, kedves hölgyem, ezen a nyomon már el lehet indulni — mondja az elnök felcsillanó szemmel. — Igazán? — Természetesen... Csakis a Szilvás majorról lehet szó, mert a folyón túl nincs több major a közelben . .. Más egyébre nem tetszik emlékezni ?... Mondjuk ... valamelyik hozzátartozójának a nevére ? — De igen, uram, arra emlékszem, hogy néhányszor említette a húgát... Úgy rémlik... Veronikának hívták ... — Nagyszerű! — dörzsöli össze tenyerét az elnök, s meg is könnyebbül. — Megtaláljuk, biztosan megtaláljuk, föltéve persze, hogy él még... Kéznél a kocsim, szívesen ... — Köszönöm! — szól közbe Reiner Klára. — Kocsival vagyok, és egyedül szeretnék odamenni... — Értem ... — mondja az elnök némi csalódással, aztán elmagyarázza, hogyan kerülhet el a majorba. Reiner Klára megköszöni az útbaigazítást és elmegy. Az elnök elgondolkozva néz az illatos hölgy után. Vajon mi dolga lehetett ennek az előkelő teremtésnek azzal a bizonyos kiskatonával ? Sok mindenre gondolt, egyebek közt arra is, hogy igen komoly kapcsolatuk lehetett, ha képes volt eljönni utána olyan rémítő távolságból. Reiner Klára vegyes érzésekkel és bizakodó reménykedéssel beszáll a kocsijába, hogy annyi év után célhoz érjen. De vajon célhoz ér-e egyáltalán ...? Átrobogva az újjáépített hídon, megáll néhány percre és kiszáll a kocsiból. Nézi a tovasiető folyót, nézi az új hidat, miközben arra gondol, hogy talán minden másképpen alakult volna az életében, ha akkor, negyvennégy karácsonya előtt a németek nem robbantják vízbe a hidat. Ahogy közeledik a major felé, egyre izgatottabbá válik, s megtelik feszültséggel: vajon él-e a Kiskatona, vajon megleli-e, vajon megszoríthatja-e a kezét, és ...?! Robog, robog a kocsi, s Reiner Klárát különböző gondolatok foglalkoztatják. Azt hitte, hogy a valamikor komor épület előtt állva majd ugyanazok a rettegéssel teli, nyomasztóan keserű érzések fogják közre, mint amilyeneket az ott töltött hetek és hónapok alatt érzett. S lám, egyáltalán nem érzett ilyesmit. így utólag csupán lidérces álomnak tűnik az egész. Mégis csak igaz lehet az az állítás, hogy még a legkegyetlenebb és legkeserűbb emlékeket is elmossa és megszépíti az idő múlása? Mindegy. Vannak dolgok és események, amelyeket soha nem lehet és nem is szabad elfelejteni. Évek óta érezte annak a kényszerét, hogy ide kell utaznia. Hát most itt van. Ennyivel tartozik önmagának, a lelkiismeretének, és annak a férfinak, akit keres. Most semmit sem kíván jobban, mint azt, hogy megtalálja a Kiskatonát, hogy valamiképpen leróhassa neki a háláját, s hogy bevallhasson neki valamit, valamit, amit azóta is magában hordoz. Közben beér a majorba. A régi cselédházak helyébe új, emeletes lakások épültek központi fűtéssel, fürdőszobával meg jónéhány garázzsal. Mindenütt rend és tisztaság, díszcserjék, pázsitfű és sok-sok virág. Reiner Klárának vajmi keveset mond ez a látvány, ilyennek látja először, neki így természetes, bezzeg, aki húsz-harminc évvel ezelőtt járt itt, annak sok mindenről tudna mesélni a látott kép. Bámész gyereksereg veszi körül a meggypiros autót, néhány asszony is előkerül, később mind többen jönnek, idehozza őket a kíváncsiság: ritkán fordul meg a majorban olyan finom úrinö, mint amilyen Reiner Klára. A közeli erdőben vadgalamb búg, kakukk szól, s egy jókedvű sárgarigó is nagyokat füttyent. A mezőkről hidat köt egy gólya a villanyoszlop tetejére rakott fészekig, s messzehangzóan kelepet. Valahol a lakások mögött kakas kukorékol élesen, rá is dupláz, mintha dicsekedni akarna az éles hangjával. Reiner Klára talán még soha életében nem csöppent bele ilyen hamisítatlan, vidéki hangulatba. Kellemes, felemelő érzés érinti meg a lelkét. Kiszáll a kocsiból, leveszi a szemüvegét, s körbe-körbe hordozza a tekintetét. — Jó napot kívánok! Az asszonyok kórusban fogadják a köszönését. Az egyikük nekibátorodva megkérdezi: — Keresni tetszik valakit? — Egy Veronika nevű asszonyt... — mondja Reiner Klára fakó hangon az izgalomtól. Maga is elcsodálkozik az idegenszerű hangszínétöl. Bár sok mindent átélt, sokféle helyzetben volt már, de mindig feltalálta magát. Most mégis gyámoltalannak érzi magát, mert ez a helyzet merőben más minden eddiginél. — Kettő is van belőlük, ha nem három — mondja az egyik bögyös menyecske. — Melyiket tetszik keresni ? — Amelyiknek gőzekés volt a bátyja. — Gőzekés!? — néznek össze az asszonyok csodálkozva. — Gőzekét már csak a múzeumban lehet látni. Az egyik idősebb asszony a homlokát ráncolva eltűnődik: mintha neki derengene valami. — Nem a Meggyes Veronikáról lehet szó? — kérdi a majoriaktól. — Neki alighanem gözekés volt a bátyja ... a Józsi, no! Nem emlékeztek? — Hát persze, alighanem ö lesz az — helyeselnek a többiek, s szinte fojtogatja őket a kíváncsiság: vajon miért keresheti éppen a Veronikát!? — És ... él még az a Meggyes Józsi ? — kérdi Reiner Klára visszafogott lélegzettel. — Hogyne élne, persze hogy él — feleli az idős asszony. — Mostanában kissé szomorkásán ugyan, de él... Az utóbbi időben gyakran meglátogatja Veronikát.. . Fteiner Klára szorongása még mindig nem enged fel, de már jóval bizakodóbb. — Beszélhetnék Veronikával? — Épp az imént jött meg a városból, talán még át sem öltözött — feleli az egyik aszszony készségesen. — No, csak. gyerekek, szaladjatok el érte gyorsan! Fut a sok gyerek, akár egy viháncoló csikócsapat. Éppen hogy csak nem nyerítenek. Kisvártatva — a gyerekek gyűrűjében — jön Veronika, a magas, rengöhúsú, göndörhajú, szőke asszony. A hasonló teremtésekre szokás mondani, hogy olyan, mint a töltött galamb. Meggyes Veronika pironkodva áll meg Fteiner Klára előtt, s némi megilletődöttséggel kérdezi: — Engem tetszjk keresni ? — Még nem tudom ... talán ... — feleli Reiner Klára hosszan fürkészve a majori asszony arcát: a Kiskatona arcvonásait keresi rajta, de hiába. A harmincöt esztendő elmosta az akkori kedves fiú arcvonásait. Csak a termetére meg a hangjára emlékszik, vagy talán már arra sem, csak elhiteti önmagával? — Mondja, nem kapott maga a bátyjától egy köves gyűrűt ajándékba!? Veronika elpirul, s zavarba is jön: csak nem azért jött ide, hogy visszakövetelje az értékes gyűrűt!? — Hát... nem is tudom ... A Jóska bátyám átadott nekem egy gyűrűt, éppen az ujjamon van, hogy egy Klárika nevű kisaszszony ajándéka ... Sokat mesélt nekünk arról a kisasszonyról... hát nem tudom ... Nézze meg, ez az a gyűrű? A dermedt csendben Reiner Klára rápillant a gyűrűre, s nyomban felismeri. — Igen ... — mondja megkönnyebbült sóhajjal. — Szívesen visszaadom, ha azért jött — mondja Veronika, s húzná le az ujjáról, hogy átadja. — Veronika, Veronika, az ajándékot nem szokás visszavenni — nyugtatja meg Reiner Klára a megszeppent asszonyt. — Maga volna az a Klárika kisasszony? — Ftegen volt az, amikor még kisasszony voltam . .. — Uram-isten!... Tényleg maga volna azl?... Ha tudná, mennyit mesélt magáról a Jóskánk! A körülöttük álló asszonyok megrendültén nézik őket, s közülük nem egy kap a köténye sarkához, hogy kitörölje szeméből a könnyet. Aztán már gyorsan követik egymást az események. Veronika hazainvitálja a kedves vendéget, gyorsan megtérít, s paprikás csirkehússal kínálja a vendéget. Reiner Klára jóízűen falatozik, közben nem győzi dicsérni az ételt. Talán, mert a nagyon régi izekre emlékezteti, vagy valami egészen másért. Nem tudni. Közben megérkezik a traktoros férj is, kissé maszatosan és olajszagúan. Mikor megtudja, hogy kit tisztelhet a váratlan vendégben, majdnem hanyatt esik a csodálkozástól. Azt sem tudja, mit csináljon. Csak topog egy ideig, mint lúd a jégen, aztán gyorsan rendbe szedi magát a fürdőszobában, s asztalhoz ül. — Majd néz nagyot a sógor, ha beállítunk hozzá — mondja a nagydarab házigazda csillogó szemmel. — Ki hitte volna, hogy ennyi év után ...? Reiner Klára megköszöni a kitűnő estebédet, s elnéző mosollyal arra kéri a háziakat, hogy most már indulhatnának, mert szeretne minél előbb találkozni Meggyes Józseffel. — Máris indulhatunk! — jelenti ki a házigazda. (,Folytatjuk) 14
