A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-12-04 / 49. szám
492 11 „GYÖKÉR HOZm FÁJÁT...’ Nem jó kapás, aki dalol, nem jó kaszás, aki csahol! — mondogatta édesanyám, ha a kapálás vége felé jókedvre derülve dalolgatni kezdtünk. Való igaz: nem is végzett komoly munkát, aki a Kassa (Kosice) vidéki Jánok község agyagos földjét, amelyből szárazabb nyarakon a kapa szikrázva pattant vissza, dalolva kapálta. Ugyanez érvényes volt arra a kaszásra is, aki csak „csaholt", azaz magas tarlót hagyva csak „elnagyolta" a munkát, nem „merítette" rendesen a fűbe a kaszáját. A kaszát már a vásáron nagy gonddal választották ki. Nemcsak tapogatták, vizsgálgatták az éleket, hanem figyelték a kasza pengését is, egy kőhöz ütögettek néhány kaszát az összehasonlítás végett. A kasza élét a pengeél vékonyításával, kalapálásával alakították ki. A jó kasza tartotta az élét, elég volt napjában egyszer, általában a déli pihenőkor „megverni", kikalapálni. A gyengébb minőségű kaszát viszont legalább kétszer verték, a munka megkezdése előtt, vagy ha nagyon korán kezdték a mun-Fából készült tokmányok Galánta környékéről fából készülteké kátyú, a Bódva völgyében féntok, keletebbre a fentok és a kaszatok járja, míg az Ipoly mentén és Hontban a tokolló, tokollyó. A kasza járulékos eszközeinek, így a tokmánynak az ismertetésére is csak szórványos adatokat találunk a szakirodalomban. Bővebb leírást csupán Paládi Kovács Attila közöl A magyar parasztság rétgazdálkodása c. munkájában (Bp. 1979), ahol összefoglalja a legújabb kutatások eredményeit is. Eszerint a marhaszarvból készült tokok az Alföldről és Dunántúlról terjedtek a peremvidékek felé, elnevezésükkel, a tokmány szóval együtt. A környező népek a fából készült tokokat használták, mint néhárty évszázaddal korábban az Alföld magyarsága is. Valószínűleg a fatokmány kiszorulásával magyarázható tehát, hogy ennek az oly sok archaizmust viselő eszköznek, a fatokmánynak oly kevés figyelmet szenteltek a kutatók. A Magyar Néprajzi Lexikon Tokmány szócikke is a szaruból készült tok leírásával foglalkozik, épp csak megemlíti, hogy ilyen eszközt fából is készítet-A féntok vagy tokmány kát, a reggeli étkezés alkalmával és délben. A kaszakalapálás eszközei az üllő és a kalapács, amelyek alakja, használata tájanként eltérő volt. Munka közben a kasza élét fénnel, fenká/el vagy fenőkövei való gyakori fenéssel tartották meg. Általában a rend elején vagy végén fentek, de ha hosszú rendet vágtak, közben is. A keményebb kaszához lágyabb, a lágy kaszához keményebb követ használtak. A kaszakövet hegyes, köbén bővelkedő vidékekről szállították a sík vidékre, pl. Árva megyéből, Hunyad megyéből, stb. A Németországból, Ausztriából és Sziléziából származó kaszaköveket a vaskereskedésekben a kaszával együtt árusították. A Tokaj-hegyvidéken és környékén nagyobb méretű kavics szolgált a kasza fenésére. Balassa István kutatásai szerint a Kassától délre fekvő Hegyközben szintén kaviccsal fenték a kaszát. Ezeket a kárpát-ukrajnai partokból szedték a víz alól az arra katonáskodók, akik vagy csomagban küldték haza, vagy magukkal hozták, egyszerre anynyit, hogy hosszú évekig eltartson. (Balassa I.: Földművelés a Hegyközben, Bp. 1964) A magyarság körében ismeretlen volt a kasza szárazon fenése. A kaszás a kaszakövet egy erre a célra szolgáló tokban tartotta. A tokot elül vagy hátul lógatva kötötte a derekára. Az előbbi mód volt a gyakoribb, számunkra azon-Fából készült tokmány Vízkeletről (Cierny Brod) Fából készült tokmány díszítménye Nádszegről (Trstice) ban ez utóbbi is figyelemre méltó, mert (Paládi Kovács Attila kutatásai szerint) éppen a mi vidékeinken fordul elő Madár (Modrany), Újbars (Stary Tekov), Kissáró (Sárovce), Pinc (Pinciná), Barka (Bőrka). A fenökövet tartó tokba annyi vizet öntöttek, hogy munka közben ki ne ömöljék, de a követ nedvesen tartsa. Volt, ahol füvet is tettek bele, hogy a víz kiömlését ezzel is akadályozzák, ismét másutt (pl. Boldogfán) ecetes vizet öntöttek bele, hogy a kaszát élesebbre fenhessék. Vitatható, hogy a kaszakövet tartó tok eleinte milyen anyagból készült. Egyes kutatók a szarut ( a marhaszarvból készült tokot), mások a fát tartják régebbinek. Paládi Kovács Attila megállapításai szerint a fémlemezből készült tokok — amelyek az első világháború óta terjednek országszerte — a szarutokokat váltják fel. Fából készült tokokat már csak a magyar nyelvterület északi és nyugati peremvidékén, illetve Erdélyben használtak a századforduló idején, de ezeket is egyidejűleg a szaruból készült tokokkal.’ Figyelemre méltó a tokok tájankénti elnevezése is. A központi területeken, az Alföldön és a Kisalföldön, így a Csallóközben és a Mátyusföldön is, a fenőkötartó tokokat tokmánynak nevezik — P. K. A. szerint ez utóbbi két tájegységben különválasztják a szaru-, illetve a fatokok megnevezését: a szarutokok neve tokmány, a tek. Paládi Kovács a rozsnyói járásbeli Szilicéröl közöl egy fából faragott, díszes féntokot, amely rokonságot mutat a környező népek hasonló darabjaival. A galántai Járási Honismereti Múzeumban három darab fából faragott tokmány található, amelyek az 1970-es évek derekán kerültek a múzeumba. A legrégibb — a vésett datálás szerint — 1897-ből származik, a másik kettő 1933-ban, ill. 1948-ban készült. Ez utóbbiak díszítettek, bár vésett díszítményüket nem túl nagy gonddal dolgozták ki. Egy darab fából készültek csakúgy, mint a szilicei, a felakasztásra szolgáló fület vagy együtt faragták a tokmánnyal, vagy külön erősítették rá fémből. Az egymástól távol eső területekről felbukkanó darabok, valamint az 1948-as datálás arról győznek meg, hogy hazai magyar néprajzkutatóinknak e téren is van még keresnivalójuk. A központi területeken ugyan már korábban kiszorultak az archaikus fatokmányok, nálunk azonban még a második világháborút követő időszakban is készültek újabb darabok. Szöveg és rajz: SZANYI MÁRIA Fotó: Jurás Dániel
