A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-11-27 / 48. szám
amikor a hurok túljutott a kopoltyúkon, pontosabban, amikor a kopoltyuk és a hátuszony közé ért. így egy erős rántással a csuka kirepült a partra. A nap sugarai jobbról estek a vízre, ezért átment a kanális jobb partjára. A másik oldalon a fény megtört, s a fénytörésben a csukák nyugodtan pihenhettek. Leereszkedett egészen a víz széléig, a botot, végén a hurokkal, jobb kezében tartotta, s lassan elindult a parton. A viz tetején növényi maradványok úsztak, néhol egy-egy kiálló sás felfogta a hordalékot, s ezeken a helyeken hiába meresztgette a szemét, semmit se látott. Tudta viszont, hogy a csukák ezeket a helyeket kedvelik. A tiszta, sekélyebb részeken egész halrajok cikáztak a vízben, de a halak olyan aprók voltak, hogy nem volt érdemes rájuk pazarolni az időt. Ahogy nézte a halrajokat, az jutott eszébe, hogy talán ezek miatt jönnek fel a csukák, vagy pontosabban nemcsak ezek miatt, mert a vonulás fő oka az ívás. Már vagy negyedórája ment a kanális mellett, de még egyetlen csukát sem látott. Lehet, gondolta, hogy még nem érkezett el az idejük, lehet, hogy még nem jöttek fel, de hát az se baj, végigjárom ezt a partot, az időmből kitelik, van még két hosszú napom, két rettenetesen hosszú napom. Ment tovább, és figyelte a vizet, a hínár lassú mozgását a víz láthatatlan áramlásában, és gondolkodott. Mindig eszébe jutott valami. Hol az öreg Jónás egy-egy mozdulata, egy-egy mondata, hol az apja, aki órákon át képes volt egy helyben ülni, s távcsővel figyelni a madarak útját. S más is eszébe jutott, olyasmi, amit szeretett volna kiverni a fejéből, de hiába volt minden igyekezete, nem sikerült. A képek makacsul visszatértek hozzá, néha a vízből emelkedtek ki, néha a nap elé szálló felhők idézték fel, vagy a part egy darabja, a kopott, szélverte nádas zizegése, a füzek, az erdő. Volt ebben a délelőttben valami különös, valami szokatlan, valami, amit még sohasem érzett. Pedig sokszor végigjárta ezeket a partokat a csukák vonulása idején. Csakhogy akkor még minden más volt. Nem kint, mert a vidék, a táj nem olyan, mint az ember. nehezebben változik, s a változás nyomait talán évtizedek múltán veszi észre a tekintet; bent, benne változott meg sok minden. Egyedül maradt, végzetesen és visszavonhatatlanul. Az egyik oldalon a halottak, a másikon pedig ... Hirtelen megállt. A kanális vizét menekülő kishalak borzolták fel. Olyan lett a víz színe, mintha hirtelen forrni kezdett volna. Vonulnak a csukák! Ez volt az első gondolata. Ahol a kishalak menekülnek, ott csuka rabol. Mégiscsak igazam volt, gondolta, jó lesz alaposabban figyelni. Leért az első zsiliphez, körüljárta, mert tudta, hogy itt mindig akad egy két csuka. Nemsokára meg is pillantotta az elsőt. A víz szélében pihent, olyan volt, mint egy vízbe dobott bot. De kicsi volt, alig lehetett húsz centi hosszú. A zsilip túlsó oldalán aztán meglátta a másikat. Ez már szép példány volt, komoly barna fejű ragadozó. Mozdulatlanul pihent egy buzogánytő mellett. Na, pajtás, gondolta a férfi, most elválik, melyikünk az ügyesebb. A botot felemelte, s balra fordította, hogy az árnyéka ne keresztezze azt a részt, ahol a csuka állt, majd óvatosan lemerítette a hurkot a víz alá, s megközelítette a csukát. A hurkot lassan áthúzta az állat fején, s mikor a drót túljutott a kopoltyúkon, hirtelen felrántotta a botot. A csuka mint valami ezüst nyíl emelkedett ki a vízből, s egy másodperc múlva már a parton vergődött. Dobálta magát, menekült volna vissza a vízbe, de a hurok nem engedte. Szép, nagy csuka volt, lehetett vagy háromkilós. A férfi lehajolt, leoldotta a csukáról a hurkot, majd a közeli fűzfáról letört egy ágat, s a csukát felfűzte rá. Ha az öreg Jónás élne, és itt lenne, gondolta a férfi, akkor most tüzet raknánk, leülnénk, és megsütnénk nyárson, mert az öreg szerint az első csuka megérdemli ezt a tiszteletet. Az apja pedig észre se vette volna. A csukák vonulása se érdekelte soha. Nemsokára újra felfedezett egy csukát, s azt is sikerült kiemelnie. Most nem gondolt semmire, csak a csukát látta, ahogy állt a part közelében, s minden idegszálával mozdulatait irányította, mintha ettől függött volna az élete. Csak mikor a második csuka is a parton volt már, akkor ötlött fel benne a gondolat, hogy kinek és miért szedi ki ezeket a csukákat. Ösztöneiben még mindig ott voltak a többiek, a két-három év előtti megszokottság, hogy nem elég, mert többen vannak ... Leoldotta a csukáról a hurkot, s a csukát visszadobta a kanálisba. A csuka egy ideig bódultán körözött előtte a vízben, de aztán elsuhant, mint a nyíl. A férfi levette válláról a puskát, letette a földre s melléült. A fűzfabotról leoldotta a hurkot, s a botot a víz szélében a földbe szúrta. Talán gyökeret ereszt, gondolta, s egyszer szép. erős fűzfa lesz belőle. Biztosan gyökeret ereszt és kihajt. Jó lenne, gondolta, jó lenne, ha az ember is ilyen könnyen gyökeret tudna ereszteni, jó lenne, ha úgy találna otthonra, mint egy ilyen fűzfavessző. A nap melegen sütött, csend volt körülötte, csend és mozdulatlanság. A föld itta a nap sugarait, vonultak a csukák, s a kanális mélyén libegett a hínár lombja. Egyedül volt, teljesen egyedül, csak egy halott csuka feküdt mellette a száraz tavalyi fűben. FOTÓ: KÖNÖZS! m m ■■■■■■■■■■■■i GÁL SÁNDOR Omlások ez az út a kiégett fák között még most is itt kanyarog fölfelé a kukoricatábla mellett fölfelé a feketére aszott fejfák csontgyökerű magánya mellett még ma is itt kanyarog de száz lépéssel beljebb a part szegélye odébb nőtt az omlásokkal a sárga anyag elvándorolt gyerekkoromból házfalakba épült s kiszáradt a kacsaúsztató lósóska sem nő s nem repülnek a kemény rücskü atka-golyók a fent harcoló csapatok fejére kiaszott sárga szájú gödrök nyíltak a part tövében a kicsi pálya mályvával székifűvel békül s mégis a tenyérnyi térkép gyermekkorom minden leomló partszakasza belőled hasad engem temet maga alá kinyílik földje s bezárul száz és száz év morajlását visszhangozza a sárga anyag belé temettem a szülét két nagyapámat s a nagymamákat a szabók a soókyk a gá/ok a pappok mind ide gyökereztek fehér csontujjuk ebben a sárga agyagban virágzik befelé a föld szívét cirógatva kedveseim mind akikre nem is emlékszem akiket sohasem láttam mind itt laknak laknak az út mellett amely a kiégett fű közt kanyarog az omlások felett a kukoricatábla szélén a kibetűzhetetlen múlt belészakadt e sok-sok gödörbe gizgaz ágboga közé szamártövis-erdő közé ecetfák sárga ágai közé pandalos sír örök nászágyába itt állok e fénytelen éjszakában a visszafelé forgó mindenség szélén s hallgatom ahogy ismét leszakad egy darabja és kinyílik a domboldalból néhány sír legörög a mélybe egy-két koponyacsont lábszár fél gerinc fekete hajfonat őseim indulnak utolsó földfoglalásra száj nélkül nyelv nélkül lábukat karjukat elhányva a lejtőn szeretteim serege világít a hold alatt székifű illatozó szőnyegén á füstölgő tó béka-ékkövű ümgetésében itt állok az úton a kiégett fű között az omlások felett itt állok szeretteim közietek az éjszakában (FOLYÓ, 1978) ■■■■■ 15
