A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-07-17 / 29. szám
V W olt egyszer egy festő, aki csakúgy, mint a mesék mindenkori legkisebb fiúja, a hrusicei suszter legkisebb fiaként indult el egykoron, hogy majd később, szülőfaluja s az őt útjára bocsátó egyszerű falusi közösség iránti szeretedből és tiszteletből, valamint sajátos, a naiv népi festészethez mindig is közelálló látás- és ábrázolásmódjából eredő tiszta, őszinte, emberi melegséget sugárzó művészetével meghódítsa a világot. Százszámra születő kolorizált rajzain, festményein — gyermekkorának élményeiből táplálkozva — megej-Talán még idáig ér az emlékház miatti csalódottságunk, mert az öregúr szinte vigasztalóan invitál bennünket; ha Lada-relikviákat akarunk látni, láthatunk az ő házában is (főleg most, míg asszonylánya haza nem jön a munkából, mert nem szereti, ha apja idegeneket enged a lakásba). Engedünk a hívásnak, már csak kíváncsiságból is, mert az öreg vonásai mögött mintha maga a néhai Mester rejtőzne, csupán jellegzetes, gömbölyű okuláréja hiányzik. Mondom is az öregnek, s ő alig titkolt büszkeséggel mosolyog, s mondja nem véletlen a dolog, hisz szeretett és tisztelt nagybátyját tiszteli a mesterben. Lada Mária nővére volt az ő édesanyja. Persze, vendéglátónk is már hetvennyolc éves, s panaszkodik is egy pillanatra, hogy mióta problémája van a A legkisebb tőén lírai, művészi régiókba emelte a cseh falu mindennapjait, ünnepeit, szokásait, életvitelét. Ő az, aki képileg is megalkotja a jóbarát, Jaroslav Hasek - által a háború, az pldöklés ellen mulattató komolysággal hadakozó egyszerű kisember irodalmilag megfogalmazott figuráját, a világot azóta már ki tudja hányadszor győztesen bejáró Svejket. S ö volt az is, aki gyerekek számára, kiket élete végéig rajongásig szeretett, számtalan kedves állat- és mesefigurát alkotott. A hrusicei suszternek ezt a legkisebb fiát Josef Ladának hívták, s az idén immáron száz esztendeje annak, hogy a falu egykori tizenötös számú házának egyetlen lakószobájában meglátta az apró ablakon beszűrődő napvilágot. Talán azért is lep meg kissé, hogy a közeli kisváros, Benesov szállodájának portáján hiába kérdezem a két fiatal portásnőt, hogy útbaigazítanának, úgy tűnik, nem sokat hallottak eddig a mester közeli szülőfalujáról. A senohrabyi vasútállomás forgalmista kisasszonya viszont már jóval tájékozottabb, Hrusice itt van a szomszédban, s készségesen indít útnak egy, a két falu közti távolságot lényegesen lerövidítő, „kertek alatti" ösvényen. A jelzett Krisztuskeresztnél elfordulok balra, s a régi, pazar villákkal, nyaralókkal szegélyezett kapaszkodón már útitársaim is akadnak; egy idős cseh házaspár szintén Lada szelleme előtt kíván tisztelegni a szülőfaluban. S egy bő negyedórányi kényelmes gyaloglás után, talán éppen, amikor fehér törzsű nyírfák mögött már látszik a falu szélső emeletes háza, mint kiderül később, az 1936-ban elkészült Lada-villa, a jelenlegi Lada-emlékház. Csalódunk kissé, mert az emlékház szombat-vasárnapokon tart csak nyitva, mi viszont csütörtök kora délutánján érkeztünk. Két házzal odébb ősz hajú öregúr álldogál egy kétszintes családi ház tujafákkal szegélyezett, rendezett udvarán. JOSEF LADA SZÜLŐHELYÉN A faóriás mögött a kocsma épülete, számtalan Lada-illusztráció ihletűje A szülőház makettje A falu az egyik jellegzetes Lada-festményen szívével, mindössze napi egy liter sört engedélyez számára az orvos. Az előszoba, a lépcsöház falán ismerős, jellegzetes Lada-figurákat vélünk felfedezni, melyekről csak később derül ki, hogy nem is Lada, hanem a nyugdíjazásig cipőfelsőrész-készítőként dolgozó unokaöccs festette azokat. Az egyik emeleti szoba küszöbét átlépve pedig az időben is visszaléptünk jó fél évszázadot. Szemben az ajtóval, mintegy méterszer félméteres nagyságban egy festményekről, leírásokból már ismert ház van előttünk, a Lada-szülöház legapróbb részletekig hü kicsinyített mása. 1946-ban készítette az unokaöccs, nagybátyjának megvigasztalására, akit, mint mondja, nagyon letört annak híre, hogy sógornője lebontatta a szülőházat, s újat építtetett helyére. Elkészül aztán később — ha jól figyeltem meg a szavait — közel másfél évtizedes munka eredményeként, Lada egykori iskolai padszomszédjának, néhai Vanék úrnak a leírása alapján a falu makettje is, az első világháború utáni évek állapotait tükrözve. Mint mondja az öreg, már Japánból is a csodájára jártak, s rengeteg pénzt kínáltak érte. Az érzelmi kötődést, a ragaszkodást azonban nem lehet pénzben megváltani. Megvan ebben a szentélyben a szülőháznak még egy kisebb makettje is, egy további a Lada-ház egyetlen lakószobájának és egykorvolt berendezésének pontos mása, s a Jedlicka-porta makettje is. Mindegyikhez rövidebb-hosszabb történet is tartozik, s amikor az idős házaspár távozik, én maradok még egy darabig, hogy az emlékezeten túl a magnószalag is megőrizzen valamit az öreg Antonin Jedlicka mondókájából; Ladáról, a faluról, barátságról, tiszteletről, emberségről elmondott szavaiból. Innen, a Jedlicka-ház elől már jól látszik a néhány közbeeső falusi háztetőn túl, a dombtetőről a falu látványát uraló, a Lada-alkotásoknak köszönhetően szinte a cseh falu szimbólumává nőtt templom. Mint ahogy szimbólummá vált a templom körüli faluközpontból már jól belátható, domboldalakra és 4
