A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-11-20 / 47. szám
f dúló éveiben élő főhős olyan lényegbe vágó és napjainkban is időszerű gondokkal küszködik, melyekről sokáig kevés szó esett a Szovjetunióból érkezett kortársi színdarabokban. Az egyén és a közösség kölcsönhatásának talaján a főhős egy jobb, emberibb életért küzd, miközben maga is belekényszerül az embertelenségbe. Úgy tűnik, a hazánkban először játszott Peres Zejtuncjan színmüve időtálló alkotás, hiszen a szerzőnek olyan drámai hősöket sikerült mintáznia, akiket ma is, mi is nagyon elevennek érzünk. A kritikus jogos örömét tovább fokozza, hogy nemcsak a valóság élethű mozzanatai segítik ezt az igazmondó színdarabot, hanem a színpadon megelevenedő játéknak egy olyan kiegyensúlyozottan dicséretes minősége is, amelyet a Matesz komáromi társulata a vendégrendezöként közreműködő Stefan Körénél, végzős főiskolai hallgató vezetésével hozott létre. Nyilván már a fentiekből is kitetszik, hogy értelmezésbeli problémák lényegében nincsenek s alapvető rendezéstechnikai gondok sem mutatkoznak, ami azért fontos, mert a fiatalka Stefan Korencínek ez az első profi rendezése. Munkájának külön erénye, hogy nem a darabban megjelölt esztendők történelmi illusztrációját akarta megeleveníteni, hanem a mai néző szemével, a jelenkor társadalmi életéröl kíván képet adni. A filmszerűen tagolt eseménysor jeleneteinek egymáshoz illesztése, az egységes stilus és játékmód megteremtése, illetve a két-három figurát is játszó szereplők mozgatása komoly feladat elé állította a bratislavai Szépművészeti Főiskola rendező szakos hallgatóját, aki jó érzékkel tapintotta ki a szerző által legendának minősített cselekmény legértékesebb elemeit. Rutintalanságának számlájára írandó viszont, hogy a játék nem eléggé pergő, aminek fárasztó hatása főképpen az előadás második felében érződik. A gyorsabb tempó a cselekményt itt is sűrítettebbé, egyenesvonalúbbá, a szerkezetet zártabbá, a mű gondolati töltésének atmoszféráját drámaibbá tenné. Lubomir Mojzis díszletei épp az egyszerűségük révén funkcionálnak kitűnően, az arra hivatott jelenetekben pedig találó színpadi metaforaként is érvényesülnek. Ebben a já$IK€R téktérben és a karaktereket jelölő jelmezekben láthatóan jól érzi magát a tiz szereplő. A főszerepet a ma még negyedéves főiskolai hallgató: Skronka Tibor játssza szép reményekre jogosítóan. Tisztán, pózmentesen formálja meg Stroude alakját. Megértette, s képes megélni is a szavaiért felelősséggel élni kívánó, a szó igazságát vállalni akaró, a kétségein és kiszolgáltatottságán felülkerekedni tudó ember etikai problémáit. Fontos erénye a produkciónak, hogy a szereplőgárda többi tagja is gondos szerepformálással járul hozzá az előadás sikeréhez. Ferenczy Anna, Németh Ica, Mák Ildikó, Dráfi Mátyás, Boráros Imre, Ropog József, Bugát Béla, Pöthe István és Bugár Gáspár pontos jellemábrázolásra törekvő játéka döntő mértékben hozzájárul ahhoz, hogy ez az előadás a semmire tekintettel nem lévő tisztánlátás igényét fejezi ki; hogy csehszlovákiai bemutató előadás, illetve magyar nyelvű ősbemutatóként érdemes volt rálelní a mindeddig nálunk ismeretlen Peres Zejtuncjan precízen diagnosztizáló darabjára. MIKLÓSI PÉTER Fotó: Szűcs Jenő ••• Én egy boldog ember vagyok. Igen, boldog. Mert örülök, örülni tudok sok mindennek és sok mindenkinek, akinek véleménye, tehát (és ez biztos) tudása is van. Aki kimondja, aki leírja, aki megvitatja, aki tudtunkra adja bármiképpen is. Még akkor is szeretem, ha rebellál, hiszen rebellálni csak az tud, akinek ötlete van — így tehát gondolkodik, ez pedig a tehetség legbiztosabb jele. Örülök magának a tudásnak, a lehetőségnek, hogy nálunk ezt mindenki — aki csak egy kicsit is akarja — megszerezheti, továbbá a tájékozottságnak és nem utolsósorban a bátorságnak, amely véleménynyilvánításra késztet. Csodálom a művészetek labirintusában pontosan tájékozódni tudókat, az útkeresőket a sokunknál olvasottabbakat. műveltebbeket. Még az ügyesebbeket is, ha néha tudálékosak, okoskodóak és túllőnek is a célon. Szeretem bennük az emberit, az esendőt, a kiszolgáltatottságot — hiszen ők azok, akik mozdulni mernek, megcáfolva minden klisét, kényelemből, lustaságból elfogadott és foganatosított normát. Csak a kultúrálatlanság hiányát nem érzőket, az esetleges tökéletlenséget emberi-művészi nagysággal legyőzőket fel nem ismerő véleménymondókat sajnálom. Hiszen oly sokat tudnak, töprengenek és mégis hajlamosak arra, hogy ne vegyék észre azt, ami azért zseniális, mert tökéletlen is egyben. Művész vagyok (legalábbis a személyazonossági igazolványom foglalkozási rovata alapján annak mondanak), Így tudom, nem a tökély, a rideg hibátlanság, az elejétől végig csinálás a megindító, nem ebben keresendő a nagy alkotás, a katartikus teljesítmény mámorító hatása. Ott, ahol a megingást, az indiszpoziciót eszközzé változtatva^ korrigálni tudunk. Szendvics és guillotine Tartalmilag a két szónak nyilván semmi köze sincs egymáshoz, eredetük szerint viszont egy típusba tartoznak. Abba, amelybe a király és a császár, amelyek — mint láttuk — tulajdonnévből, személynévből váltak köznévvé. A szendvics a szlovákban az obtozeny ch/ebícek (rakott kenyér) — olyan vajjal megkent kenyérszelet, amelyre hús-, hal-, sajt- vagy tojásszeleteket raknak. Nyelvünkben első Írott adata csak 1889-től került elő, azóta mind a köznyelvben, mind a szépirodalom nyelvében elterjedt. Az Értelmező Szótár is a szó jelentését egy Kosztolányi idézettel szemlélteti: „Mit is lehet teához adni? Szendvicset édes tésztát. ZSúrkenyeret vásároltam, a szeletkéket bevajaztam, sonkával, kaviárral, lazaccal díszítettem. Ma már úgynevezett nemzetközi szó, végső forrása az angol sandwich, ez viszont J. Montagunak, Sandwich grófjának nevével azonos. A fáma szerint a gróf, szenvedélyes kártyás lévén, ezt a fajta ételt fogyasztotta, hogy ne kelljen a játékot egy percre sem megszakítania. (Egyébként ugyancsak Sandwich grófjáról nevezte el Cook kapitány annak idején a csendes-óceáni Sandwich-szigeteket, vagyis a Hawaii-szigeteket.) A guillotine (ejtése gijotin) — mint tudjuk — nyaktiló, amelynek bevezetését a francia forradalom idején egy Guillotin nevű orvos javasolta a nemzetgyűlésnek. Eme gépesített kivégzőeszköznek a feltalálása nem az ő „érdeme", az ókortól kezdve számos helyen alkalmazták. A francia forradalomban a monarchisták gúnydalaikban nevezték a nyaktilót gui/lotine-nak. A név, úgy látszik, gyorsan elterjedt, hiszen az Értelmező Szótár már Kazinczytól közölhet idézetet: „Midőn XVI. ahol a professzionalizmus nem fiktiv esztétikai norma kötöttsége, hanem éppen ellenkezőleg. önmagunk, pillanatnyi tökéletlen énünk esendő-emberi odaadással való vállalását jelenti, ott kezdődik az örök improvizáció, amely nélkül egy mü, egy előadás nem születhetik meg. Melyikünk merheti tehát kimondani a szentenciát, vállára vetni a művészet „tisztaságát" hirdető, mindent kifehérítő, csak éppen az embert eltakaró köpenyt akkor, amikor nem a zeneszerzőt, a művet, a művészt önmagát, akit a híre megelőz, hanem az embert, aki mindent saját magán átfiltrálva továbbít, tolmácsol és nyújt át nekünk, ki merheti tehát saját elvárásai alapján, vagy elképzelései szerint bírálni azt, aki nem éri el az elérhetetlent? Igaz. a közelmúltban három indiszponált főszereplővel láttam egy Tosca-elöadást. Ezért szeretnék (hiszen zenész vagyok) az együttérző kolléga szemszögéből azokhoz szólni, akik fanyalogva — sőt meggyőződésem szerint már eleve tudva, hogy ki és mi milyen lesz — előttem már másutt elmondták (biztos vagyok benne, hogy meggyőződésük szerint) tisztességes véleményüket. A tudás, a tájékozottság, a KINCSŐNK A NYELV Lajos a guillotinhez vitték,... úgy hitte, hogy csak ijesztik." A szendvicshez és a guillotine-hoz hasonló eredetű szavak régebbiek is akadnak nyelvünkben. A káján a bibliai — irigységből testvérgyilkossá vált — Kain, illetőleg Káin nevéből vált közszóvá. Már Szenczi Molnár Albert szótárának 1621-i kiadása a kajánt magyar szóként tartja számon, s latinul így értelmezi: „Invidus ut Cain" — azaz irigy mint Kain. A szó származékára, a kajánságra is van XVII. századi adatunk, például Alvinczi Péter Postillájában: „Emberi társaságunknak tisztilis el vezttyuk az modnélel való kajonsággal; azért lakoznak az emberek társaságban, hogy egymást keressék és segítsék". A mai A csukott élelmiszerbolt ajtaján látható felirat a következő közlést tartalmazza : „Betegség végett zárva", A bosszankodó tömegből valaki hirtelen felkiált: De hiszen ez képtelenség! Jogos-e az észrevétel? gördülékeny stílus és választékos nyelvezet nem pótolhatta viszont ott és akkor a kultúrálatlanság iránti érzéketlenségüket. Mert igaz, hogy a tenor (Cavaradossi) — és ezt ő is tudja — csak fortékat bömbölve tudott viszszaadni valamit maradék hangkultúrájából, hiszen nála. árnyaltságról, dinamikai építésről, hörgések nélküli piánókról már évek óta szó sincs. A bariton — igaz egyik legjobb hazai Scarpiánk — szerény, okos, önmagán rengeteget dolgozó, alázatos művész, csak éppen európai mércével nem mérhető. Tosca, akinek kultúráltsága védelmében ragadtam tollat (megvallom, indulatos szeretettel) hangját nem ragyogtatta ugyan úgy, ahogy ez a nívós énekiskolákat nélkülöző vadhajtásokkal teli operaházakban divat, de kifinomult, tökéletes illúziót keltő, minden elvárást felülmúló muzikalitása (éneklő muzsikálása) és hangkultúrája egy életre szóló élményt nyújtott még akkor is, ha éppen drámainak nevezhető szopránját a nagyobb művészi hatás érdekében helyenként úgy sötétítette, hogy nem mindig tudta túlharsogni a férfi partnerek örömteli kiabálását. A mesterségbeli tudás, a színpadi tapasztalat a világban oly áhított kultúrált megnyilvánulást nem pótolhatja, mert önmagát vállalva alkotni, küzdeni, hibázni és ismét lábra állni csak egy zseni tud. A drága, feledhetetlen Olga néni (az említett Tosca tanárnője) már néhány hónapja halott. De kívánom minden pedagógusnak, hogy ilyen művészeket hagyva maga után a világnak térhessen meg zaklatott, sokszor megkeseredett és mégis világraszólót alkotott társai közé — az örökkévalóság. ba. RÁCZ TIBOR köznyelvben elsősorban a csúfondárosan kárörvendő, az epésen rosszakaratú embert illetjük a kaján jelzővel. Nyelvjárásainkban „öklelős, rúgós, komisz magaviseletü" jelentése is előfordul. Valószínűleg tulajdonnév a végső forrása aggastyán szavunknak. Vagy az Ágoston keresztnév köznevesülése, vagy — s ez a valószínűbb — az Ágoston-rendi szerzetesek augustinianus elnevezésével függ össze. Jelentéstani szempontból ez a valószínű, a szerzetesek egy része szakállas öreg volt, s a magyarban ez a jelentésmozzanat szilárdulhatott meg. A származtatásnak némi gyengéje, hogy a szó jelentésköre korábban tágabb volt, nőre is, sőt állatra is vonatkozhatott. A XIX. században került nyelvünkbe a makadám szó, annak a kemény útburkolatnak a neve, amelyet zúzott kőből hengerléssel tömörítettek. Ez is tulajdonnév volt eredetileg. Az új építési módszer feltalálója, John Loudon Mac Adam nevének közszóvá válása még az angolban történt meg. Bár ez az útépítési mód visszaszorulóban van. öszszetételben is: makadámút és égéi származékban is: makadámoz, használatos. Szókészletünk újabb rétegében még jó néhány szót találunk, amelynek végső forrása egy-egy tulajdonnév. Ilyen a zsilett borotvakészüiék, illetőleg ennek pengéje, ilyen a csípős, erős szagú sajt, a rokfort Roquefort város nevéből. A kötött kiskabát, a kardigán meglepő módon egy XIX. századi brit tábornoknak, Cardigan grófnak a nevét őrzi, a csíkos vagy kockás pamutszövet, az oxford pedig az angol Oxford városét. Ez utóbbi köznevesült formájának egy másik jelentése is van: a labdarúgás kedvelői jól ismerik az oxfordot, a labda sarokkal való továbbításának egyik sajátos módját. KÁZMÉR MIKLÓS 11
