A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-11-20 / 47. szám
Szellemi párhuzamok és egyenesek (Szász János esszéi) Bugár Gásfjár (2. tudós), Skronka Tibor és Pöthe István (1. tudós) az előadás egyik jelenetében • ÉVADNYITÓ BEMUTATÓ A MAGYAR TERÜLETI SZÍNHÁZ KOMÁROMI (KOMÁRNO) TÁRSULATÁBAN • PERCS ZEJTUNCJAN: EGY SZABAD EMBER TPinULSAGOS Gálfalvi Zsolt, a neves romániai magyar irodalomkritikus szerint „Az esszé a szellemi felismerések, felfedezések, az összefüggések felvillantásának az írásformája, nem egyszerűen ismereteket rendszerező és terjesztő, hanem gondolatokat gerjesztő, továbbgondolásra serkentő műfaj". (Az esszé lehetőségei és változásai, A Hét, Bukarest, 1986, 25. sz.) Nos ennek az igényes és figyelemre méltó műfajnak a romániai magyar irodalomban, mely immár majdnem hét évtizedes múltra tekint vissza, szinte töretlenül kitűnő művelői és közvéleményt formáló, rangos fórumai voltak. A két világháború közti időszakból, természetesen a szerzők és a lapok teljességének igénye nélkül, említsük meg Gaál Gábort, Jancsó Elemért, Molter Károlyt, Méliusz Józsefet, Szabédi Lászlót, Balogh Edgárt, illetve a kolozsvári Korunkat és az Erdélyi Helikont, a lugosi Magyar Kisebbséget, a brassói Brassói Lapokat, vagy az aradi Géniust (később Új Génius). Az imént említett szerzők mindegyike a második világégés után is folytatta, sőt magasabb szinten továbbfejlesztette színvonalas esszéirói munkásságát. Hozzájuk az elmúlt négy évtized alatt az esszéíró több fiatalabb nemzedéke csatlakozott. Közülük a legjelentősebbek és legismertebbek közé tartozik Gáli Ernő, Bretter György, Gálfalvi Zsolt, Benkö Samu, Kántor Lajos, Horváth Andor és Szász János, kinek „A fennmaradás esélyei" című legújabb esszégyűjteményét tavaly jelentette meg a budapesti Gondolat Könyvkiadó. Az esszé fórumai a 2. világháború utáni években elsősorban az új írószövetségi orgánumok a kolozsvári Utunk, a marosvásárhelyi Igaz Szó, majd a megújult Korunk, illetve 1970-től a bukaresti A Hét lettek. Szász János idézett kötetébe sorolt esszék többsége is eredetileg ezekben a lapokban jelent meg, s csak kisebb részük, köztük a címadó írás is, olvasható most először. Szerzőnk a romániai magyar szellemi élet sajátosan jellegzetes, meghatározó, szervező és irányító egyéniségei, alkotói közé tartozik, író, költő, műfordító és publicista. Jelenleg a bukaresti A Hét című társadalom-politikai hetilap munkatársa. Esszéirói munkásságát Gálfalvi Zsolt így jellemezte: „A megismerés, a megértés és a meghaladás szüntelen törekvése elkötelezett írástudói magatartássá kristályosodva működik Szász János esszéiben, a század kérdésességei közt az emberi nem és az azt alkotó közösségek fennmaradásának esélyeit, a humánum, az emberség érvényesülésének lehetőségeit vizsgálva." Szász János esszéiben filozófiai kérdésekkel, művelődési, kultúrpolitikai jelenségekkel, irodalmi problémákkal, alkotókkal és művekkel foglalkozik. Érdeklődési köre széles, vizsgálódási módszerei változatosak, minden írása elmélyült filozófiai tájékozottságról vall. A fennmaradás esélyei cimü kötetének előszavában pedig azt is hangsúlyozza, hogy „az enciklopedizmust ugyancsak aktuális hagyománynak tartja". Indoklásul aláhúzza, hogy a „nemzetiségi lét nemcsak a szerző meggyőződéseit, hanem szellemi szükségleteit és érdeklődését is meghatározza. Mégpedig egy nemzetiség szükségei és lehetőségei körülményei között a teljes szellemi munkamegosztás fényűzésszámba megy." Mint a mostani esszégyűjteményböl is kitűnik szerzőnk számára q korszerű enciklopedizmus nem valamiféle mára már elavult száraz ismeret- és adathalmozást jelent, hanem az összefüggésekben, mindenekelőtt a tárgyalt témával való konkrét összefüggésekben, alkotó módon való gondolkodási képességet. Ezért is tér vissza minduntalan írásaiban Apáczai Csere János, úgy mint egy értelmiségi-modell, mint századvégünk egyik lehetséges, alkotó értelmiségi magatartásformája. A problémát aprólékosan a Felhőjáték Franekerben című 1980-ban megjelent kötetében fejtette ki, gondolta végig. A térben és időben való barangolások Szász János számára mindig megannyi alkalmat jelentenek a XX, század szellemi fejlődésvonalainak, mozgásirányainak kitapintáséra és a kisebbségi-nemzetiségi lét, s valóság szembesítésére, megmérettetésére a nagyvilág realitásával és szigorú követelményeivel. Példaként idézzük fel az Amerikából jöttem (1977) című esszéjellegű útinaplóját. Ugyanakkor a maga választotta koordináták közt kitartóan keresi és próbálja meghatározni napjaink korszerű értelmiségi magatartásformáját, .hangsúlyozza az írástudók felelősségét, rámutat az elvégzendő feladatokra. Ezzel kapcsolatban már szóltunk az Apáczai-modellröl, s emlékeztessünk A hittől az eszméletig (1982) című kötetre is, mely más szemszögből ugyan, de hasonló kérdésekre keresi a választ. A szükséges vagy lehetséges magatartásforma A fennmaradás esélyeiben is jól nyomon követhető, kitapintható, például akkor, amikor Sütő András Herder-díjáról, vagy Gáli Ernő egyik új kötetéről elmélkedik. Szász János információkban gazdag írásainak egyik legfőbb értéke, hogy tárgyáról mindig tud valami érdekeset, figyelemre méltót mondani, s képes új szellemi összefüggések felvillantására, bizonyítására, amivel olvasóját a boncolgatott, elemzett probléma továbbgondolására ösztönzi. így válik számunkra izgalmassá Kafka és Urmuz munkásságának összevetése, a zsidó Nobel-díjas Isaac Bashevis Singer írói teljesítményének értékelése, vagy a brassói szász Adolf Meschendörferről szóló fejtegetés. Minden eszszéjében érződik az az igény, hogy a romániai magyar írástudónak, ha nem akar a provincializmus hínárjában elmerülni, vagy elszigetelődni, szükséges ismernie mind a román kultúrát, mind a világkultúrát, irodalmat is, magáévá tenni ezek eredményeit, levonni belőlük a tanulságokat. Ugyanakkor Szász János azt is vallja és vállalja, hogy nálunk Közép-Európában létszükséglet, a megmaradás fontos záloga, a népek őszinte és építő jellegű, kölcsönösen előnyös együttműködése. Esszéinek üzenete ezt is tartalmazza. Ezután lássuk milyenek is Szász János szerint a megmaradás, a túlélés esélyei a XX. x század végén, az atomkorban, az emberiség, népek, nemzetek, nemzeti kisebbségek, az egyén számára? Mint ebből a tartalmas és gondolatgazdag könyvből is kitűnik minden nehézség és megpróbáltatás ellenére reálisak, valósak és döntően tőlünk emberektől függnek. Szász János konkrét filozófiai megfogalmazása szerint: .......a fennmaradás esélye attól a szabadságtól függ, amit az ember kivív magának. És megfordítva: a szabadság hiányától, vagyis attól az autonómiától, amitől megfosztják. Társadalmak életképessége, tehát fennmaradása, miként a nemzeti közösségeké is e századvégen ezen fordul meg." KOKES JÁNOS A Matesz október kilencedikén, Komáromban látott bemutató előadása után, az élénk taps elültével, igaza volt az előcsarnok felé igyekvő nézők egyikének, aki dicséretes színházi tettnek tartotta a premiert, majd szűkszavúan hozzáfűzte még: „Nem csak az előadás, a darab is jó! Kár, hogy tájainkon aránylag keveset tudunk az örményekről és művészetükről..Ha úgy tetszik, hát a színházművészetükről — de ezt a félmondatot már én fűzöm hozzá, Jtiszen eleddig bizony még a vájtfülűek is vajmi keveset hallottak például a kortárs örmény irodalom középnemzedékéhez sorolandó Peres Zejtuncjanról, aki az egyiptomi Alexandriában született ugyan, de első novelláskötete és regénye már Jerevánban jelent meg. Később írt regényei, rendhagyó módon, előbb színházakban is bemutatott drámákként láttak napvilágot. A komáromi társulat évadnyitó bemutatójához kiadott színlap találó megállapítása szerint Zejtuncjan tehát nem a prózai munkáit dramatizálta, hanem a drámáit „prozaizálta". Csaknem másfél évtizeddel ezelőtt, 1974-ben irta A világ legszomorúbb embere című darabját, amelyet a Magyar Területi Színház — Viktória Janousková és Kmeczkó Mihály dramaturgiai korrekcióival — Egy szabad ember címen tűzött játékrendjére a nagy októberi szocialista forradalom 70. évfordulója tiszteletére. Ezt azért érdemes külön is hangsúlyozni, mert az októberi forradalom kerek évfordulójára Komáromban egy olyan színművet sikerült találni és színre vinni, amely egy pillanatig sem tekinthető igénytelen, „letudott" produkciónak, avagy pusztán korrekt „ünnepi" előadásnak, hanem jelentős művészi erényeket és a napi aktualitáson túlmutató politikaiideológiai tartalmat ötvöző alkotásként értékelendő. Remélem, nem használok nagy szavakat, ha azt mondom: gondolkodásában, gondolatébresztő elhivatottságában, etikai mélységében és társadalmi realitásaiban egyaránt figyelemre méltó előadást lát, aki jegyet vált az Egy szabad ember című színpadi legendára. Maga a darab egyébként lineáris építkezésű, az események kronologikus rendje kihagyásos időbontással van epizódokra tördelve. Ám a látszólag lazán összefüggő jelenetek olyan életképeket villantanak fel, amelyekben a remek helyzet — és jellemrajz lehetőségei rejlenek. Stroude, a századfor-10
