A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)

1987-11-13 / 46. szám

1. A jó gazda bekészít télire

2. A legyek is behúzódnak a hideg elől

3. A mindig kéznél levő söprű a tisztaság alapfeltétele

4. Silóval megrakottan közelít a traktor, az igásló a napi takarmánybekészítéskor tesz jó szolgálatot

Gyökeres György felvételei

alaposan tanulmányozzák az új szövetkezeti törvényjavaslatot. Mit hogyan kell értelmezni? Mire kell előre felkészülni? Miben kell váltani? Olvassák a hozzászólásokat, töprengenek a jövő lehetőségein.

A rend, a tisztaság és a munkafegyelem volt mindig is és a jövőben is ez marad az eredményes gazdálkodás alapja. De vajon miért fordul elő, hogy az egyik közös gazdaságban vakító fehérek a rendszeresen meszelt istállófalak, üdén zöldell a fű, a fa, a bokor, petúnia burjánzik, rózsa, dália virít a

virágtartóban és a másikban málladozó falú istállót, szanaszét heverő szerszámokat, piszkos, poros utat, el nem hordott szemetet találok?

A múltban az élet szigorú törvénye parancsolt rendet és tisztaságot. A hanyagság azonnal éreztette hatását: a gazda és családja súlyos árat fizetett. Ezért mindenkinek közvetlen, egyéni érdeke volt a rend, a tisztaság megtartása. A közös gazdálkodás bevezetésével megszűnt az ember és a gazdasági udvar, az ember és az állat ilyen közvetlen kapcsolata. A hanyag munka nem azonnal és nem csak a végzőjét sújtotta. Ezért kell a gazdaságok vezetőinek odahatniuk — személyes jó példával, egyénekre kidolgozott anyagi érdekeltségi rendszerrel —, hogy a gazdasági udvar tiszta is legyen, szép is legyen, olyan, mint amilyen a képeinken látható.

FISTER MAGDA

a télre

egy-egy gondolat vagy sem. Érzik, tudják ezt a gyerekek is, mert meg sem próbálják zavarni tanítónőiket...

Ki tudja, talán tényleg nincsenek jól megfizetve, ráadásul a gyereklétszám is tekintélyes. De én attól tartok, hogy aki egy ilyen őrjöngő gyerekcsapatot a pádon trécselve, a legteljesebb közönnyel tud nézni nap mint nap, az semmiféle fizetésemeléstől sem fogja jobban szeretni őket. Ennek ellenére merem remélni, hogy szép számmal akadnak olyan pedagógusok, akik a jelenlegi fizetésért is szíwel-lélekkel törődnek a rájuk bízott gyerekekkel. Egyszerűen csak azért, mert érdeklik őket a gyerekek, és szeretik is őket. Más kérdés, hogy egy olyan gyerekközpontú társadalomban, mint a miénk, megkockáztatom azt a véleményt, hogy fizetésszabályozással és egyéb ösztönzőkkel úgy kellene kialakítani a pedagógusgárda létszámát, hogy válogatni lehessen az óvó nénik és a tanítónők között... Tudom, a bérek dolga nem könnyű kérdés, én mégsem tudtam magamban tartani e néhány sorgyi dohogást.

3. Vasúti pillanatkép

Szombat van, a bratislavai Főpályaudvaron is koraesti üresség. Az információs iroda üres, a tájékoztatással megbízott alkalmazott az irodán kívül beszélget valakivel.

Megnézem a menetrendet, valamit nem értek. Kitalálom, hogy kit kell megszólítani, kérdezem, jól néztem-e a vonat indulási idejét. — Melyik táblát nézte? — mustrál végig az informátor, aki azért kapja a fizetést, hogy tájékoztasson.

Mutatom, melyiket.

— Hát ne azt nézze... — szól vissza indulatosan, és jó, hogy nem teszi hozzá: maga szerencsétlen. Igaz, mutatja a jót. Aztán visszafordul és beszélget tovább.

4. Dézsmaszedők

Névre szóló, keserves szavú, halkpanaszú levelet találtam a minap íróasztalomon. Aláíróját, nem is először, becsapták a vásárlásnál. A kisasszony gyorsabban zongorázik a csillogó-villogó pénztárgép billentyűin, mint ahogy levélírónk számol. Hiába teszi fel a boltban a szemüvegét is, nem tudja követni a számla alakulását. Ám ha reklamál, vagy lassúbb tempót kér, akkor jön az ellenvetés — amelyet egyébként sokszor a vásárlók is hangoztatnak —, hogy miként jön a néni ahhoz, hogy egy két koronáért az egész sort feltartsa ... Igen ám, csakhogy az általam idézett levél íróját nem egy és nem is két koronával csapták be az élelmiszerboltban, hanem 12,50-nel! Másnap azután arra is rájött, hogy a frissnek vélt túró már öreg, az ömlesztett kockasajt helyenként penészes

volt, és amikor otthoni konyhamérlegén utánamért a hentesnél vett árunak, akkor fél kilóból hat deka hiányzott. „Úgy látszik, sokan nem gondolnak arra — így a levél —, hogy a 12,50 és az öreg, vagy megcsonkított áru egy nyugdíjasnak komoly pénz. Hogy akinek ezeregyszázvalahány koronát hoz havonta a posta, az akkor is nehezen győzi az életet, ha árán fizeti meg a dolgokat..." — írja remegő kézzel a levélíró.

Jómagam sem azért teszem közhírré e nyugdíjas asszony korántsem elszigetelt panaszát, hogy részvétet csiholjak neki, hanem azért, mert meggyőződésem, hogy becsapni, mondhatnám úgy is: megkárosítani vagy átverni az életerős dzsúdóbajnokot és a nercbundás dámát sem illik, nemhogy nyugdíjasokat vagy gyerekeket. Tisztességesen számolni ugyanis nem belátás, hanem kötelesség, jellem és gerinc dolga. Mint ahogy a lopás, a betörés erkölcsi megítélése sem attól függ, hogy vajon milyen anyagi helyzetben leledzik a tettes és a károsult. Szó ami szó, országjárásaim során néha bizony úgy érzem, hogy a rózsasándorok, a jánosíkok legendája az, ami napjainkban a pultok, a kasszák felett lebeg. Hogy újkori betyárjaink saját elhatározásukból, önkényesen kívánják ily módon kiegészíteni jövedelmüket. Mintha valamiféle dézsmaadót vetnének ki a vásárlóközönség általuk kiválasztott tagjaira. Hitük szerint a hamis számlázás, a téves összeadás, a vevő megkárosítása csak akkor bűn, ha egyetlen személynél nagy tételben történik. Annál szívesebben alkalmazzák viszont a sok kicsi sokra megy elvét, amit valamiféle hamis becsületkódex alapján legföljebb bocsánatos bűnként kezelnek a modern kor ügyeskedő betyárjai.

Ezzel szemben én viszont azt ajánlom: maradjunk annyiban, hogy a pénztárcája kinek-kinek amúgy is megszabja vásárlása mértékét. így hát a kosár tartalmának és a számla összegének illenék összerímelnie. Legyen a pult vagy a pénztárgép innenső felén álló vásárló roskatag egészségű nyugdíjas, vagy vezérigazgató. Mert a másik embert — tehát vevőt vagy ügyfelet — becsapni, megkárosítani mindenképpen sötét cselekedet, amit a jólneveltség és a törvénykönyv egyaránt tilosnak tart. Úgy tűnik azonban, hogy a közvélemény fokozottabb összefogására van szükség ahhoz, hogy erkölcsi és gyakorlati határt szabjunk a kereskedelemben elburjánzott és sokunkat megkárosító, sajátos dézsmának.

Igaza van a levélírónak, amikor arra figyelmeztet: a lopás sohasem tartozott a bocsánatos bűnök közé.

MIKLÓSI PÉTER

13