A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-11-13 / 46. szám
Gombos Ilona és Mikula Róbert a Liliomfiban OPERETTSIKER Régen tapasztaltam annyi nyíltszíni tapssal fűszerezett sikert a Magyar Területi Színház kassai (Kosice) Thália Színpadán, .mint a LHiomfi bemutatóján. Precízebben: Szigligeti Ede 1849-ben írt és mindmáig örökzöld vigjátéka zenés változatának premierjén. A közönség egyszerűen kívánta a derűs hangulatú'sikert. Annyira, hogy már-már úgy tűnt, mintha a nézőtéren valami láthatatlan, belső feszítőerő működött volna. A társulat évadnyitó bemutatója így vérbeli operettsikerré kerekedett, s ha értesüléseim nem csalnak, akkor a tájelőadásokon is hasonló lelkesedés fogadja ezt a produkciót. Félreértés ne essék: egy pillanatig sem holmiféle gúnyból beszélek operettsikerről, és szakmailag sincs komolyabb baj a Liliomfival. Egyszerű a képlet, elvégre ha egy zenés vígjáték zajos tetszést arat, az mindenképpen helyénvaló dolog, és közönségtoborzás céljából a Tháliának (is) szüksége van a publikum rokonszenvére. Más, a szimpla közönségízlésen túlmenő kérdés, hogy bár a Thália Színpad jól, huncutkodó „estvét” teremtve játssza el ezt a múlt század derekán született darabot, mégsem adja hozzá azt a parányi többletet, amellyel művészileg rangosabb szinten, egyszerre tudta volna láttatni e „népiesch" műfaj színét és visszáját. A Liliomfi egyébként Szlovákia magyariakta vidékéin is közkedvelt, gyakran játszott vígjáték. A Magyar Területi Színházban is immár másodszor került színre, de amatőr együtteseink szintén előszeretettel játsszák. Nyilván azért, mert a cselekménye sok félreértést, mulatságos szituációt hordoz. Jól megírt, megfelelően motivált jellemek szerepelnek benne, és nincs híján a mindenkor élővé, aktuálissá változtatható eszmeiségnek sem. A zsarnok atyák és a szerelmük, hivatásuk szabad megválasztásáért küzdő fiatalok párharca klasszikusan örökérvényű téma. A nemzedéki, életszemléletbeli ellentéteket egy kis társadalomkritika fűszerezi, ugyanakkor a színház iránti lelkesedést is kiérezni a magyar népszínművek hagyományait megalapozó Szigligeti Ede darabjából. És mert a szereplők szintén talpraesett, hús-vér figurák, a Thália Színpad dramaturgiájának nyilvánvaló műsorpolitikai meggondolása az lehetett, hogy — a közönségpártolás elvén kívül — a társulat művészeinek igazi karakterek megformálására, netán ma is időszerű üzenetek tolmácsolására adjon lehetőséget. Mert gazdag mecénások mifelénk ugyan elég régen nincsenek, vannak viszont dúsgazdag ügyeskedők; éhkoppon tengődő vándortruppok sincsenek, vannak viszont aránylag kisjövedelmű vidéki színészeket tömörítő félházaknak is már örvendezni tudó tájoló együttesek; érdekházasságok sincsenek, legföljebb a gazdag ügyeskedő lányát A REJTŐZKÖDŐ KÖLTŐ (Száz éve született Ápri/y Lajos) Már középiskolás koromban ismeretséget kötöttem nevével és költészetével. Ő is ott szerepelt az iskolák irodalomtörténet-könyvében, néhány sorban bemutatták életét s két feledhetetlen versét. Az egyik a zengő, lüktető, lobogó Március volt, amelyet ma, vén fejjel is szívesen olvasok, sorait el-elzümmögöm magamban. Mennyi frissesség, jókedv, erő van ebben a versben, mennyire elkápráztatja a lelket: „A nap tüze, látod, / a fürge diákot / a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt. / Csengve, nevetve / kibuggyan a kedve / s egy ős evőét a fénybe kiált... Barna patakja / napra kacagva / a lomha Marosba csengve siet. / Zeng a csatorna, / zeng a hegy orma, / s zeng — ugye zeng, ugye zeng a szíved? „A másik versben, a Tetőn-ben, amelyet Kós Károlynak ajánlott, erdélyiségét hangsúlyozta ki szuggesztiv erővel, legendás szeretettel; „Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól. / Itt fenn: fehér sajttal kínált a pásztor. / És békességes szót ejtett szája, / és békességgel várt az esztenája, / Távol, hol már a hó király hódít, / az ég lengette örök lobogóit. / Tekintetem szárnyat repesve bontott, / átöleltem a hullámhorizontot / s tetőit, többet száznál és ezernél — / s titokzatos szót mondtam akkor: Erdély.. Áprily ma már a magyar klasszikusok között van. Pedig nem volt újító, szertelen, vátesz sem volt és fenomén, de közéleti költő sem. Nem vágyott címekre, kitüntetésekre, babérokra. Szerény volt és magába forduló, halk szavú és rejtőzködő. Ugyanakkor az emberekkel együttérző, eredendően humánus, természetszerető és a természetben feloldódó lélek. A természet részének tudta magát, benne élt egészen, költészetének ez a vezérmotívuma, szinte nincs is költeménye, amelyben ne találnánk meg a természetet, a természet jelenségeit. Ezt a természetközelséget már gyerekként is érezte, hiszen az erdélyiek mélyebben élnek a természetben, mint a síklakók. A dombok, havasok, tavak és erdőrengetegek közelsége a természet szépségét, nagyságát, méltóságát sugallja, az embert szerénységre inti. „Természetlátásomat, életutam irányát a parajdi gyermekkor határozta meg" — írta valahol a költő. Áprily (Jékely) Lajos Brassóban született 100 esztendeje, 1887. november 14-én. Meglett korú szülök gyermeke volt, az apja már a hatvan felé közeledett, amikor napvilágot látott egyetlen gyermekük. Édesapja gyári hivatalnok volt, anyja háztartásbeli. A kisfiúnak szülővárosáról szinte semmi emléke nem maradt, hároméves sem volt, amikor Parajdra költöztek, apja a gyufagyárban kapott állást. Itt lett természetjáró, vadász apjával járták a rengeteget, mi több, ö is vadász lett, de egyszer, amikor flóbertjával egy rigónak oltotta ki az életét, hirtelen rádöbbent tettének súlyára. Többé nem vett fegyvert a kezébe. A parajdi évek- örökre nyomot hagytak lelkében. Még 12 éves sem volt, amikor Kolozsvárra kellett költözniük. A város eleinte elkápráztatja, Parajdot azonban nem felejti el. Nehéz anyagi helyzetbe kerülnek, édesapját elbocsátják munkahelyéről, ekkor már hetvenéves. Öreg fejjel a Bihari havasokban Galbinán vállal munkát. A fiú, miután leérettségizik, a kolozsvári egyetem magyar—német szakán folytatja tanulmányait. 1909-ben veszi át tanári oklevelét. Hirtelen fellobbanásában Párizsba indul, mint Ady, hogy megfürdesse lelkét a fény városában. Hazatérvén a nagyenyedi Bethlen Kollégium tanítóképzőjében vállal tanári állást. Huszonnégy éves, amikor rendes tanárnak nevezik ki. Ekkor már versei jelennek meg az Új Erdély folyóiratban Áprily Lajos néven. Nem tudja senki, hogy a fiatal tanár rejtőzik a név mögött. Csak jóval később fedi föl magát. Első kötete, a Falusi elégia aránylag későn jelenik meg, 34 éves korában. Nem minősíthető azonban új költőnek, hiszen közel húszéves gyakorlat áll mögötte. Kötetére, verseire Erdély-szerte fölfigyelnek, hiszen csodálatosan érett, finoman zengő sorok kerülnek ki tolla alól, gonddal és igényességgel megmunkált költemények. 1926-ban ismét Kolozsvárott találjuk. A református kollégiumban tanít. Megismerkedik Kuncz Aladárral, kérésére elvállalja az Ellenzék c. folyóirat irodalmi mellékletének szerkesztését. Később az Erdélyi Helikont is szerkeszti. Végül Kolozsvártól is elköszön, Magyarországra költözik. Tanár lesz a Lónyai utcai református gimnáziumban. Évek múltán kinevezik a híres Baár—Madas Leánynevelö Intézet igazgatójává. A negyvenes évek elején megint Erdélyben találjuk, honvágya Parajdra csábítja, de csak egy évig marad ott. Visszatér Pestre és kéri a nyugdíjaztatását. Elköltözik a fővárosból, s a Visegrád melletti Szentgyörgy-pusztán telepedik le. Itt él haláláig. A hegyes-völgyes visegrádi táj kissé hasonlít a parajéira. A költő úgy érzi. 10
