A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-11-06 / 45. szám
pedig az volt, hogy az öböl partján lévő új étteremben jól főztek, de méginkább hogy a sétány mellett lévő két zöldre festett fabódéban pezsgőn és vodkán kivül tokaji aszút is ihatott a magamfajta utazó. Vagyis akkor még ilyen vendégcsalogató is akadt. Mindezek mellett a fontána-sor csodáiban is gyönyörködhettem, ami szintén nem utolsó látnivaló. (Az idő tájt a paloták egy része még nem heverte ki a háborús sebeket, s így azokat csak kívülről nézhettem meg.) Mindezt a mostani — pontosabban a tavaly őszi — utazásom idején elevenít tettem föl magamban azzal a várakozással, amely az emberben mindig felmerül, ha az egykori találkozások, egykor látott dolgok, városok újralátására nyílik lehetősége. Talán, hogy a változások méreteit összehasonlíthassa, talán azért, mert jólesik ismerősként viszontlátni egy várost, néhány épületet, képet, szobrot, teret vagy akár egy-egy hidat. Amikor gépünk a pulkovói reptér betonlapján leszáll, már alkonyodik: ősz van, október, s a nyirkos öböl menti hűvösség megdiderget. De mit számít az ? Itt vagyok, közel húsz év után, ismét Leningrádban. Ahogy szálláshelyünk felé utazunk, az autóbusz ablakából ismerős utcákra látok, a Néva sötétben hömpölygő sodrára, a hidakra, a folyó két partján lévő palotasorok méltóságára ... Háromszáz évvel ezelőtt itt még mocsarak, erdők álltak csak, s néhány halásztanya. Egy lengyel követségi tisztviselő 1720-as feljegyzései szerint itt „valaha tizenöt kis tanya állott, amelyekben svéd halászok laktak..." A települést felégette Péter cár, s helyére „... egy kis házat építtetett..Ez a kis faház a Szentháromság téren állt. A nevezett épületben döntött úgy a cár, barátja Mensikov javaslatára, hogy az épülő várost Péter várának, vagyis Petyerburgnak nevezik el. Persze, amíg az egykori svéd halásztanyák helyén felépült a város, sok évnek kellett eltelnie. És rengeteg emberi munkát követelt a városépítés. „Tömegével szállították szekérkaravánokon a fegyenceket és jobbágyokat a munkálatok elvégzésére .. . Húsz-harmincezer munkás dolgozott ... kivágták az erdőket, feltöltötték a mocsarakat és a házakat gerendacölöpökre építették.. Ahogy áthajtunk a Nagy-Néva egyik hídján, szinte megelevenedik képzeletemben a közel háromszáz évvel ezelőtti kép... Az akkor készült épületek nagyobbik része persze ma már nem áll. Az agyagból vert paloták helyett később emeletes kőépületeket, palotákat rakattak cári parancsra az orosz nemesek. így alakult ki a város történelmi központja, sugárutakkal övezve, s így lett Pétervár az Orosz Birodalom fővárosa ... Mire idáig eljutottam a történelem felidézésében, meg is érkeztünk. Szállásunk a Morszkij Vagzál — a Tengeri Kikötő — impozáns épülete. Kicsit távol esik ugyan a városközponttól, de azért nincs a világ végén. A Morszkij Vagzál is része Leningrádnak. GÁL SÁNDOR GYERMEKEKNEK AZ ARANYTARÉJÚ KISKAKAS MEG A DARÁLÓ Volt egyszer egy öregember meg egy öregasszony. Nagyon szegények voltak, még betevő falatjuk sem volt. Elmentek az erdőbe, makkot szedtek, hazavitték és enni kezdték. Ették, ették, egyszercsak az öregasszony elejtett egy makkot, s az a pincébe gurult. Gyökeret eresztett és hamarosan elérte a kunyhó padlóját. Az öregasszony ezt észrevette és azt mondja: — Öreg! Vágjuk ki a padlót. Hadd nőjön a tölgyfánk magasra. Ha megnő, nem kell majd kijárnunk az erdőbe, itt a kunyhóban szedünk róla makkot. Az öregember átvágta a padlót. A fa nőtt, nőtt, elérte a mennyezetet. Az öregember átvágta a mennyezetet, később a háztetőt is: a fa meg csak nő, egyre nő, égig érő fa lett belőle. Amikor elfogyott az öregember meg az öregasszony makkja, az öregember fogott egy zsákot és felmászott a tölgyfára. Mászott, mászott, feljutott az égbe. Ment, mendegélt az égben, hát látja: ott ül egy aranytaréjú kiskakas, mellette meg ott van a daráló. Az öregember nem sokat töprengett, fogta a kiskakast meg a darálót és visszamászott a kunyhóba. Azt mondja az öregasszonynak: — Most mit fogunk enni? — Várj — mondta az öregasszony — kipróbálom a darálót. Fogta a darálót és darálni kezdett, hát csak úgy dőlt belőle a lepény meg a kalács! Jóllakatta az öregembert. Arra járt egy bojár és bement az öregemberhez és az öregasszonyhoz a kunyhóba. (orosz népmese) — Nincs valami harapnivalótok? — kérdi. Azt kérdi az öregasszony: — Egy kis lepény jó lesz? Fogta a darálót, darálni kezdett, csak úgy dőlt belőle a lepény meg a kalács. A bojár megette és azt mondja: — Öreganyám, add el nekem a darálódat! — Azt nem lehet — feleli az öregasszony — nem adhaton el. A bojár tehát ellopta a darálót. Amikor ezt az öregember meg az öregasszony észrevette, elkezdtek jajveszékelni. — Várjatok — mondja az aranytaréjú kiskakas — én visszahozom! A bojár palotájához repült, rászállt a kapura és igy szól: — Kukorékú! Bojár, bojár! Add vissza a darálót! Amikor ezt a bojár meghallotta, megparancsolta: — Hé, fogjátok meg a kiskakast és dobjátok a kútba! Megfogták a kiskakast és bedobták a kútba. A kiskakas ezt kezdte mondogatni : —- Csőröm, csőröm, idd ki a vizet! Csőröm, csőröm, idd ki a vizet! ... — és kiitta az egész kutat. Ezután ismét a bojár palotájához repült, rászállt az erkélyre és így szól: — Kukorékú! Bojár, bojár, add viszsza a darálót! Bojár, bojár, add vissza a darálót! A bojár megparancsolta a szakácsnak, hogy dobja be a kiskakast a forró kemencébe. Megfogták a kiskakast, bedobták a forró kemencébe, bele a tűzbe. A kiskakas pedig mondogatni kezdte! — Csőröm, csőröm, engedd ki a vizet! Csőröm, csőröm, engedd ki a vizet!... El is oltotta a tüzet a kemencében. Ismét a bojár palotájába repült és megint igy kiabált! — Kukorékú! Bojár, bojár! Add vissza a darálót! Bojár, bojár! Add vissza a darálót! Ekkor éppen vendégei voltak a bojárnak. Meghallották, mit kiabál a kiskakas és mindjárt eltávoztak a palotából. A házigazda utánuk ment, az aranytaréjú kiskakas pedig felkapta a darálót és elrepült vele az öregemberhez és az öregasszonyhoz. Sági Tóth Tibor fordítása Vonaton kényelmes, biztonságos az utazás, sőt olcsóbb is mint más közlekedési eszközön. A mozdony sok-sok vagont képes húzni maga után s ezért a teherszállításban is jelentős szerepe van. A vasúti közlekedés fejlődése a gözmozdony feltalálása után kezdődött meg a múlt század elején. A vasút közel hozta egymáshoz az embereket, a vidéket és a várost, a különféle népeket és országokat. A Szovjetunió rendelkezik a világon a legnagyobb vasúthálózattal. A sínpárok hossza eléri a 1 50 ezer kilométert és még egyre növekszik a vasútépítés Szibéria eddig járhatatlan területén is. A szovjet vasutak mintegy kétmillió embert foglalkoztatnak. Nincs a világon még egy ilyen óriás üzem, amelynek ennyi ember lenne a dolgozója. A Szovjetunióban van a világ leghosszabb vasútvonala (9 500 km). Moszkvától egész a Csendes-óceán partjáig. Vlagyivosztokig robog a Transzszibériai expressz. Ezt az utat nyolc nap alatt teszi meg. A szovjet vasutakon kényelmes az utazás. Az ülések pár perc alatt fekvőhellyé alakíthatók. Összecsukható asztal, asztali lámpa, az ablakon szép függöny és tisztaság, valamint reggelenként forró tea fogadja az utasokat. Tisztaság és rend — ez a szovjet vasúti közlekedés alapelve. A világon a második hely Indiáé. Feleakkora vasúthálózata van, mint a Szovjetuniónak. A régimódi kocsik bizony sokszor zsúfoltak és amint a képen látható, még a kerékpárt is magukkal viszik. ^ g CSONTOS VILMOS DAL AZ ŐSZI NAPRÓL Ballag a nap, Felhőből van A köténye, Nem szikrázik Felénk már a Szemefénye. Néhányat lép. S lecsuklik a Szempillája, Éj az ágya, Sötétség meg a dunyhája A csillagok Lámpát gyújtva Égre lépnek, A nap álma Fölött tartják Az őrséget. 21
