A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-07-10 / 28. szám
több, mint a legeltetés, vagy a vadászat korlátozása. Ez a rét nem védett terület. Ügyet se vetnek rá mongol barátaim, hogy havasi gyopárt tűzök a sapkámra. A növények iránti érdeklődésemet tapasztalva azonban a most virágzók közül rámutatnak egyikre, másikra. És szívesen, lelkesen magyaráznak. Az óriás szikla tövénél találok rá a mi szegfűnk távoli rokonára, a húspiros szirmú réti kakukkszegfű (Lychnis floscuculi), magányos példányára. Az egyszerű emberek, magyarázzák barátaim, a leveleit lámpabélnek használták valamikor, a buddhista lámáknak pedig a szirmok tetszettek. Az istenszobrokat mindig ilyen sziromtrónusra ültették, és azt tanították, hogy ez a sziromtrónus a világ mocsarából kiemelkedő tisztaság jelképe. Néhány lépés után rácsodálkozom a lilás színű gubóvirág (Globularia linnaei) magas száron nyíló, gömbös virágzatára, a két virágfejecskére. Az átmérőjük legalább 5 cm. Csodálkozom, mert jóval kisebbet legutóbb a botanikus kertben láttam, ahol ritkaságként tartják számon, mert ez a növény maradvány-lelőhelyeken fordul csak elő, és a jégkorok közötti idők emlékének tekinthető. Csodálkozásom azonban hamar véget ér: ha akarnék, több csokorra valót is gyűjthetnék itt, olyan sok található belőle. Barátaim figyelmeztetésére fordulok viszsza az óriás szikla irányába, és akkor veszem észre a sötétlila, biborszínü erezetű, aromás illatú mongol sáfrány ^Crocus mongolicus) sorban álló példányait. A mongolok, magyarázzák barátaim, emberemlékezet óta a húsok ízesítésére használják a megszárított virágzatát, mert sajátos, édeskés-fűszeres íze van. Leginkább olyan formában, hogy a csonttalan marhahúst egy-két ujjnyi vastag, tenyérnyi széles, nagyarasznyi hosszú szeletekre szabva, zsinegre kötve szárítják, őszvégtöl tavasz elejéig, miközben naponként bemártják a sáfrányos vízbe. Állítólag így a fagy kicsavarja a hús felesleges nedveit, de hem a táperejét, még kevésbé a sáfrány és a hús sajátos izét, miközben tavaszra teljesen kiszárad. Akkor azután veréssel felapritják, tömlőbe, vászonzacskóba rakják. Mig fölös nedvesség nem éri, eláll évek hosszat. Ez a bőre, mely fogyasztható nyersen is, főzve is. A tarajos tetejű Csingesztej-hegy felé tekintve pillantom meg az enyhén ibolyaszinű szibériai nőszirom (Iris sibirica) üde virágjait. Két szép nagy virág közötti száron pedig a növény tompa csúcsban végződő, kerekded toktermését. Miközben óvatoskodva levágok néhány virágot a száráról, hogy csokrot köthessek, barátaim elmondják: régebben az asszonyok kiszedték a virágzó növény tövén található gumókat, megtisztítva, hosszúkásra szabva felvagdosták, tejben áztatták, majd fogzás idején a kisgyermekeknek adták rágcsálni. Ök persze tudják az okát is: a gumó nyálka- és keményitötartalma, meg a benne lévő éterikus olaj ártalmatlan táplálék, de ibolyaillatot adott a kisgyermek leheletének. Utána barátaim azt is elmondják, hogy a krónikák feljegyzése szerint a réten vívott csatában ötvenen haltak meg. A népi hadsereg katonái közül tizenhat, egy szovjet kiképző parancsnok, meg egy volt hadifogoly, Geleta mérnök földije. Tétován forgatom kezemben a nősziromból kötözött csokrot. A sírjukra tenném, dehát tudom, hogy a mongolok csak ötven éve temetkeznek újra a földbe. Annak idején a holttesteket kitették a sziklákra, a holtak helyére, ahol kutyák, vadak kányák, tisztították csontig. Nincs hát sírjuk a hősöknek. Furcsállják is mongol barátaim, amikor a csokrot az óriás szikla, a Kőteknöc tövébe tisztelgő meghajlással helyezem el, dehát a hősök emlékének tisztelgek így. HAJDÚ ANDRÁS GYERMEKEKNEK Okos kérő kerestetik Történt egyszer, hogy Szerencsés király országjárásra indult, s az udvar őrzését Kelekóty hopmesterre bízta. Bizony rosszul tette, mert majdnem szerencsétlenség támadt hamar döntéséből. Alig tette ki lábát a várából, Kelekóty hopmester összeesküdött ellene. A várbeli népekhez e szavakkal fordult: — Kedves alattvalók, papok, katonák, bolondok s egyéb uraságok! Mint látjátok, a várunk gazdátlanul maradt. A király elbujdosott, s nélküle az ország. akár a fületlen fazék. Fölöttébb tetszett neki a hasonlat, hogyne tetszett volna, hiszen maga találta ki. Mafla gróf és Ügyefogyott báró még meg is tapsolták. — A célból jöttünk össze — folytatta Kelekóty —, hogy Szerencsés helyett kiskirályt válasszunk. — Mit mond? — hajolt közelebb Lüké márkihoz Csöbörben lord. — Hogy kevés az acél — dörmögte a lord, és sürgönyzött nyomban a saját királyának. „Szerencsés király elment világgá stopp. Kelekóty az urakat lebolondozta, katonázta, papozta stopp. Gróf Mafla és báró Ügyefogyott tapsol stopp. Lüké márki acélt ígért nekik stopp. Alighanem háború lesz stopp. Mit tegyek a fületlen fazékkal stopp." A lordok elolvasták, az alsóház megvitatta a táviratot, de senki sem értette, mit kíván tőlük Csöbörben nagykövet. így hát küldtek a Szerencsés országba egy öreg fazekast, hátha ő tud segíteni a bajokon. — Szerencsés jónapot — lépett be a kapun az öreg fazekas, de bizony választ nem kapott. — Megkukultak kendtek? — kérdezte a mester. — Mondom ismételten, szerencsés jó napot. — Haha, Szerencsés — kapott hirtelen észbe Kelekóty. — Életem halálom, egyetlen királyom, kerüljön csak beljebb! — Nofene! — szólt a fazekas. — Látom, rosszban sántikálnak. — Dehogyis — habogott a főminiszter. — Mi csak kis királyt akartunk választani, amíg kigyelmed odavolt. — Nem mondhatnám, hogy odavagyok érte. De ha úgy akarják, üsse kő, vállalom. Csak azt mondják meg nekem, ha olyan okosak, hogy ityeg a fityeg ? — Izé — rágcsálta a körmét Kelekóty hopmester —, azt hiszem külön írják. — No lám, érti kend a módját, ezért mától kezdve helyet cserélhet a vízhordó szamárral. De el ne felejtse, a kiskirály egy szó. Ezután nekiállt teremteni. Nem csinált egyebet, csak nyitott szemmel járt-kelt, s ez elég volt ahhoz, hogy ki-ki végezze a maga dolgát. Éppen ott pihent a körtefa alatt, amikor megjött körútjáról Szerencsés király. — Hát kelmed kicsoda ? — szólt az idegenhez. — Míg királyuram az országot járta, én voltam e fazékon a fül — mutatott körül az öreg iparos. Mivel Szerencsés okos volt, nyomban kitalálta, valami rossz dolog készült a háta mögött. A fazekast meghallgatta, meg is jutalmazta, a találós kérdést pedig a lányának adta hozományul. S a királylány azóta minden kérőjétől megkérdezi: — Mi hasonlít legjobban a fületlen fazékhoz? CSICSAY ALAJOS WBSu OOBßWJ mm ÍÖKcö A hárfa talán a legszebb hangú pengetős hangszer, amelyet már az ókori Egyiptomban, Mezopotámiában és Görögországban is ismertek és kedveltek. A hegedűvel vagy a citerával ellentétben minden húrján csak egyfajta hangot lehet megszólaltatni, ezért a hárfának sok (általában 43—48) húrja van. A régi időkben többféle hárfát használtak, szinte tájanként változott az alakja és a rajta levő húrok száma is. Manapság csak szimfonikus zenekarokban alkalmazzák, bár elvétve szólóhangszerként és kísérőhangszerként is hallhatjuk. Lágyan és kellemesen csengő, mégis erőteljes hangja szinte vízcsobogásként hat a cincogó, brummogó, rikoltozó és pattogó hangszerek vetélkedésében. Tilinkó Péter CSALAFINTA KÉRDÉS A három ház közül melyik a legmagasabb? Tallósi Béla / JÁTÉKOK i. fut a réten szarkaláb hogy legyőzze a nyúlfutást lámpást gyújt egy zöld bogár hogy elűzze a napsugárt II. szőttest sző egy pillangó hogy hulljék télen színes hó összekoccan két patkó hogy álmában a fényes tó megszökjék mint nagy folyó 21
