A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-10-30 / 44. szám
Az út mellett, mindkét oldalon diófák sorakoznak. Itt-ott hiányzik egy-egy, mert vagy kiszáradt, vagy az útról leszaladt autó döntötte ki. Az, amelyikre augusztusban felszaladt egy személykocsi, még él, termését lenyúzott, meztelen törzzsel is beérlelte. A esetnek két halottja volt, de a diófák szívósak. Most éppen egy jólöltözött férfi hajlong alatta. Ki-kiegyenesedik, hátravetett fejjel vizslat felfelé, a lombozat legsűrűbben termő ágát keresi. Aztán céloz, felhajit egy vaskos husángot, majd ismét hajlongásba kezd. Távolabb, más fák alatt mások teszik ugyanezt. Lopják a diót — mondja valahol az út menti fákat gazdaként kezelő vállalat embere, de nem mond újat, mert a diót minden ősszel lopják, s akik ezt teszik, azok nem lopásnak, bengézésnek mondják inkább ugyanezt, ami errefelé a szüret után, a betakarítás mögött elmaradt termés gyűjtögetését jelenti. Úgy tetszik, szemlélet kérdése a dolog, pedig nem az, hiszen a fasornak gazdája van, ezzel együtt pedig rendelkezési joga is. Igen ám, csakhogy egy út menti fasort nem lehet bekeríteni, s még az is kérdéses, érdemes-e egyáltalán csőszt fogadni. Mert a csősz, minél lelkiismeretesebb, annál nevetségesebb szegény, mert akár kerékpáron, akár autóval futkos fel-alá a rászabott útszakaszon — a diót akkor is lopják, éppen ott, ahol nem tartózkodik. Megáll az út mellett egy kocsi, közvetlenül az egyik diófa alatt. Egy nő száll ki a kocsiból, kinyitja a csomagtartó fedelét, miközben a bent ülő két gyerek lehúzza a kocsi ablakát, és kiabálnak kifelé: „Anya, hozzál nekünk diót, diót, diót szedjél nekünk!" A nő vizslatni kezd az árok száradó gazában, aztán felnéz a fára. kinyújtja a karját, hogy lehúzzon egy ágat. Ekkor szól ki a volán mögül szigorúan a férj: „Hagyd azt a diót, nem a miénk!" A nő tétovázik egy pillanatig, majd egyetlen szem dió nélkül visszaül a kocsiba. A kocsi indul, az ablakot felhúzzák, s a folytatást már csak sejteni, találgatni lehet. Sietnek ? Kíméli a gyerekek fogait? Gyáva? Becsületes? Olyannyira becsületes, hogy három szem dió értékéig sem akarja a másét? Nem tudom, de azt igen, hogy milyen szép lenne, ha már itt tartanánk. ••• Falusi búcsú. Őszi búcsú, a legjobbkor, a hízott libák évadján. Sütés-főzés, vendégjárás, beszélgetés, borozgatás, aztán: körülnézünk a faluban! A vendég fanyalog, mert jobb itt a melegben, kellemesebb a kvaterkázás, mintsem szédelegni az eszeveszett körhinták, a lövöldék között, hallgatni azt a szívbénító gépzenét, látni azt a rengeteg bazári ócskaságot, amit a sátoros árusok idecipeltek. No, de hiába, menni kell, mert a gyerekek sosem bocsájtanák meg. Meg aztán sznobnak sem akar látszani a vendég. Még akkor sem, ha városról jött és falun nőtt fel, ha neki is vannak búcsús emlékei, akár nosztalgiája is. Szívja a fogát, de megy a többiekkel. Útközben nem nagyon figyel másokra, azt vizsgálgatja magában, vajon valóban van-e nosztalgiája? Úgy sejti, nincs egy fikarcnyi se. Miért, ha egyszer dehogyis van szőrös fából a szíve? Talán azért, mert mindig becsapták? Vagy mert sosem volt elég pénze jobb zsákbamacskákra, lövöldére, újabb körökre a körhintán? Mindegy! Közben odaérnek, ahol gyilkolnak a decibelek, mégis ott nyüzsög az egész falu. A gyerekek rávetik magukat a pénznyelőkre, teszik lázasan azt, amit a gyerekek tesznek a vurstliban. Ö meg csak áll, ácsorog. nézi a forgatagot, egyre jobban fázik, egyre szomorúbb, és egyre nagyobb a lelkiismeretfurdalása, amiért nem tud feloldódni, pedig hát nagyon nem szeretne sem sznobnak, sem nagyképűnek látszani. De közben mit lát? Kiskertnyi nagyságú paravánon Stan ás Pan vigyorog a fanyar Chaplin mellett. „Odanézz, milyen jól megfestették ezt az izét, a Chaplint!" A paraván összecsukható. mint a könyv — zsanérokra zár. Chaplin nyakkendőtűje és Stan szemöldöke egy-egy ilyen zsanér. A paravánban ablak, ajtó. Az ablakban egy keserű, unottképű nő adja a jegyeket, a pasas pedig üvölti a mikrofonba a maga rettenetes szövegét — kétpercenként mindig ugyanazt. Teszi ezt a lemezlovasok divatos hanghordozásában, szánalmasan és gyomorszomorító módon. Az emberek pedig özönlenek befelé, oda, ahol a görbe tükrök labirintusa ... Igen, a görbe tükrök. Kifelé mégsem vidáman jönnek. Talán nagyon fáradtak. Idős házaspár kutat a pénztárcájában, mennének befelé, de nincs aprójuk. Az unottképű pénztárosnő csak csehül beszél, ők csak magyarul, így aztán marad a mutogatás. A nő — mint aki legyet hesseget el az arcáról — úgy ebrudalja őket kifelé: hozzanak aprót, ez itt nem pénzbeváltó. De ők ketten csak állnak, toporognak, tehetetlenkednek, feltartják a sort, és nem jutnak be. A megafon meg csak üvölti: „Tessék, tessék, világszenzáció". Mármint a görbe tükör. Egy hatalmas hordó is áll ott. Találgatja; hány ezer hektoliteres lehet. Igaz, nem bort tartanak benne, hanem a hordó falán, belülről motorosok járnak — óriási szenzáció — bukósisak nélkül. A hordó körül állványzat, odabent felbögnek a motorok, és a tákolmány mozogni, inogni kezd, mint egy rozoga hokedli. Odafent a tetőn vagy kétszáz ember bámul befelé a hordóba, szívja magába a benzingőzt, ámuldozik. Az idegen tisztes távolból nézi, totálban látja az egész kompozíciót, és aggódik kissé, hiszen a tákolmány bármikor összerogyhat, és az ő gyerekein kívül még vagy kétszáz ember ... Aztán vége a mutatványnak, jönnek a gyerekek, visítoznak, de a tízéves fiú azt mondja: „Érdekes, de szerintem ez ugyanaz, mint amikor golyót teszek egy pohárba, és tudod Papa, a golyó elindul a pohár belső oldalán..." A savanyúképű idegen elmosolyodik, annál is inkább, mert a gyerek nem flegmán mondta, csak éppen az elvet, a fizikai törvényt ismerte fel. Aztán a lövölde. Néprablás ez is, mint a többi, de mit lehet tenni: a nép akarja — évente legalább egyszer. Igaz, ezek a vándorló vásárosok manapság már nem csak búcsúkor járnak. Odalép hozzá egy ismerős. Kézfogás, kötelező udvariasságok, aztán az ismerős kérdi: „Tudja maga mi pénzt keresnek ezek?" „Sejtem, de azért nem lennék sem lövöldéslány, sem vásári rikkancs ..." „Én bizony lennék" — válaszolja az ismerős, aki ugyanúgy, mint az egész falu, végigfóliázza az esztendő nagyobbik részét, dolgozik, igen keményen. Keres is, de sosem eleget, így aztán szívesebben lenne görbetükrös, lövöldés, cukorvattás, vagy akármi, csak dőljön a pénz. Hát igen! KESZELI FERENC 4
