A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)

1987-10-23 / 43. szám

egymással. Amilyen gyorsan felépült itt a modem színház épülete, a Kaheti Szálló, annyira ügyeltek a régi architektonikus emlékek megőrzésére. Az idősebbek még mindig népviseletben járnak, de a fiatalok már az európaiakhoz hasonló öltözékben lépnek az utcára. A város egyik nevezetes műemléke az a középkori erőd, mely ma is teljes pompájában várja a kiváncsi turistákat. Az erőd udvarában mintha mindegyik épület más-más korban épült volna; itt található egy képtár, valamint egy múzeum, mely a környékbeli ásatások során feltárt „régiségeket", igy cserépedényeket, ékszereket, egy szarkofágot, a korabeli uralkodók és polgárok ruháit „tárolja". A múzeum megtekintése után még érdemes szétnézni a pompás kertben, hiszen külön figyelmet érdemel II. Iraklij uralkodó gyönyörű palotája. Igaz, csupán a tervrajzok alapján építették újjá, mert egy korábbi tűzvész során csaknem teljesen leégett, így csak a formáját tudták helyreállítani, a freskókat már nem festették újra. Ebben a palotában fogadta az uralkodó a vendégeket, a fogadóterem ajtaja alacsony, így mindenki, aki belép, meghajolni kénytelen. Ez egy építészeti fortély volt annak érdekében, hogy belépéskor mindenki meghajlással tisztelje és köszöntse II. Iraklijt.

Telavi ma nem csak műemlékeiről nevezetes, hiszen itt működik egy konzervatórium is, a grúz zenészek, illetve zenésznövendékek nevelésére. Gyakran vannak a szép és modern színházban koncertek, hangversenyek, de színházi előadások is. A főtéren áll Lenin szobra, innen egy hosszú sugárút húzódik végig a városon, melynek mentén számos üzlet és különféle szolgáltatások várják a látogatókat.

A grúz bort először itt, Telaviban kóstoltuk meg, s mondanom sem kell, hogy mindanynyiunknak ízlett. Az Ikalto kolostor udvarában, mely a várostól alig néhány kilométerre van csak, több száz éves agyaghordókat is felfedezhettünk, melyeket a földbe ástak, így hosszú ideig elállt a bor. Aztán ezeket nehéz, köböl faragott fedelekkel zárták le, legvégül földet szórtak rá. igy az arra ténfergő sokszor azt sem tudta, hogy alatta több száz liter bor tárolódik. Az Ikalto kolostorba belépve inkább múzeumot véltünk felfedezni, mintsem egy kolostort. Itt fotók, rajzok szemléltették a régmúlt emlékeit, sőt a szőlőfajtákról is jelentős képanyagot láthattunk, igy azt is megtudhattuk, melyikből készült a korábban megkóstolt savanykás ízű borunk.

Ikalto másról is nevezetes. Művelődési központ volt ez itt a tizenegyedik században, itt működött az akadémia, mely sok tanulónövendéket nevelt. A skolasztika elméletét tanulták, s a régi hagyomány tiszteletére minden évben egyszer professzorok és diákok látogatnak ide, hogy néhány hétig itt tanuljanak. Persze, komoly munka folyik ilyenkor, a „természetiskola" mindig kellemes, mesébe itlö környezetet biztosít. A kolostor udvarán kívül bennünket is igazi keleti „mini piac" fogadott, a faágakból öszszetákolt építményben idős grúz nénikék és bácsikák kínálták portékáikat, a finom selyemkelmét, az agyagedényeket, vázákat, kendőket, valamint egy különleges csemegét, mely állítólag dióból és karamellcukorból készült.

Amit grúziai barangolásunkkor láttunk, minden a grúzok akaraterejéről, bizonyitaniakarásáról, határozottságáról, egyben arról tanúskodott, hogy a grúzok tiszteletben tartják a régmúlt emlékeit, felújítják a régi kolostorokat, templomokat; építik a jelent, a gyárakat, üzemeket, kolhozokat, szovhozokat, s tervezik a jövőt.

KOLLER SÁNDOR

A szerző felvételei

GYERMEKEKNEK

A múltkoriban, ahogy az íróasztalnál ülök, egyszer csak hallom ám, hogy a papírkosár elkezd sétálgatni a sarokban, s zörgeti magában a sok papirost.

— Nini — mondom —, ez bizonyosan a Panka udvari postása lesz!

Az volt csakugyan, a Muszi nyuszi.

Mert minálunk az a törvény, hogy mikor én leülök írni, akkor énhozzám csak a Muszi nyuszinak szabad bejönni. Annak is csak akkor, ha levél van belehúzva a kék pántlikájába. Az is csak ha olyan levél, amit Panka szántott tele szarkalábbal.

No, ez olyan volt, messziről megismertem a sok szép fekete malackáról, amik szerteszét legelészgettek benne. De annyian ám, hogy alig találtam köztük az írást. Az pedig nevezetes Írás volt. Azt jelentette be, hogy ma este lesz a híres bababál. Az pedig arról híres, hogy Panka járja benne a pilletáncot.

„Ott leszünk, megnézzük — írtam meg a választ. — Mindig hallottam, hogy a pillék a tél derekán hálóznak."

Hát alig csoszog ki a Muszi nyuszi, már megint zörgeti a papírkosarat. De olyan ijedten pislogott a rubintszemével, hogy magam is félve vettem el tőle az új levelet.

— Jaj, Muszi nyuszi, mi lehet ebben, hogy ilyen szépen össze van hajtogatva?!

Nagy fát mozgatott biz abban Panka. Azt irta, magamtól is fölérhetném ésszel, hogy a pille nem táncolhat szárny nélkül. Jó lenne, ha szólnék a tündéreknek, hogy hozzanak szárnyat Pankának. Égszín selyemből legyen, aranycsillaggal behintve, ezüstrojttal beszegve.

„Majd szót értek a tündérkirálynövel — Írtam vissza. — Ami igaz, igaz: nincs pille szárny nélkül".

Ha e bogárral az erdőben találkoznátok, vagy esetleg otthon a ház falán mászkálna, biztosan megrémülnétek tőle. Olyan nagy, hogy a tenyeretekben sem férne el és; óriási hajlított szarvat visel a fején. A neve is illő hozzá: Herkules-bogár (Dynastes hercules). Közép-Amerika trópusi vidékén él és hosszan előrenyúló hajlott szarvával együtt a 18 centimétert is

I elérheti. Ijesztő kinézése ellenére az emberre nem veszélyes. A szarvak dísznek és a hímek közötti párviadalra szolgálnak. Érdekes megfigyelni egy ilyen párharcot, amikor két bogár viaskodik egymás ellen, mintha középkori lovagtornán lennénk. Mindegyik igyekszik hosszú lándzsaszerü szarvával feltaszítani a másikat. A Herkules-bogár színe a többi óriás bogarakétól eltérően igen tarka, szinte két egyformát nem is találni.

Az ám, csakhogy mire én a királynőnek kiszóltam az ablakon, akkorra megint ott motozott a Muszi nyuszi. De most már mind a két fülét rásunyta a szemére szégyenletében.

„Egy füst alatt azt is mondd meg a tündérkirálynőnek, apu, hogy azt a csipkeruhát is hozza el, amit a múltkor ígértél a bababálra."

„Nem ígértem, tagadom, hanem azért megadom — küldtem ki az üzenetet a nagy fülű postással. — Csak attól félek, hogy már elsuhogott a tündérkirálynő."

„Nem baj, lehet annak telefonálni is — somfordáit be a Muszi nyuszi a jó tanácscsal. — Legalább nyakba való piros kalárist is lehet vele hozatni."

De már erre semmit se üzentem, csak a légycsapóval fizettem ki a postást. Hordta is kifelé a fehér bundáját esze nélkül.

Hát ahogy visszateszem a légycsapót a helyére, már megint ott szöszmötél a kané If ülü.

„Cipellőt parancsolj a tündéreknél, apu, patyolatfehéret, bojtosat, gombosat, mert más formában nem eresztenek be a bababálba."

Az ám, magam is mindig úgy láttam, hogy a pillangók gombos cipőben járják a csárdást a galagonyabokron. Mindegy no, kérdezzük meg a tündért, terem-e bojtosgombos fehér cipő Tündérországban.

Nyilván terem ott minden, mert utoljára azt az üzenetet hozta a Muszi nyuszi:

„Gyere ki, apu, ha szépet akarsz látni!"

De akartam ám, de láttam is ám! Ott volt már az asztalon a két pilleszárny, égszinü selyemből, aranycsillaggal behintve, ezüstrojttal beszegve. Szinte repülhetnékje támadt az embernek a ránézéstől is. Hát

Igen nagy azoknak az óriás bogaraknak a száma, amelyek hatalmas szarvakat, vagy „agancsokat" hordanak a fejükön, a nyakpajzsukon. Nálunk is él a nagy szarvasbogár, mely azonban a trópusi óriásbogaraknak csak a kisöccsük lehetne. A Herkulesbogarat és társait a kihalás veszélye fenyegeti. Ugyanis a szenvedélyes gyűjtök sok pénzt áldoznak érte és a bennszülöttek pedig szívesen vadásznak rájuk. Pedig nélkülük sokkal szegényebb, színtelenebb lesz a trópusi erdő.

L S.

még az a szép csipkeruha! Könnyű, mint a hab, lenge, mint a felhő. Ott piroslott rajta a nyakba való kaláris is, mint havon a rózsa. Pankának pedig szebben ragyogott a szeme, mint a tündérkirálynő koronájában a legszebb gyémánt.

— De ezt a cipellőcskét nézzed, apu, milyen édes. Nézd, hogy illik még a nagy babám lábára is!

A nagy baba csakugyan ott meresztgette a szemét a sarokban a sok drágaságra — hanem mezítláb volt szegényke.

— Hova tetted a cipőmet? — rázta meg Panka rémülten.

A babácska nem szólt egy szót sem, csak a földre bukott ijedtében, és betörte az orrocskáját. Panka pedig jajgatva csapta össze a kezét:

— Hátha visszavitte a tündérkirálynö!

— Hm — mondom —, én nem láttam, hogy itt járt volna. Anyu se látta. Hát a Muszi nyuszi látta-e?

Nem, inkább a Muszi nyuszit se lehetett látni sehol. Csak a csörtögése hallatszott az ágy alól.

— Gyere csak, Muszi nyuszi! — húztam elő a tapsifülénél fogva. — Nem tudod, merre lakik az új cipellőnk?

Az olyan komoly postás, mint a Muszi nyuszi, mindent tud. Elégedetten simogatta végig a bajuszát, és újra beosont az ágy alá. Olyan büszkén billegtette a fülét, mintha csak azt akarta volna mondani:

— Ne féljetek, tudom én, mi a becsület!

Hát tudta is. Mert a cipőcskéket tisztára

megette ugyan, de a gombokat mind meghagyta belőlük.

Pedig már akkor nagyon cincogott a bababálon a cirokhegedű. Csúfolódó szellő be-behordta hozzánk a hangját, szívünk fájdítani, könnyünk hullajtani. Mit ér a bababál, ha Panka nem járhatja a pilletáncot?

Márpedig addig nem járhatja, míg a gombokhoz új cipellőt nem varrnak a tündérek.

Az első pillantásra úgy látszik, hogy a két kép teljesen azonos. De mégse! Mennyi eltérés van a két artistatestvér között?

21