A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-10-16 / 42. szám
Szégye — Csicser (Cicarovce) Vesszővarsa — Abara (Oborín) „GYÖKÉR HOZTA. FÁJÁT...” 492 11 Tapogatókas — Nagyráska (Veiké Raskovce) melyről a halász lesőszák\á\ia\ halászott. A vesszővarsa, csíkvarsa vagy csíkkas szintén vesszőből készült, ez volt az elődje a későbbi hálónak és a mai drótvarsának. A bejárati része tölcsér kiképzésű nyílás volt, mely a szőkébb torkolat után hasi részében kiszélesedett, majd kúpszerüen fokozatosan szűkült a farok felé. Ügyes halásznak kellett lennie annak, aki ezt az egyenetlen és aránytalan formájú eszközt meg tudta fonni. Az eszköz tölcsérére fogantyút, fület kötöttek, melynél fogva a vízbe helyezték. Innen a fülesvarsa elnevezés. Nyáron állóvizekben, patakokban, kiöntésekben halásztak, míg télen a jég alatt csíkásztak vele. A vesszövarsát a magyarság már a honfoglalás előtt ismerte a török és kaukázusi népek révén. A tapogatós halászat eszköze a tapogatókas, borítókas vagy egyszerűen kas, mely nagyrészt kisujjnyi vastagságú fűzfavesszőből készült. A deréknyi hosszúságú egyenes botokat egy előregyártóit négyzet alakú ráma furataiba helyezték. Lent és középen vékony dróttal szilárdították, majd a ráma alatt vesszővel fonták be, kihagyván a fogantyú nyílásának helyét. A tapogatókast halászat előtt egy nappal vízbe mártották, ott hagyták, hogy „a vesszőszálak megdagadjanak", kitáguljanak, magukba szívják a vizet. A kifogott hal átmeneti tárolására a haltartó kas szolgált. Anyaga szintén vessző volt. A fonást maga a halász vagy más kosárfonó mester végezte. Hasonló fonással készült, mint a többi kosárfajta, de a fenékrésze szélesebb, törzse vastagabb, szájnyílása szűkebb volt. A haltartó aljába a halász követ tett, majd a partnál a vízbe helyezte azt. A kő biztosította, hogy a víz, illetve a kifogott és átmeneti tárolásra beléhelyezett hal „el ne vigye". A zsákmány így mindaddig friss maradt a vízbe mártott kasban, amíg a halász halászott. Több használati és egyéb eszközt bemutattunk, melyek alapanyaga a legegyszerűbb és legkönnyebben elér hetö nyersanyag, a vessző volt. Sokoldalú felhasználhatósága biztosította, hogy a mesteri kézügyességgel nem rendelkező parasztember is különösebb gond nélkül bánni tudjon vele. A fonástechnika az eddig' említett gazdasági vagy halászeszközök esetében lényegében ugyanazon sövényszerű fonat elvén alapult, annak ellenére, hogy egy-egy eszköz más-más céllal készült. Mindez azt igazolja, hogy a vessző, mint alapanyag, sok helyen és különböző formában szolgálta a gazdálkodó és zsákmányszerző parasztembert. D. VARGA LÁSZLÓ Az előző számban már szóltunk a fűzfavessző sokoldalú felhasználhatóságáról, amikor a csűr sövényfala, a szekérkas és kotlóskas nyersanyagaként említettük. Ezúttal négy halászeszközt mutattunk be, melyek szintén fűzfavesszőből készültek. Egyik legrégibb halászeszköz a szégye, a szakirodalom szerint cége, ezt a halfogó rekesztéket patakokban, kiöntésekben (lásd az ábrán) építették. Miután kivágták a nagyujjnyi vastagságú másfél-két méter hosszú botokat, a kiválasztott vízszakaszon a víz teljes szélességében a talajba szúrták azokat. Utána a sövényhez hasonlóan befonták. A parttól másfél-két méterre nyílást, ún. Szégyekaput hagytak. A szégye járulékos része a karnyi vastagságú gömbfából összetákolt ülőke vagy gullantó, ;iÄ mm HM Haltartó kas — Nagyráska A szerző felvételei
