A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-10-09 / 41. szám
„GYÖKÉR HOZTA. FÁJÁT...” hónapig a napon szárítják, majd a padlásra teszik. A vessző legalább két hónapi „állás" után válik alkalmassá a kosárfonásra. A fonáshoz hajlékony vessző kell, ezért mind a fehér hántolt, mind a hántolatlan fekete veszszőt fonás előtt legalább egy éjszakára vízbe áztatják vagy télen a hóba ássák. A fonásra legalkalmasabb az egyenes, rugalmas, legfeljebb ceruza vastagságú vessző, de legkedveltebb a vékony „cérnavessző''. A kosár egyik legrégibb változata a kétfülű, félgömb vagy csónak alakú „káváskosár", más néven „fiikas". A kávát hajlékony, vastagabb faágból hajlították ovális vagy kerek formára. Fonása nagyon egyszerű, csaknem minden parasztcsalád felnőtt férfi tagja el tudta készíteni. Újabb keletűek a lapos fenekű, gyakran fordított csonkakúp alakú kosarak, melyek elterjedése a múlt század végétől szervezett tanfolyamoknak köszönhető. Alapjuk a kerek, esetleg ovális fenék, ebbe tűzdelik a „pálcákat" — a vastagabb oldalvesszőket, majd a fonást „pálcáról pálcára" a felső perem felé haladva végzik. Ilyen kosarak hántolt és hántolatlan vesszőből is készültek. Legismertebb változatai a különféle nagyságú kétfülű kosarak, melyek felhasználása nagyon sokoldalú. A kisebbek a tűzifa, szén, szemét, burgonya, zöldség szállítására, a nagyobbak egyes termények, gyümölcsök szállítására és tárolására szolgálnak. Az Érsekújvári járás falvaiban, így a múzeum gyűjteményében is megtalálhatók a különféle formájú szénáskosarak, lúd- és tyúkkasok, gyümölcsös-, kenyér-, illetve szakajtókosarak, a díszes kidolgozású karos-, fedeles- és komaasszonykosarak, valamint a feneketlen mustszürő — és tapogató kosarak. Különösen szépek a fehér hántolt vesszőből készült négyszögletes vagy puttony formájú finoman megmunkált hátikosarak. A kosárfonás kezdetei nagyon távoli időkbe vezethetők vissza. Az ember a természetben szabadon előforduló, könnyen hozzáférhető nyersanyagot, a vesszőt, már ősidők óta használati tárgyakká dolgozta fel. A vesszőfonás technikája, munkamenete az évszázadok során alig változott. A hagyományos paraszti kosárfonás leggyakoribb nyersanyaga a folyók, patakok szelte síkságokon a hántolatlan fűzfavessző, erdős hegyvidékeken a faháncs. A 19. század végén a paraszti kosárfonásra nagy hatást gyakorolnak a kosárfonó üzemek és a szervezett kosárfonó tanfolyamok. Új formákat, technikákat alkalmaznak. Ekkor ismerik meg a termesztett, nemesített füzet, amit a kosárfonó üzemekben hántolt állapotban dolgoznak fel. Az Érsekújvári (Nővé Zámky) járás falvaiban a hántolt és a hántolatlan vessző feldolgozása egyaránt ismert. A gömbölyű, hántolatlan vesszőből készült kosarakat a mezőn, a gazdaságban használták, nagyobb terhek hordására, ezért kidolgozásuk egyszerűbb, durvább. A hántolt vagy hasított vesszőből a kosarak aszszonykézbe, főleg háztartási használatra készültek, így kidolgozásuk finom, alakjuk kecses. A fekete vesszőt ősszel, lombhullás után szedik. A fehér veszszőnek való hajtásokat Anna-nap A szálkái (Salka) Potyák Péter kosárfonás közben M. Procháczková felvétele után vágják — a nedvkeringés megindulása után, de még a veszsző befásodása előtt. Szedés után rögtön hántolják. Ahhoz ugyanis, hogy a vessző fehér maradjon, kézzel kell hántolni és a háncs csak ebben a rövid időszakban válik le könnyen a farészről. (A szálkái búcsú után — augusztus 25 — a vessző már nem hántolható.) A hántolásnál a háncsot, a „haját" „vesszöpucoló" segítségével húzzák le. A vesszőt egy Puttonykast cipelő aszszony Kicsindről (MaIá n. Hfonom) Liszka J. felvétele GUDMON ILONA
