A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-10-09 / 41. szám
ONNANHAIIßTTUK-OLVASTUK-LATTUK Egyem? Ne egyem? — már nem kérdés. A képen látható Don Wolfman tíz perc alatt 13 „hot dog"-ot evett meg és ezzel az eredménnyel győzött azon a versenyen, amelyet New Yorkban rendeztek a „hot dog" kedvelői számára. — Etüske, gyere vacsorázni! (A felvételt Gyökeres György készítette) — Elfújja a szél, elfújja a szél, a ... ballonom — csak előbb jól feltöltik forró levegővel a Zväzarm Aviatik klubjának hőlégballonját. JÓ IITDI sr Illyés Gyuláné: JÓZSEF ATTILA UTOLSÓ NAPJAIRÓL József Attila életéről és költészetéről könyvtárnyi cikket, emlékezést, életrajzot írtak, különösen a felszabadulás után, amikor a költő legendás alakjává nőtt a magyar költészetnek. Föltérképezték életét, költészetét; a vele foglalkozó tényirodalomban olyan nélkülözhetetlen müvek Íródtak, mint testvérnénjének, József Jolánnak: József Attila élete c. könyve. Német Andornak: József Attila és kora c. Írása, vagy a költő élettársának, Szántó Juditnak a közelmúltban megjelent: Napló és visszaemlékezés c. müve. Ám a költő életével és művészetével foglalkozó könyvtárnyi munka sem födte fel (födhette fel) sorsának, kapcsolatainak minden vonatkozását. Például az irodalomkutatók nem ismerhették szerelmével. Flórával (a későbbi Illyés Gyulánéval) való kapcsolatát, aki meghatározó szerepet játszott a költő életének utolsó szakaszában. Miután a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában megjelent Illyés Gyuláné vallomásos könyve (amelyben levelezésük nagy részét is közli) kettejük kapcsolatáról, szegényebbek lettünk egy legendával, de gazdagabbak a valóság tényeivel. József Attila Fórához írt verseit most már Flóra vallomásának visszfényében olvashatjuk, s talán még döbbentebben, mint azelőtt. Illyés Gyuláné könyvére régen várt a magyar irodalomtörténet, ö néhány éwel ezelőtt meg is irta könyvét, de az csak kis példányszámban jelent meg s nem került kereskedelmi forgalomba. A könyvolvasók igénye azonban egyre sürgetőbben jelentkezett, szerették volna kézbe venni Flóra könyvét, s ez most meg is valósult. Izgalmas, megdöbbentő, elgondolkoztató ez a könyv, annak ellenére, hogy szerzője többek között ezt írja a bevezetőben: „Amit tehetek: a tények hű leírása, elemzés nélkül, színezés nélkül, ridegen, még a szakmai — pszichológiai — magyarázkodást is elkerülve. Dokumentumként, a történtek megvilágítására, a félreértések tisztázására ..." A könyvet forgatva tanúi lehetünk annak, hogyan szállt le József Attila lelkére az éj, hogyan kapaszkodott volna egyetlen mentsvárába, a szerelembe, miközben személyiségét felemésztette könyörtelen betegsége.-Dénes-Asperján György: VÁDAK ÉS GYÓNÁSOK Lám, Esterházy Péter édesanyja után („A szív segédigéi") most Asperján György szülöanyja is bevonult a szépirodalomba. De milyen rendhagyó módon! (Szándékosan nem írok „édesanyát", mivel művében maga az író óvatosan kerüli ezt a szót!) Asperján György úgy állít neki emléket, hogy a maga gyúrta szobrot nem állítja föl a talpazatra, hanem ledönti onnan. Ennek ellenére — elolvasva a könyvet — sejtjük, sőt biztosak vagyunk benne, hogy ez az emlékmű (talpazat + ledöntött szobor) immár bizony így teljes, s örökké létezni fog. „Vádak és gyónások"... Kegyetlenül őszinte ez a könyv. S talán a „vádak" vannak benne túlsúlyban ... Ismerve Asperján eddigi müveit, tudva lelenc voltáról, nehéz gyermekkoráról, mindig is tisztában voltunk vele, miért lett író ... Most mégis felszisszenünk: no de ilyen áron?! Flát ennyit kell valakinek szenvedni ahhoz, hogy Író (igazi iró!) váljon belőle?! Hogy ilyen könyvet tudjon Írni?!... Szinte hallom a gyávábbakat: akkor inkább nem! Pedig igen! Ennyit, sőt még többet! Szörnyű ezt leírni, de így van, jó, hogy Asperján, az iró ennyit szenvedett, jó, hogy ilyen élettapasztalatok árán ez a könyv megszülethetett. „Aki feltárja magát, kiszolgáltatottá válik, megalázhatóvá. vagyis eleve vesztessé ..." — Írja könyvében Asperján ... Megértem tétovázását, szüneteit a könyv írása közben. Aki ilyen müvet ír, meztelen. Persze, az olyannak, aki „nem a szerelem csillagaként perdült a létezés egére, hanem az egyszeri kielégülési vágy és a kilenc hónapig hurcolt gyűlölet következményeként", annak már mindegy. Annak, akinek — „amikor fel akarta emelni a fejét, mindig volt valaki, aki lenyomta", annak mindegy. Mégis, minek köszönheti Asperján, hogy mindezek ellenére nem lett vesztes? Talán annak, hogy a „legnagyobb lehetőségben hitt, fenntartás nélkül: ÖNMAGÁBAN" .........Az élet sokat meggyötörte, de élni fog mindörökre", írta egyik fényképe hátlapjára. „Vádak és gyónások" ... Megrázó könyv. Ordít belőle a szeretetéhség! Ardamica Ferenc w. NEGYVENÖT EV TÖRTÉNETE A Rima-parti járási székhelynek a századfordulótól a felszabadulásig eltelt négy és fél évtizedes történetét tárja elénk a Rimaszombati (Rimavská Sobota) Gömöri Múzeum augusztus elején megnyílt kiállítása. A régi képeslapokról, városképekről, N. Schwalm grafikáiról készült reprodukciók történelmi tanúságtételt adnak az urbanizálódás folyamatáról 1900 és 1945 között. A gazdag képanyag, a röviden, de velősen megfogalmazott képaláírások hitelt érdemlően bizonyítják, hogy a történelmi fordulatokban bővelkedő 45 év alatt is egy dinamikusan fejlődő városban folyt itt az élet. A fiatalabbak már csak hallomásból (illetve a kiállításon megtekinthető 1904-ben készült városképekből és fényképekből) tudhatják azt, amit az idősebbek még saját maguk tapasztalhattak; hogy a város főtere — a mai Gottwald tér — mindig is városközpont volt, csak akkor Erzsébet térnek hívták, s innen indultak ki a Kossuth Lajos utca, a Deák Ferenc utca — mely a Tompa Mihály térrel kötötte össze —, a Jánosi utca. Tamásfalvi utca és mások. Az idősebbek még emlékezhetnek az Aczél-gyár múltjára, a korcsolyacsarnok idiiljére, az örökké hangulatos Széchenyi kertre (a mai Május 1. kert), vagy a közkedvelt kuglizóra, a vízimalomra és más középületre. Sajnos, ma már csak a fényképek idézik a város nagyjainak: Tompa Mihálynak, Blaha Lujzának. Ferenczi Istvánnak szülőházát, a város négy templomának egyike, a zsinagóga pedig nemrég esett az urbanizáció áldozatául. Nemcsak a város lakói, hanem a környékbeliek is azonosíthatják az egykori Polgári Olvasókört, az Ipartársulati Székházat, az egykori Gömör vármegyei Közkórházat, az Állami Gyermekmenhelyet, a gimnázium régi és új épületét és másokat. A főtér szállójára a 45 év alatt három felirat is került: először a Három Rózsáról, később a Hungária Szállóról, majd 1920-tól Tátra Szállóról beszél a múlt. Aki eljött és megtekintette a kiállítást — melynek forgatókönyvét és műszaki kivitelezését dr. B. Kovács István és Benedek László végezte — sok-sok érdekességet tudhatott meg a város múltjáról. Az anyaggyűjtésben a martini Matica slovenská, a szerencsi Zempléni Múzeum és a járási levéltár is nagy segítséget nyújtott a rendezőknek. Polgári László W " BRAND ÜDVÖZLET BRANDENBURGBÓL Mostanában egyre gyakoribb, hogy a berliniek hanglemezeket küldenek ismerőseiknek. Ugyanis, a Német Demokratikus Köztársaság fővárosa, Berlin úgy szervezte meg a 750 éwel ezelőtti, városalapításra emlékeztető ünnepségeket, hogy azoknak szerves része az alkalmi lemezkiadás. így került sor a Berlin történelmében oly jelentős szerepet játszó, ősi Brandenburg zenés üdvözletét - tolmácsoló lemez kiadására is. Mielőtt feltettem a korongra, nem vettem szemügyre különösebben a lemezborítót. Arra gondoltam, úgyis Johann Sebastian Bach valamelyik Brandenburgi versenyét hallom majd. Különben is, ezek a concerto grosso műfajához tartozó szerzemények üdék, kellemes hangzásúak. alkalmasak az üdvözlés kifejezésére. Bizony, meglepődtem. Népi zenét hallottam. Jellegzetesen Havel-táji zenét. És akkor döbbentem rá arra, ami egyébként nagyon természetes: Brandenburg a Havel-síkság központja, mi sem fejezheti ki jobban az ottélők érzésvilágát, mint a népdal. Amíg az érdekesen kemény hangzású, pattogó ütemű népdal zengett, jobban megnéztem a lemezborítót, s persze, viszontláttam a városka főteréről ismert, szökökutas szobrot, Fritze Bollmann alakját. Ezután már nem volt-meglepő. hogy a múlt század végén élt, borbélyként és horgászként ismert, de költőként tisztelt szerző versei következtek a Havel népzenekar előadásában. A verseket — Scherzlied, Sabinchen, die Angel — ősi, szöveg nélküli dallamokra Martin Möhle alkalmazta, Helga Hahnemann énekelte. Befejezésül a népi ihletésű, de Heinz Klembalski szerezte dalt hallgattam végig a városka folklór együttesének az előadásában. Címe és szövege szakítást jelent a régmúlt történelmének maradéktalan és feltétlen tiszteletével : Wir sind die Enkel von Fritze Bollmann — Mi, Fritze Boimann unokái vagyunk. Szóval, a mai Brandenburg ezzel köszönt reánk, és ezzel üdvözöl bennünket. Nem tehetek róla, miután a lemez lejárt, nekem mindjárt az jutott az eszembe, hogy eltanulhatnánk, miként, milyen módon lehet egy-egy tájegység népi zenéjét, kultúráját közismertté tenni. Hajdú András 9
