A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-09-18 / 38. szám
Az apácafőnöknőnek nem nyújtott kezet. Az út közepén álló baráthoz kísérte. Dörmögve ennyit mondott: — A Jézuskáját rövidesen elküldöm az inasomtól. Hát, minden jót, asszonyom, és legyen olyannyira jó apáca, ha már ezt a hivatást választotta, amennyire csak elképzelhető. S ha a vízen lépdelő Megváltó előtt térdepel, leginkább önmagára gondoljon, meg ama tényre, hogy mindannyian a háborgó tengeren járunk, csak éppen nem vesszük észre. A fönökasszony dühösen zárta magára a batár ajtaját. A ruhájának fodrait gyurmálta. Az ábrázata, mint egy hivatásos gombócnyelöé. Mennyire szebb, lelkiekben mennyire gazdagabb az ö Katherinája. Aki mosónőként nevelte fel gyermekét — kilenc esztendős koráig —, hogy majd tisztes távolba, egy ismeretlen nagyváros kárpitos-műhelyébe küldje festéket tördelni. Aki iskolázatlanként is megérti Fabíus óvatosságát: „Negyedévenként, ha láthatjuk egymást." A mester pénzt adna neki. De Katherina már öreg. Mindig marad a nagyurak asztalán annyi morzsa, mely szikkadó testének és nem hunyó áhítatának létezést biztosít. A fiú? Ö meggazdagodott. Ez a gazdagság teljesen nem választja el őket egymástól. Bár haloványan lengő falat vont közéjük. Ám így is szeretheti ezt a finom embert. Aki azt mondja Katherinának: — Isten hozott, Katherina . . . És ö ráfeleli: — Dicsértessék a Jézus Krisztus . .. Johanna a fáklyájával odább áll, ő még akkor sem húzódik a meglett férfihoz közelebb. Csendeskén beszámol a szülőföldjén dúló csetepatékról. Vagy arról, hogy Fabius híre már hazáig ér. Egyszer majd nem érkezik meg az ecsetnyél-sovány, idős hölgy. Olcsó szövetruháját többé nem veszi magára. Fabius éjnek idején kocsizik majd búcsút venni tőle. A mester a kővetkező éjszakán a műtermébe zárkózik. Megborotválkozik. Női ruhát ölt magára, női parókát. Hatalmas tükörlappal szemben elhelyezi festöállványát, és hónapokon át dolgozik. Eközben újabb és újabb rejtelmeket fedez fel önnön lényéből. Az elmosódó háttérből most már egyre határozottabbá válik a kreol arcú, mélybarna szemű, talányosán mosolygó hölgy. A kép: Jan mester utolsó alkotása. Jóban és rosszban megtartott a szövetség közte és a képzőművészet közt. Most leveti utolsó föllépésének „színi kellékeit", az ecseteit elmossa. A testetlen vásznakat felgöngyölíti. A frissen festett képpel szemben ül. A titkait magába záró, ugyanakkor megejtő mosolyával mégis erre utalón néz rá az ismeretlenség honában maradó hölgy, aki — ő: maga és egyben Katherina is, s az egész világ. A század éjszakája, melynek virradatán az apácafőnöknő lebontja a kolostor labirintusszerű folyosóit, melyek a letűnt évszázadok alatt a bűn, a fertő, a sátáni vágyak ihletői voltak. A szűk cellákba napfényt parancsol. A félezer hektárnyi erdei park jelentős hányadát szántókká töreti. Képeket, festményeket többé nem rendel. Az állítják róla: kultúraellenes. Tavaly se hozott már virágot s még ősz előtt elsárgult minden levél Ma már szárazak ropognak az ágak szép fa volt sajnálom hogy már nem él Kivágom helyébe szívós fajtát szánok amin nem fog majd moly féreg s más átok Kivágó m itt van már kezemben a fejsze kimúlni végül is nincs mi ne eressze Vagy mégis Már késő Láttam lent a földben sajduló vonagló végső örök görcsben még éltek a gyökerek és tavaszra vártak Hitték hogy életre ébrednek az ágak. Fotó: V. PRIBYL ÉJFÉLI Zirig Árpád elvérzik minden vágyam akár a borostyán palánkon meg-megáll tovább már nem szalad dérbe fordul mögöttem a lábnyom hanyatlóm mint ősszel a nap érted nyúltam egy nyári estén most szomorúan fekszem az ágyon mint hullott alma a fa alatt Sándor Károly VERS TAVASZRA VÁRTAK 15
