A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-09-11 / 37. szám
AHOL ÉLŐNK IX. Mindabból, amit a kistelepülések jelenlegi helyzetéről ez ideig összefoglaltam esetleg arra következtethetnek, hogy szándékosan kerestem azokat a helységeket, amelyek gazdasági, társadalmi, kulturális és egyéb takintetben is csupa negatív példával szolgálhatnak. Az ilyen feltételezést egyértelműen cáfolnom kell. Igyekeztem — s ezt. a Csemadok jb titkárságai is tanúsítják — a lehetőségek szerint a legmesszebbmenöen objektív lenni. Vagyis megpróbáltam, megpróbáltuk közösen kiválasztani azokat a kistelepüléseket, amelyek a fenti szempontoknak úgy-ahogy megfeleltek. A kistelepülések perifériára kerülésének folyamata, ahogy arra már néhány helyen utaltam, a különböző központosítások végkövetkezménye. A gazdasági és közigazgatási központok létrehozása, a közművelődésben az anyagi erőforrásokat és a szellemi-tudati energiákat egyaránt elvonta ezekről a településekről. A központosított gazdaságokban — termelőszövetkezet, állami gazdaság — megtermelt javak az egyes kistelepülésekre fordított — fordítható — részaránya érezhetően eltolódott a gazdasági központok javára. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy például a gazdaságok kulturális alapjaiból e kistelepülések részesedése a minimálisra csökkent. Komolyabb beruházásokat az adatolt kistelepüléseken nem is találtam. Azt is meg kell jegyeznem ezzel kapcsolatban, hogy a gazdaságok érdekeltsége e tekintetben nem valami nagy, s ezen nem is lehet csodálkozni, ha figyelembe vesszük a települések munkaképes lakosságának az arányát az egyes gazdaságokban való munkavállalás szempontjából. Továbbá arról is szólni kell, hogy a mennyiségi mutatókon túl e réteg minőségi vonatkozásai is sok mindenre figyelmeztetnek. A kistelepülés aktív, munkaképes lakóinak mozgását elemezve az derül ki, hogy szinte mindenhol a szakképzett fiatalok az „ingázók". Közismert tény, hogy az iparnak is szüksége van a jól kvalifikált munkaerőre. De mintha arról megfeledkeztünk volna, hogy a mezőgazdaság mai struktúrája is ezt az igényt sugallja. Ezzel szemben a mezőgazdaság különböző ágazataiban munkát vállalók zöme szakképzetlen, gyakran nem teljes alapiskolai „végzettségű" egyénekből tevődik össze. Az általános vélekedés az, hogy tehéngondozónak, sertéstenyésztőnek, netán pásztornak lenni alantas munka, még akkor is, ha a jövedelem tekintetében előnyösebb más foglalkozásoknál. Hátrányai 12 persze bokrosak: nincs szabadság vagy csak elvétve, nincs szabad szombat, de van hajnali kelés és istállószag stb... Az egykori őstermelői közösségekben az átrétegződési folyamatok mára a mezőgazdasági munkákat, bármennyire is szakosodtak, nem tekintik egyenrangúnak az ipari és egyéb foglalkozásokkal ; úgy is fogalmazhatnék, hogy „nem divatosak". A kistelepüléseken ennek következményei törvényszerűen halmozottan mutatkoznak meg. A fiatal értelmiség elszivárgása, az elöregedés akutsága, az általános műveltségi szint csökkenése, a közélet pangása, az önálló kultúrát teremtő összefogás hiánya, az elközönyösödés, az elanyagiasodás, a tanulási kedv hanyatlása a főbb jellemzői ennek az állapotnak. Megítélésem szerint mindez egy olyan folyamat következménye, amely az elmúlt évtizedek során az emberi tényező figyelmen kívül hagyásával kizárólag a termelés mennyiségi mutatóira koncentrált. Ezt egyértelműen olyan kedvezőtlen intézkedések példázzák, mint a kistelepüléseken való építkezési tilalom, az iskolahálózat körzetesítése, a könyvtárak „felülről" történő irányítása, a szolgáltatások elhanyagolása és elhanyagoltsága, és így tovább. Az iskolák megszüntetése — szebben fogalmazva: integrációja — az emberi tényező elhanyagolásának a csúcsteljesítménye! S nem csupán magyar, hanem szlovák vonatkozásban is. Az a magyarázat, hogy a jelenlegi feszített követelményeknek az osztatlan iskolák nem tudtak megfelelni, elméletben esetleg használható érv. A gyakorlatban fából vaskarika. Mert az integráció után nem javult e tekintetben a helyzet. Tulajdonképpen azok a gyerekek, akik „bejárnak" — néhány kivételes képességű gyermektől eltekintve — lényegében azt a tudásszintet sem nagyon érik el, ami a korábbi „osztatlan" kisiskolában birtokukba került. Hogy miért, arra a gyakorlat adja a magyarázatot. Egyik adatközlőm ezzel kapcsolatban azt mondta, hogy ő „embertelennek tartja 6—7 éves gyermekeket reggel hatkor felébreszteni, hogy elérjék az iskolabuszt". A magam személyes tapasztalatait idesorolva: az étkezés, a napközi, a visszautaztatás megoldatlansága csak súlyosbítja a helyzetet. A pedagógusok, ha mégoly képzettek, ha mégoly odaadóak is, a felhalmozódott hátrányokat a negyvenöt percig tartó tanítási órákban nem tudják pótolni, kiegyenlíteni, mert nem is lehet. Jelenleg ilyen, vagy ehhez hasonló körülmények között „tanul" a gyermekek nagyobbik hányada. A Losonci (Lucenec) járásban az 1975/76-os iskolaévben még 107 iskola volt; ez mára 60-ra redukálódott. Az 1983/84-es tanévben ugyanebben a járásban 16 magyar tanítási nyelvű alapiskola működött, s a 2 524 magyar nemzetiségű tanulóból 1 951/77,3 százalék) járt magyar iskolába. A Rimaszombati (Rim. Sobota) járásban az elmúlt tíz év alatt több mint a felére csökkent az iskolák száma. 1975/76- ban míg 148 iskola volt, ma 70 van. Ebből magyar tanítási nyelvű 47 (37 az osztatlan), s a magyar nemzetiségű diákoknak a 82,7 százaléka jár ide. (Az adatokat a Statistická rocenka skolstva közli). Az arányok hasonlóak a Keletszlovákiai kerület járásaiban is Ezek a számadatok azt demonstrálják, hogy gyakorlatilag az iskoláskorú gyermekeknek mintegy kétharmada utazik, s ezzel naponta több órányi tanulásra, játékra, szórakozásra, pihenésre fordítható időt veszít el. S ezt az időt soha és semmivel sem lehet pótolni! Nemzetiségi valóságunk egyik sokat emlegetett érzékeny pontja az egyetemet, főiskolát végzett magyar fiatalok igen alacsony százalékaránya. Juraj Zvara Nemzet, nemzetiség, nemzeti tudat című munkájában így ír erről: „A magyar és ukrán nemzetiség, illetve a szlovák nemzet képzettségi színvonalában meglévő bizonyos különbségeket az 1980-ban végzett népszámlálás is kimutatott." Az a „bizonyos" különbség elég tetemes. A főiskolát és egyetemet végzett fiatalok százalékaránya a szlovák nemzetnél 3,9, az ukránoknál 6,7 (!), míg a magyar nemzetiségnél csupán 1,6 százalék. Ezt az alacsony százalékarányt leggyakrabban a nyelvi nehézségek korlátáival próbálják menteni. Ezek hangoztatása közben arról alig esik szó, hogy a halmozottan hátrányos helyzetűvé lett diáktömegeknek a valóságban milyen is a tudásszintjük?! S hogy ez a tudásszint elegendő alapot biztosít-e a felsőoktatási intézményekbe való felvételhez, majd azok sikeres elvégzéséhez?! Gyanítom, hogy a fenti alacsony százalék éppen a kistelepülések elhanyagolt közművelődési állapotának egyik szomorú következménye. Ezt a gyanúmat az az egyszerű tény is nyomósítja, hogy a szlovákiai magyarság nagyobbik hányada ma ilyen kistelepüléseken él. A kistelepülések közművelődésével és kultúrájának állapotával, annak alacsony szintjével, a tanulási kedv általános hanyatlásával párhuzamosan olyan egyéb negatív jelenségek is létrejöttek, amelyek korábban csak elvétve voltak észlelhetők. Ezek közül első helyre kívánkozik az egyre terjedő alkoholizmus, s az alkoholizmus nyomában járó öngyilkosságok növekvő aránya. Sőt, újabban az „egyke" is kezd diavatba jönni... A korábbiakban településről településre járva rendszeresen szóltam a helyi könyvtárak állapotáról. Ezzel szemben a rádió, s főleg a televízió a kistelepülések közművelődésében betöltött szerepéről talán ha két esetben tettem említést. Nem véletlenről, nem is tudatkihagyásról van szó. Szándékosan kerültem ezt a kérdést, mert gyakorta minden baj okát — a közművelődés és a kulturális élet hanyatlását a tömegtájékoztató eszközök egyeduralmára szokás hárítani. Ezt én igencsak féloldalas, vagy méginkább alibista szempontnak érzem. Ugyanis e kistelepülések számára ma gyakorlatilag a televízió volna az egyetlen olyan lehetőség, amely pótolhatná azon hiányok jelentős részét, amelyekről e sorozatban eddig beszéltem. (Színház, film, ismeretterjesztés, politikai információk, stb.) Azért fogalmaztam feltételes módban, mert bár a lehetőség adott, a gyakorlatban a televízióból egyedül a „krimi" a fontos. Már a színházi közvetítés — lehet az a világ legjobb produkciója — sem veheti fel az előbbivel a versenyt. Egyik adatközlőm e kistelepüléseken a mozi hiányát, s a televízió teljes problémakörét a videózás elterjedésének gyakorlatában látja. Hosszabb távon a vélekedésben van realitás. Am ismételten azok a kérdések merülnek fel, hogy mi lesz majdan azokon a videokazettákon ? Közművelődést szolgáló műsorok, rangos filmek, netán színházi előadások? Vagy pornófilmek? E kérdések nem légből kapottak. A videózás jelenlegi realitásából fakadtak. Ennek ellenére — bármennyire is passzív művelődést és kulturális életet jelent — a televíziónak és a videózásnak komoly szerepe van — lehet — e kistelepülések életében. E falvak jelenéről készített helyzetképek Írása közben nem foglalkoztam a központi községek fejlettségi szintjével (?) kulturális és műveltségi állapotával olyan szempontból, hogy az előbbiek fogyatkozását ez utóbbiak általánosnak tudott gyarapodása kiegyenlíti-e? Arról a rétegről sem volt módomban bővebben írni, amelyik a városokba költözve diaszpóraként él tovább, s amely rétegről a leggyorsabban kopik le a hovatartozás tudata. Holott ezek a kérdéskörök legalább annyira izgalmasak és aktuálisak, mint a kistelepülések jelenének és jövőjének problematikája. Ez abból is következik, hogy a két kérdéskör egymást érinti, egymásból fakad. Számomra azonban most elsősorban a kistelepülések szorosabban értelmezett léthelyzete volt a fontosabb. Szeretném befejezésül ismételten hangsúlyozni, hogy nem a szélsőségeket kerestem, hanem az igazságot; az „ahol élünk" hétköznapi igazságát. GÁL SÁNDOR
