A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)

1987-09-04 / 36. szám

nek és a trák bria, város szónak az elegyítéséből ered. Persze, a történelem viharai nem kerülték el a mi városunkat sem. Meszembria több fénykorral is büszkélkedhet. A római uralom előtt például, amikor is éppen az ügyeskezü helybéli görög fegyverkovácsok látták el harci vértekkel, szerszámokkal a környező trák törzseket. A cserébe kapott állatbőröket, gabonát és a kezük alól kikerülő hadi eszközökkel elejtett foglyokat a görög városállamokban értékesítették. A városka tengerjáró hajói eljutottak Egyiptomba is. Meszembria békésen behódolt a barbár római hadak előtt. A rohamosan metropolisszá terebélyesedő Bizánc közelségébe került Neszebar kikötője révén újfent virágzásnak indult. Később a város több mint öt évszázadon át nyögte az oszmán uralom igáját, s csupán 1885-ben vált a Bolgár Fejedelemség részévé ... Ekkortájt kezdik építeni az idemenekülö halászok, iparosok, szőlősgazdák jellegzetes, görög hagyományokat őrző, ma már látványosságnak sem utolsó müemlékházaikat.

Egyre-másra a letűnt görög világ hangulatmorzsáit szedegető városnéző látogatókba botlunk. A hellén alapokból kifejlődött és a bolgár újjászületés korából származó lakások, a körültekintő felújítások következtében visszanyerték eredeti jellegzetes arculatukat. A legtöbb háznak külön-külön neve is van.

A girbegurba, hangulatos utcácskák macskaköves, szűkös sikátoraiban sokáig elidőzünk. Szinte minden utcában felújitott, vagy romjaiban gondosan megőrzött templomra bukkanunk.

— Az első keresztény templomok — büszkélkedik kísérőm —már az V. században épültek. Ivan Alekszandr cár idején, amikor a város középkori fénykorát élte, gazdag polgárok, módos kereskedők lakták Meszembriát. A kalmár lelkületű uraságok lelki üdvösségük érdekében, meg vagyonuk fitogtatása céljából sok imaházat építettek fel. Ezért nevezik Neszebart többek között a 40 templom városának is.

Megcsodáljuk az egykori „minibazilikák" mesés faldíszítéseit, majd az egykori szegénynegyed épületein túl a Szent Jánostemplom múltidéző kiállítási tárgyait vesszük szemügyre. A város legrégibb, Szaturata Mitropolija-templomának a romjaihoz is eljutunk.

— Manapság a falak között — jegyzi meg Petar bá' — szabadtéri játékok: filmvetítések, népi játékok, hangversenyek,zajlanak.

A templomrom egykori védőfalánál portrékészítők, gyorsfestők kínálják közszemlére bocsájtott munkáikat.

Utunk véget ért. Azért még megkukkantjuk a városkapu közelében romjaikban is lenyűgöző látványt nyújtó bizánci kapubástyákat is. A túloldalon halárusok sütik-mérik ízletes portékáikat. Már a neves török utazó Evlija Cselebi is feljegyezte meszembriai látogatása során, hogy: „A kikötőben sokféle halat árulnak."

— Legalább száz grammnyit nekünk is illik venni az ínycsiklandó csemegéből — szól közbe Marica, így mi is megkóstoljuk a mutatósán hullámosra szabdalt ropogós hasábburgonya körettel tálalt ujjnyi, egészben, fejestül-farkastól-pikkelyestől, hirtelen forró olajban sütött halacskákat.

Elapad az utcákon a kíváncsi turisták hada. Hiába, esteledik. Nekem is indulnom illenék. Búcsúzom is. Marica kezet nyújt.

— Gyere el jövőre is — mondta —, mindig szívesen látunk. S akkor már tizenegy esztendős leszek.

ZOLCZER LÁSZLÓ A szerző felvételei

GYERMEKEKNEK

Az aranyszínű őszi napsugár beszökött az ablakon, cigánykerekeket vetett az Íróasztal üveglapján, azután egy ugrással fent termett az írógép csillogó billentyűin. Táncolni kezdett rajtuk, s közben énekelgetett, csak úgy magának, ahogyan a kisfiúk és a kislányok szoktak:

„Aranyos kis napsugár vidám, pergő táncot jár..

Az írógép mérgesen összeráncolta homlokát, és ráförmedt az ugribugri napsugárra:

— Hagyj békét! Hót nem látod, milyen mérges vagyok?

A napsugárfiú csodálkozva abbahagyta az ugrándozást, és engesztelő, szelíd hangon megkérdezte az írógéptől:

— Ugyan mi bánt? ... Én azt hittem, hogy te boldog vagy. Hiszen olyan szép meséket ír rajtad az ősz hajú bácsi... Te ismered meg őket először.

— Látod, ez a baj! Éppen ezért vagyok mérges! Mindenki őt dicséri, a gyerekek is

érte rajonganak. Pedig azokat a szép meséket nélkülem nem tudná megírni. Ha igazságos volna, azt írná a mesék fölé, hogy én írtam őket! Elhatároztam, hogy többé nem segítek neki. Én bizony nem hagyom, hogy kihasználjon engem, a dicsőség meg csak az övé legyen! Legközelebb, ha írni akar rajtam, nem engedelmeskedem neki. Akkor majd megtudja, ki vagyok én, boldogul-e nélkülem?

Este jókedvűen jött haza az ősz hajú író, mert séta közben egy igen szép mese jutott eszébe. Alig várta már, hogy leülhessen az Írógépe mellé.

— Na, mindjárt elmegy a jó kedved! — gondolta a gőgös írógép.

így is történt.

Alig nyúlt hozzá az író bácsi, összecsavarodott benne a szalag. Megigazította a szalagot, akkor meg a betűk ugráltak összeviszsza. Az író nagyon elszomorodott:

— Ejnye, bejnye! Miért makacskodsz? Sietnem kell, mert a gyerekek már nagyon várják a mesét!

— Ezt jól kiötlöttem! — gondolta magában az írógép. — Tudtam, hogy nélkülem nem boldogul!

Az Író tenyerébe hajtotta a fejét. Hanem aztán egyszerre felcsillant a szeme, mintha aranyos kis napsugár bújt volna bele:

— Hiszen valamikor kézzel írtam a meséimet! Miért ne írhatnám most is kézzel? Fogta az írógépet, és feltette a könyvszekrény tetejére. Azután tollat meg papírt vett elő, és szép gyöngybetűkkel írni kezdte a mesét. Nemsokára el is készült vele, s elégedetten hajtotta álomra a fejét.

Telt egyik nap a másik után, borús őszi napok jöttek. Az aranyos kis napsugár nem tudta meglátogatni az írógépet, mert a gomolygó szürke felhők mindig útját állták. Az írógép meg ott szomorkodott a könyvszekrény tetején. Innen nem látott senkit, semmit, csak az egyhangú fehér mennyezetet. Lassan belepte a por, a sarkába betelepedett egy mogorva pókcsalád. Egyszóval nagyon-nagyon elhagyatottnak érezte magát.

Dehogy volt már gögös! Hiszen mindennap hallotta, hogy a gazdája dolgozik, hallotta tollának percegését a papíron. írta a szebbnél szebb meséket. Az írógép meg csak unatkozott, mert a szűkszavú pókcsalád figyelembe sem vette.

Egyszer aztán mégiscsak eszébe jutott az ősz hajú bácsinak.'Úgy érezte, már eléggé megbüntette gőgösségéért. Letörölgette róla a port, és elvitte megjavíttatni.

Itt jött csak az igazi haddelhadd! Az írógépet apró darabokra szedték, azután olajba, meg benzinbe mártották . .. Valami olyasfélét érzett, mint mikor a gyerekeknek fej- ~ mosás közben szemébe csorog a szappanos víz. F’rüszkölt, könnyezett, sírt, és kiabálni szeretett volna. De azután eszébe jutott, hogy mindezt megérdemli, mert megszomorította az író bácsit. Összeszorította hát a fogait, és tűrt hősiesen. S amikor azután elkészültek a javítással, csillogott, ragyogott minden részecskéje. Akkor elhatározta, hogy soha többé nem lesz gőgös! Tudta már nagyon jól, hogy az író bácsi nélküle is megírja szép meséit, ő viszont tehetetlen egymagában.

N. László Endre

Vagy öt kiló könyvet kaptam, jó nehéz a tudomány.

Tíz hónapnyi adag mindez. Hogy emésztem meg ? Talány.

Vén pedellus a szeptember: ismét csak becsöngetett.

Nem marad más, kezdenem kell lapozni a könyveket.

Nincs ujjongás. Sok ez a könyv. Nem kevés a fele se.

— Tépelődik Jancsi, Pista, Erika meg Emese.

21