A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-08-28 / 35. szám
nCFTOKER HOZTA. FÁJÁT...” 492 11 Sorozatunkban nem egy-egy tárgykör bemutatását tűztük ki célul, hanem azt, hogy a tárgyakat, munkaeszközöket megmunkálásuk alapján ismertetjük. A kaszacsapók, -takarók tárgyalásánál ettől mégis eltérünk. Olyan eszközcsoportról van ugyanis szó, amely szorosan összefügg a mai értelemben vett hosszú nyelű kasza kialakulásával és használatával. Annak ellenére, hogy a kaszacsapók igen nagy változatosságot mutatnak mind formai, mind megmunkálásuk foka szerinti különválasztásuk erőltetett lenne, s csak bonyolítaná a róluk alkotott amúgy is összetett képet. Már a 12. századtól kimutatható, hogy a hosszú nyelű kaszát Európa magasfüvű térségein a levágott fű rendezésére szolgáló szerkezettel, a takaróval, vagy más néven csapóval látják el, amelynek legegyszerűbb változata az alkalmi kivitelezésű egyszerű vessző, később azonban bonyolultabb szerkezetei is kialakulnak. A gyüjtőszerkezettel ellátott kasza szénamunkára való használatát a Kárpát-medencében Paládi-Kovács Attila vizsgálta behatóbban. Megállapításai szerint a csapófával felszerelt kasza használata két térségben volt általános: l.a IMagyalföldön, 2. a Csallóköz és Mátyusföld árvizes rétségein, ahol az egy méter magas fű sem volt ritka. Ezeken a vidékeken a csapó használatát az indokolta, hogy „Az áradás következtében a fű gyakran poros, iszapos. Ezt a csapófa kaszálás közben jobban leverte." Itt azonban tanúi lehetünk egy történeti hagyomány továbbélésének is, amely kétségkívül a magas szintű rétgazdálkodás területein maradt fenn legtovább. A hosszú nyelű, csapószerkezettel ellátott kasza később az aratómunka legfontosabb eszköze lett. Legkorábbi alkalmazási területe, feltehetőleg már a 15. században, a Németalföld. Annak ellenére, hogy a csapós kasza a 13. századtól kezdve a középkor folyamán számos ábrázolásban feltalálható, Közép-Európában jóval később, csak a 19—20. század folyamán válik általánossá „a XVIII. századtól kezdve a mezőgazdasági szakirodalomban zajló élénk viták után, amelyek még akkor is folynak a sarló és kasza körül, amikor az angol és amerikai cégek a nagybirtokoknak marokrakó aratógépeiket propagálják." — állapítja meg egy helyütt Tálasi István. A hosszú nyelű kasza azonban a legutóbbi évtizedekig nem válik egyeduralkodóvá az aratásban. A szakirodalomban számos példát találunk nemcsak a sarlós aratásra, hanem a csapó vagy takaró nélküli sima fűvágó kaszával való aratásra is. A kaszacsapó használatát az aratásban az tette indokolttá, hogy ki-Gúzso/ással szoktatott félkész kaszacsapó háromágú vesszőből (Kisgyarmat — Sike nie ka) — Liszka József felv. Villás kaszacsapók (Jurás D. felv.) sebb szemveszteséggel, gyorsabban lehetett dolgozni vele. Lehetővé tette a munkakooperációt. A kaszás a gabonát a csapó segítségével az álló táblára borította — mintegy visszaállította — s az utána haladó marokszedő (többnyire nő) puszta kézzel vagy gyűjtőeszközzel az előre elkészített kötélbe rakta majd kévébe kötötték. Azokon a vidékeken, ahol a gabona szára magasra nőtt (központi, alföldi területek), a csapó egyszerűbb változatai terjedtek el: 1—2 vagy 3 (ágú) vesszőt erősítettek a kaszanyél végéhez, míg a hajlékony vessző másik végét ívben meghajlítva a kaszanyél felsőbb részéhez kötötték. Más vidékeken, ahol a kaszás aratásra később tértek rá, a kaszacsapónak többféle változata terjedt el. Volt, ahol az imént említett vesszőt nagy ívben hajlították meg, s annak íve és a kaszanyél közé vászondarabot feszítettek ki (vitorlás csapó), vagy ezek helyett kisebb favilla vagy gereblye alakú gyüjtőszerkezetet szereltek a kaszanyélre. Esetenként ezekre is feszítettek vásznat vagy hálót. A Galántai járás a Kisalföld legtermékenyebb sík vidékeihez tartozik. Területén több nagybirtok alakult ki, amelyekre az északi hegyvidékről hoztak évente idénymunkásokat. Annak ellenére, hogy a falutól különálló majorokban helyezték el őket, közülük sokan beolvadtak az évekig tartó hosszú folyamat során a falu lakói közé. Erre vonatkozólag a Galánta közelében fekvő Nemeskosút (Koáúty) házassági anyakönyveit néztem át. Kosútra minden évben sok idénymunkás érkezett, részben a Fekete bárók birtokára, másrészt a diószegi (Sládkoviőovo) cukorgyár földjeire aratómunkára, illetve a cukorrépa gondozására. Az anyakönyvek tanúsága szerint Kosút eredeti lakosságába a Trencsén (Trenéín) környéki falvaktól kezdve egészen a lengyelországi Nowy Targowig terjedő területekről származó idénymunkások olvadtak be, akik magukkal hozták a szerszámaikat is, amelyeket már mint kosúti lakosok a legutóbbi időkig változatlanul használtak. A származási helyek sokrétűsége tehát megmutatkozik az eszköztár tarkaságán is. A képet tovább tarkítja, hogy az 1947-es csehszlovák—magyar lakosságcsere-egyezmény következtében Békés megyei szlovákok is települtek Kosútra, akik szintén más típusú eszközanyagot hoztak magukkal. A Kosúti Emlékház egyik helyiségében berendezett kis mezőgazdasági állandó kiállításon tanúi lehetünk e sokrétűségnek, amely éppen a kaszacsapókon tűnik fel leginkább. SZANYI MARIA
