A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-08-28 / 35. szám
KINCSŐNK A NYELV — Ekkor kerültem Komáromba, a magyar gimnáziumba tanárnak. A pedagógusi pálya nem volt szokatlan számomra, hiszen diákkoromban már tanítottam néhány iskolatársamat, sőt az egyetemre való jelentkezésem idején a tanári pálya lehetősége is megfordult a fejemben, de a hivatalnokoskodás után mégiscsak fordulatról beszélhetünk, sőt számomra egyfajta megtisztulást és felszabadulást is jelentett az, hogy tanítani kezdhettem. S noha annak idején az egyetemen rengeteget olvastam és irodalmi téren is műveltem magamat, szükségét éreztem annak, hogy a pedagógiai pályára is felkészüljek. ezért beiratkoztam a bratislavai pedagógiai főiskolára, ahol Sas Andor. Mayer Imre és Tóth Ferenc volt a tanárom. Sas Andor őszintén meglepődött irodalmi tájékozottságom láttán, hiszen az idő tájt az ilyesmi nem volt jellemző a felvételre jelentkezők körében. Szerette volna, ha azonnal oktatónak szegődöm a főiskolára, s addig kapacitált, mígnem 1954-ben kötélnek álltam. De a főiskolát is elvégeztem becsülettel. Ebben az időben kezdődött irodalomtörténészi és irodalomkritikusi tevékenységem is. Ószintén megvallva eleinte nem akartam a csehszlovákiai magyar irodalommal foglalkozni, s mondtam is Sas Andornak, hogy én másfajta irodalmi koszthoz vagyok szokva, de be kellett látnom, hogy a kibontakozó csehszlovákiai magyar irodalomnak szüksége van olyan irodalmárokra, akik nevelve bírálják az új alkotókat. Sas Andor mindig is hangoztatta, hogy fel kell emelni a színvonalat, s Fábry Zoltán cikkei is arra döbbentettek rá, hogy ezt csinálni kell. — Azt jelenti ez. hogy kényszerűségből lett kritikus? — Tulajdonképpen én egyáltalán nem vagyok kritikusi alkat, fáj nekem vesézni a műveket. Kezdettől fogva nevelő célzatú kritikák Írására törekedtem, s emiatt kevésbé szigorúan Ítéltem meg a müvek színvonalát. Szerettem az irodalmat, de nem vágytam a kritikusságra, ez csak az állásommal járó kötelesség lett. Egy idő után azonban beláttam, hogy a mércét magasabbra kell emelni, s újra kellene értékelni az egész addigi irodalmi termést is. Sajnos erre nem mertem vállalkozni, mert attól tartottam, hogy ez esetleg alkotói pályákat törne derékba. Ma már belátom, hogy ezt az újraértékelést mégiscsak el kellett volna végeznem, de szerencsére időközben jelentkeztek nálamnál rátermettebb fiatal kritikusok, akik belefogtak ebbe. — Nem beszéltünk eddig az ön irodalomtörténeti munkásságáról, pedig az általános vélemény szerint ez az ön életművének legkiemelkedőbb fejezete. Én személy szerint a Két kor mezsgyéjén című könyvét tartom a legjelentősebb munkájának. — Én magam is ezt érzem a legfontosabbnak és a legkedvesebbnek. Amikor 1962-ben tanszékvezető lettem, úgy állítottam be a tanszéken folyó tudományos munkát, hogy rátértünk a két háború közötti csehszlovákiai magyar irodalom feldolgozására. Ennek a kutatómunkának a gyümölcse ez a könyv, amelyet humorosan akár a két háború közötti korszak csehszlovákiai magyar szellemi élete forgatókönyvének is nevezhetnénk, hiszen nemcsak az irodalmi életröl.lhanem általában a szellemi és politikai mozgásokról, folyamatokról is számot adok benne. Aki ezzel a korszakkal foglalkozik, az jól tudja, micsoda irdatlan tömegű anyagon kell átrágnia magát az embernek, hogy a lényeget előbányászhassa. Egyik bírálóm, Pisut professzor, a kiváló szlovák irodalomtudós is nagyon meglepődött azon, hogy mi minden van ebben a könyvben: kisebbségi politika, társadalmi és szellemi élet, irodalom, képzőművészet, sajtó — s mindez egy logikus rendszerbe foglalva. Nem tagadom, jólesett ez a vélemény, s ha így van, akkor abban egy kissé a jogi stúdiumok is ludasak, hiszen ott tanultam meg a dolgok szigorú rendszerezését. — A Két kor mezsgyéjén további munkák megírására is ösztönzött... — Valóban így van. Büszke vagyok arra, hogy másokat figyelemre méltó könyvek megírására buzdíthattam, talán elegendő, ha néhány nevet említek: Szeberényi Zoltán, Kovács Miklós, Popély Gyula. S habár az én könyvem kerek egésznek tűnik, az említett korszakkal kapcsolatosan még bőven akad kutatni és feltárni való. Nyugdíjasként is legalább annyit dolgozom, mint korábban, s ma is rendszeresen publikálom kutatásaim eredményeit. Közben az évek is elszálltak felettem, s egyre inkább szükségét érzem, hogy az életem legfontosabb eseményeit is megörökítsem. Már közreadtam néhány visszaemlékező esszét az Irodalmi Szemlében. s újabbak megírására is készülök. Sajnos az egészségi állapotom sem a legjobb, így gyakran meg kell szakítanom a munkát. Egy antológia összeállításán is dolgozom, a témája azonban hadd maradjon meglepetés. Olyan dolog lesz. ami, úgy vélem, fehér foltokat fog eltüntetni. — Köszönöm a beszélgetést és olvasóink nevében is erőt és egészséget kívánok önnek a további munkához LACZA TIHAMÉR Fotó: Gyökeres György „Háború és béke" A cím azért került idézőjelbe, mert nem Tolsztoj mindannyiunk ismert regényéről szólunk, hanem azt foglaljuk össze, mit derített ki a nyelvtudomány a két szó eredetéről és történetéről. A béke etimológiájáról, sajnos, nincs sok mondanivalónk. Egyike azon szavainknak, amely máig ellenállt mindenfajta megfejtési kísérletnek. Megpróbálták a törökből magyarázni. összevetették csagatáj, úz, kipcsak. jakut szavakkal, de mindig kiderült, hogy a származtatásnak súlyos hangtani és jelentéstani akadályai vannak. Indoeurópai rokonitása ugyancsak tévesnek bizonyult. Nyelvemlékeink közül először egy XII. századi oklevélben kerül elő személynévi származékként: Békés (Békés). Köznévként — ugyancsak mint származék — már az első magyar nyelvű könyvben, a Jókai-kódexben is előfordul : bekeseguel (békességvei), a későbbi emlékekben. például a Virginiai-kódexben már toldalék nélküli alakjában is: „Ez farkas az varos zerte (szerte) nagy bekeuel iardogalt". Állandósult szókapcsolatban is sűrűn használták. Károlyi Bibliájának Szenczi Molnár Albert javította kiadásában olvashatjuk az intést: „Flagy békét az bor italnac". Telegdy Pál 1589-ben írt levelében igy korholja feleségét, aki a válaszadással gyakran adósa marad: „... égj hituan (hitvány) cedulatis restellesz nekem imj, maga bizonj aban meg nem fáradnál. Hágj (hagyj) bika a restsignek ..." A békét a régiségben három jelentésben is használták: 1. „nyugalom", 2. „harc nélküli állapot", 3. „szövetség". Ez utóbbira a Bécsi Kódexben találunk példát, ahol a párhuzamos latin bibliai szöveg dux foederis szókapcsolata is segítségünkre van (1. a mai föderáció szót), hogy kihámozzuk a magyar bekesegnec (békességnek) „szövetség, kötés" értelmét. A szó eme jelentése elavult, annál többet használjuk — persze „a harc nélküli állapot" jelentésen kívül — az egyetértés, a nyugodt, csendes zavartalan lelkiállapot, a magány, a lelket megnyugtató csendesség megnevezésére. Származékainak egy része elavult, mint a békélkedik, békélkedés, békéllődés, annál gyakoribb öszszetételekben. Az Értelmező Szótár vagy .ötven példát sorol fel, elég. ha ezek közül csak néhányat említünk: békeszerződés, békebarát békebiró. békebizottság, békefelhívás, békekötés, békeharc, békegalamb, béketábor, békepipa. A háborút ma az elemezhetetlen tőszavak közé soroljuk, a szótörténeti vizsgálat mutatta ki, hogy képzett szó: a háborog, háborít ige hábor- tövének melléknévi igeneve. Igaz, a folyamatos melléknévi igenév képzőjének mai hangalakja -ó (ill. -ő), a régiségben, de nyelvjárásainkban is előfordul -ú változata. Hogy valóban ez a képző van meg a szó végén, azt a háború jó néhány régi adata is igazolja. Mindjárt a legelső, az 1315 körül lejegyzett Gyulafehérvári Sorok kezdő szava: Habrosagben (Hábróságben). De háborót találunk a Jókai-kódexben, illetőleg háburót az 1520-i Gyöngyösi Glosszákban is. Persze az tí-zó változat is megjelenik már a XV. Században, 1456 körül: haburusagtok (háburuságtok). Tulajdonképpen az történt, hogy az igenévképző, amelynek eredetileg au kettőshangzós alakja volt, a nyelvterület egyes részein ó-vá, másutt ú-vá egyszerűsödött. Például a fúr ige származéka, a fúró, nyelvjárásokban fűm alakban is előfordul. A köznyelvben a képzőnek -ó alakja szilárdult meg, az ú-zó formának csak elhomályosult képzésű szavakban maradt nyoma: aszú (az aszik igéből), a szomorú (a szomorodik, szom őrködik szomortövéből) és — amint láttuk — ilyen a háború. A háborúnak a háborog, háborít igével való összefüggését régi jelentései is igazolják: a vihar, zivatar szinonimájaként is feltűnik nyelvemlékeinkben. A Jordánszky-kódexben a latin „videns ventum validum, timuit" mondatnak ez a magyar fordítása: „Lathwan az háborwnak nagy votat, meg yedee (Látván az háborúnak nagy voltát, megijede). A latin ventus-nak „zivatar, vihar” jelentése is volt. Az 1583-i Bártfai kalendáriomban ezt írták: „Erős hideget jelent szeles haboruual az elein." Bornemisza Péter művéből is idézhetünk hasonló adatot:......az tengeri szélvész és háború röttenetes iszonyúképpen hagyigálta őket hol fel, hol alá ..De még Pázmány Péter is ezt mondja egyik prédikációjában : .Az égi harmat tiszta, és minden szelek háborúdéi tsendes üdőben szokott alá-szállani." A háború — az etimológia szerint — korábban nem főnév, hanem melléknév (melléknévi igenév) volt. Adatunk erre is van. Zvonarics Mihály 1627-i Magyar Postilláiban ezt olvashatjuk: „Nincs senki, kinek bizonyos kereszti nem volna, kinek köszvént, kólikát, kinek arénát („vesekövet"), kinek más valamit köll viselni és szenvedni életiben, mellyek egymás után érköztön szoktak érközni, mint a háború tengeri habok." Mai jelentésére, a „fegyveres harc"-ra a Nyelvtörténeti Szótár 1582-ből közli az első adatot: „Ez esztendönec allapattya elegyes lesz bekeseggel es haboruuaf. — A békességnek és a háborúnak ez az „elegyessége" sajnos napjainkig sem szűnt meg, pedig régóta várjuk azt a korszakot, amikor a háborút az elavult szavak közé sorolhatjuk. KÁZMÉR MIKLÓS A múlt heti számunkban között Nyelvi totó megoldása A b) válasz a helyes, Péter irta jól. A kérdésben Péter már megindokolta, miért így kell írni ezt az intézménynevet; most mégis röviden összefoglaljuk a tudnivalókat, mert megfigyelésünk szerint nagyon sokan helytelenül írják az efféle megnevezéseket. 1. A magyarban a helységneveket mindig egybeírjuk, -i képzős származékukat kisbetűvel kezdjük, és a toldalékot közvetlenül kapcsoljuk a szóhoz: komáromi, újvári, csallóközaranyosi, várgedei stb. Ha a helységnév -i-re végződik, az -i képzőt elhagyjuk, de kisbetűvel kezdjük a szót: Tamási — tamási, Nagykeszi — nagykeszi. A szlovák helységnevek egy vagy több szóból is állhatnak. 11
