A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-08-21 / 34. szám
EMBERI SORSOK Bárdos Marton József A PSZICHO — Fázom! Be kellene csukni az ablakot. — Becsuktam. Most már hagysz olvasni? — Nem akartalak zavarni. — Oké! Nem történt semmi. — Ne gyújts rá már megint! Most nyomtad el az előzőt! — Mi közöd hozzá? — Tudod, hogy nem tesz jót. Meg aztán ki nem állom a bagószagot. Örökké csak nyelni a füstöt! Még ha az ablak nyitva van. hát hagyján. \ — Kinyissam? — Tőlem ? Azt csinálsz, amit akarsz. Érdekel is téged hogy én milyen érzékeny vagyok a höingadozásra! Arról meg nem tehetek, hogy ilyen kifinomult a szaglásom. — Tudod mit ? Amig elszívom ezt a cigit, menj ki a konyhába, és főzz nekem egy kávét! — Főzhetek. De aztán majd megint morogsz, hogy nem elég erős. — Jó, majd kimegyek én, és megfőzöm magamnak. r- Nem! Azt nem engedhetem meg! Flát én minek vagyok akkor itt? A háztartás, az az én dolgom. Különben is megint mindent széthagytál, aztán kereshetem, mi hol van. — Meggyőztél. Nem kell kávé. — De ha egyszer kívánod ? — Már nem kívánom. — Biztos? Tudod, hogy bármit kívánsz, csak szólnod kell! — Olvasni szeretnék. — Jól van. Meg se szólalok, ha nem akarod. Csak gondoltam, jólesik egy kis pihentető beszélgetés. — Köszönöm. Olvasni akarok. Világos? — Biztos? Mert az előbb is kávét akartál, aztán meg azt mondtad, hogy mégse Van-e kőkrimi? Akad ilyen, nem is egy, hisz számos híres drágakőről terjesztettek rémtörténeteket. Úgy írják például, hogy bizonyos Castiglione hercegnő szerelmes lett Xtt. Alfonz spanyol királyba, s minthogy mást vett feleségül, bosszút esküdött ellene. Egy megátkozott opált küldött neki ajándékba, gyűrűbe foglalva. Mercedesen, az ifjú királynén teljesült be először az átok. Felhúzta a gyűrűt az ujjára, mire nyomban ágynak esett, s el is vitte a láz. A végzetes gyűrű következő tulajdonosa Maria del Tilar infánsnő lett, a király testvérhúga, de néhány nap múlva ő is meghalt. Ennyi csapás után őfelsége második hitvese. Maria Kristina cseppet sem örült, mikor kiderült, hogy a gyűrűt most már neki kellene viselnie. Fel sem húzta az ujjára, inkább suttyomban ráakasztotta a királyi ház védőszentjének szobrára. így viszont a védöszent vesztette el hatalmát, Spanyolország meg az Egyesült Államokkal vivott háborút, rtjivel a gyűrűvel megbénított védőszent képtelenné vált a hadiszerencse befolyásolására. Flogy mindez sületlenség? Az hát. De hasonló sztori tucatszám akad a drágakövek történetében. Úgy regélik, hogy a legendás Koh-i-Noor gyémánt is szerencsétlenségek egész sorát indította el, míg az angol koronázási ékszerek között végre nyugalmat lelt. Az Orlov-gyémánt pedig Katalin cámö udvarában okozott sok galibát a rajta ülő átok miatt. Legalábbis ezt tartja a babona ... akarsz. Fura egy alak vagy. Magad se tudod, mit akarsz, velem meg folyton veszekszel. Pedig én csak jót akarok neked. — Olvasnék, ha lehetne! — Tessék csak! Tán én zavarlak benne? Mondd meg inkább bátran, hogy felesleges vagyok. Hogy ki nem állhatsz. Hogy csak az utadban vagyok. — És ha kimondom, akkor mi van? Akkor csendben maradsz végre ? — Cinikus vagy. — Sajnálom. Ilyen a természetem. — De ha nem kellek neked, akkor miért hoztál ide?Tudod, mennyien örülnének, ha az övék lennék? — Szerencsés fickók, hogy nem az övék lettél. — Ó, ha valami rendes fiatalember jött volna értem! Foglalkozna velem, elmondaná, hogy mi bántja, megmondaná, hogy mit szeretne holnap ebédre, és még a kávém is ízlene neki! És biztos nem büdösítené tele a lakást. Meg az ablakot is ... Kedves Tom! Ezt a magnófelvételt tegnap készítettem. A te szemszögedből nézve nagyon jó minden. Ami a pszichikumát illeti, jobb, mint az igazi. Valószínűleg óriási szenzáció lesz ez a háztartási pszichorobot. Már látom is: „Vegyen Ön is Pszichét! Nem lesz egyedül!" Mellesleg: Tudod, hogy szívesen vállaltam, hogy kipróbálom a kísérleti példányt. Most mégis arra kérlek, szabadíts meg tőle minél előbb, mert az agyamra megy. Akkor már inkább megnősülök. Üdv és könyörgés. Haverod: Fred Hogyan lett virágból hadisten? Mint tudjuk, a régi görögöknek volt egy hadistene, Arész, aki annyira kedvelte a dühöngő csatákat, és olyan vérszomjas volt, hogy még apja, Zeusz is megutálta természetéért. Bezzeg, ha öt magát sebesítették meg, ami például Trója alatt is megesett, akkorát ordított, hogy összeomlottak a hegyek. Mert csak öldösni szeretett. önmagát szerfelett féltette, ha isteni testét parányi karcolás érte, már az ájulás környékezte. Később Arész átkerült Mars néven a római mitológiába, éppúgy, mint apja. Zeusz és anyja, Héra, akikből a latinoknál Jupiter és Juno lett, ahogyan például a Zeusz fejéből kipattant görög Athénéből Minerva. A rómaiak a görög regéket is majdnem változatlanul átvették. De csak majdnem, mert a hadisten mítoszán például változtattak valamelyest. Náluk Juno annyira felbőszült azon, hogy Minerva csak úgy hipp-hopp kiugrott apja fejéből, méghozzá dárdáját lóbálva, teljes fegyverzetben, hogy elhatározta, maga is világra hoz, férfi közreműködése nélkül egy gyermeket. Flora, a tavasz és a virágok istennője sietett segítségére, bűvös virágot nyújtván át neki, amelynek illatától megtermékenyült, s kilenc hónap múlva megszülte a hadisten Marsot, akit Jupiter végül elismert törvényes gyermekének. Arész-Mars aztán számos leánygyermekkel szaporította a mitikus hősök sorát. Lányai az amazonok. A MEGVÁLASZOLATLAN LEVÉL A hónapokkal ezelőtt érkezett, névre szóló levelet gyerekkéz irta. Szorongató tanácstalanságról, valószínűleg hosszú töprengés szülte elhatározásról tanúskodik. „Szeretném tudni annak módját, miként lehetne elintézni, hogy én a nagymamámhoz költözhessek ?" A szomorú magyarázat pedig: „Az apukám születésemtől fogva, az anyukám három éve iszik.” Őszintén szólva bevallom: kis híján negyedszázados újságírói pályafutásom során, mindig is kissé gyanakodva fogadtam — és fogadom — a szerkesztőségekbe érkező, főképp panaszos hangú gyerekleveleket. Hát még ha egyenesen névre szólóak! Felnőtt sugallatot sejtek mögöttük, és sejtésemet nemegyszer igazolta már a tapasztalat. Ezúttal is próbát tettem tehát: válaszlevelemben megjelöltem a gyermek- és ifjúságvédelem intézményeit, de elsősorban azt tanácsoltam a levélíró(m)nak: keresse meg gondjával az osztályfőnökét, esetleg az iskola igazgatóját. Választ is kértem: írja meg, hogyan döntött kielégíti-e tanácsom, vagy továbbra is a személyes segítséget várja ?... Válasz azonban nem érkezett, ami azért' nyugtalanított. Hátha nem csupán tanácsért, hanem valóban gyors segítségért kiáltott a levél? Talán kézhez sem kapta válaszomat a gyerek, mert a szülök egyike bontotta fel a borítékot, és most még súlyosabb a kislány szorongatottsága, mint korábban .. . Még a tanév befejezte előtt megkerestem hát a levelében említett alapiskolát, ahol az igazgatónő nem kis megdöbbenéssel olvasta levélíróm sorait. Semmi lényegesebb jelét nem észlelték annak — noha egy tucatnál is több veszélyeztetett gyerekre ügyelnek különös figyelemmel és gonddal —, hogy a látszólag rendezett és kielégítő anyagi körülmények között élő családban is ilyen keserves lehet az aránylag jól tanuló, kicsit szertelen, de kiegyensúlyozottnak látszó kislány élete. — Azt hittem, ismerem ezt a családot — mondta az igazgatónő. — Ilyen kisvárosban, mint a miénk, többé-kevésbé mindenki ismerős. Különösen nekem, aki csaknem három évtizede tanítok itt, így a mostani gyerekek legtöbbjének apja vagy anyja valamikor a tanítványom volt. A szóban forgó kislány nagyanyjával pedig gyerekkori barátnők vagyunk. így nyugodtan állíthatom, hogy tisztességgel nevelte a gyerekeit. Az osztályfőnök is meghökkent a levél olvastán: — Jó kapcsolatban vagyok a gyerekkel, s az én tárgyamból jól is állt mindig. A kollégáktól nem hallok róla soha egyéb panaszt, mint azt. hogy néha egy kicsit feleselgetö, vagy fegyelmezetlen, ahogy ez már a korai kamaszkorban lenni szokott. Bátran sorolhatom öt a jobb tanulók közé. Magával a kislánnyal, akitől a levelet kaptam, négyszemközt, a szertári szobák egyikében társalgók. Először is arról faggatom öt: miért nem válaszolt az én levelemre? — Ügyetlen voltam — feleli —, a levélszekrényből ugyan kipiszkáltam a borítékot, de egy óvatlan pillanatban az asztalomon hagytam és anyukám észrevette. Apuval együtt megtiltották, hogy válaszoljak, vagy hogy az iskolában bárkinek is szóljak. Azt mondták, ez az ő dolguk, majd elintézik. Ha pedig nem fogadok szót, rólam legföljebb az derülhetne ki, milyen szemtelen és akaratos vagyok. Sírva fakad.-- Én nem akartam semmi rosszat senkinek. Csak azt szeretném, hogy ne igyanak minden hétvégén olyan sokat. Akkor lármáznak, anyukám hangosan bögeti a magnót, apukám veszekszik vele, és az is előfordult már, hogy összeverekedtek. Bennünket az öcsémmel nem bántanak, de látni, átélni ezt a cirkuszt szörnyű dolog. Kérdem: az iskolában miért nem panaszkodott soha senkinek? Csak kis szünet után válaszol: — Szégyelltem. Meg szeretem is őket, csak éppen ... A szertári beszélgetést követően az igazgatói irodába vonulunk, ahol hatszemközt folytatódik a csevegés. Együtt kérdezem az igazgatónővel: milyen megoldásra vágyik, valóban olyan súlyos az otthoni helyzet, hogy jobb lenne a nagymamához költöznie? Ő ismét könnyekkel a szemében felel: — A nagymamánál jó lenne ... de a szüléimét is szeretem. Azt szeretném, ha lehetne, hogy legalább az anyukám ne igyon .. . Ottjártamkor megkerestem a nagymamát is. A városkától néhány kilométernyire, kis kertes házban lakik. Halk szavú, szelíd arcú, amolyan igazi nagymama. Már az első percekben nyilvánvaló, hogy nem az ő sugallatára született az a bizonyos levél. Mint mondja: szívből örülne, ha odajönne hozzá a kislány, de úgy gondolja, hogy mégiscsak inkább otthon lenne a helye ... Persze, a legeslegszívesebben azt venné, ha rendbe jönnének unokái körül a családi viszonyok. Egyébként ö sem érti, mi történt a lányával, hogy szintén iszik. Megpróbálom megtudni tőle: miért nem szólt az igazgatónőnek, aki jó barátnője? — Hogy én a gyerekeimre panaszt tegyek? Én arra nem lennék képes soha, bár nagyon sajnálom az unokáimat. Meglenne mindenük, csak hát az ital... — válaszolja leverten, sirássa! küszködve. A legkényesebb az édesanyával való beszélgetés. Az ö belátása és megértése lenne a legfontosabb. A munkahelyén sikerül megtalálnom, s abban egyezünk meg, hogy rám szánja az ebédidőt. Amint csendesen ballagunk a legközelebbi presszó felé, csöndesen megjegyzi: — A lányomnál látott levél alapján én is meg akartam keresni magát. Már gőzölgő kávé mellett ülünk, amikor leszögezem: — A munkahelyén nem szándékozom megmondani senkinek sem, milyen ügyben kerestem. — Úgysem hinnék el — mondja keserű mosollyal, majd hirtelen könnyekkel telik meg az ö szeme is, mint e találkozások valamennyi riportalanyának. Felidézem neki a kora reggeltől eszközölt találkozásaim történetét. — Mindenkinek megvan a maga bajára, hibájára a jó oka — sóhajtja szinte maga elé. — Van a gyerekekkel is elég gond, elhiheti nekem. A férjemmel pedig ... Hát az csak rám tartozik, hogy miért nem változtatok, miért nem változtattam rég a helyzetünkön. Ismét szótlanul néz maga elé, majd váratlanul szinte csodaszerü fordulat áll be szavaiban : — ígérem, a gyerekek nevében, hogy én mától egy kortyot sem iszom — mondja határozottan, majd kétkedő mozdulatom láttán hozzáfűzi: — Ha nem tudnám megállni, akkor alkoholelvonóra jelentkezem. Es a férjemet is jó lenne rávenni erre, bár ebben alig hiszek. Mindenképpen köszönöm, hogy a munkahelyeinken nem szólt senkinek. Gyorsan elbúcsúzik. Mint aki hirtelen elhatározással siet valahová. M. P-19
