A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)

1987-08-21 / 34. szám

2.

— Mi történt a feleségével?

— Körülbelül húsz kilométernyire, az állami kórházban kezelték. Eleinte jól gyógyult, és már. arra gondoltam, hogy berendezem a házat számára úgy, hogy mindenütt rámpák legyenek a tolókocsijának, és különleges konyhai berendezést akartam szerezni. A veséi azonban már évek óta gyengék voltak, és a kétoldali végtagbénulásnál mindig a vesékkel van baj. Gyorsan leromlott az állapota. Körülbelül három hónap múlva urémiás kómába esett, és többé nem is tért magához. Késő ősszel halt meg, de szerencsére a kollégáim segítettek, úgyhogy at utolsó napokban sok időt tölthettünk együtt. Odahaza volt a temetés, Minnesotában. Az apja, egy komor, öreg svéd, nem sokat beszélt, de láttam rajta, hogy nagyon letört.

— Azt hiszem, már semmi sem fűzte Leominsterhez. Visszament oda?

— Igen, vissza. A vonat este tíz óra tájban érkezett be az állomásra. Észrevettem, hogy két fura külsejű alak lézeng az állomáson, és mintha rám vártak volna. Az egyik egy hat láb magas vagány volt, törött orrú. A másik sovány, töpörödött öregember, átlagmagasságú. Az öreg testhez simuló nagykabátot viselt, kalapját szemébe húzta, és kezét zsebében tartotta. A birkózó külsejű alak mellém sompolygott, és rekedt, ziháló hangon megszólalt:

„Munkánk van a maga számára. A Főnök megsebesült."

„A Főnők? — kérdeztem. — Ki az? Ismerem?"

„Biztosan ismeri — felelte a birkózó külsejű alak zihálva. — Mindenki ismeri. Maga is ismeri. Úgy kivják: az Agy. Az útleágazásban hajtottunk elég csinos sebességgel (de nyolcvannál nem mentünk gyorsabban), amikor egy tehén bukkant fel előttünk. Nos, a tehénből marhahús lett, a kocsiból meg roncs. Háromszor is megfordult a tengelye körül. Mi nem érintkeztünk senkivel sem, magunknak való emberek vagyunk és azonkívül is, magánügyről van szó, amihez maga ért. Magát ismerjük, és azt mondják, hogy belevaló fickó. De ha nem is az. most már mindegy. Gyerünk!"

Azt mondtam, hogy el kellene mennem a kórházba a njűszereimért.

— Öregem — mondta a töpörödött alak —, legyen jó, és tegye, amit mondanak magának. Gyerünk! — Majd odaszólt a másik fickónak: — Hájfejű, mindig túl sokat fecsegsz!"

Senkit sem láttam a közelben, akinek szólhattam volna, és az üzletek is már mind bezártak. Nem tetszett nekem a dolog, de semmi mást nem tehettem, tehát velük mentem. Körülbelül másfél mérföldnyire a betonépülethez hajtottak, amelyet körülvett a nadálytő meg a bogáncs. Valaki ránk kiáltott: „Hé, köpd be a jelszót!"

Hájfejü mormogott valamit, amivel a másik meg volt elégedve. Majd két oldalról karon fogtak, és gyorsan betuszkoltak egy irodahelyiségbe. Kényelmesnek, sőt fényűzőnek látszott a berendezése, amit fel sem tételeztem volna, annyira különbözött a gyártelep többi részének korhadt deszkáitól és betört ablakaitól. Belöktek egy szobába, megbotlottam a küszöbön, és hasra, estem. Felálltam, és láttam, hogy néhány férfi van a szobában. Peterson is köztük volt. Ő segített felállni. Egy másik férfi állt mellette, barna tweedöltönyben, tevékeny, vezető állású üzletembernek látszott; a nevét nem tudtam meg, de azt hiszem, hogy ő volt az Agy összekötője a magasabb üzleti körökkel. Peterson megszólalt: „Sajnálom, hogy ilyen minden teketória nélkül bánunk önnel, de nem vagyunk abban a helyzetben, hogy

megválogathassuk akár a módszereinket, akár a modorunkat. Nem akarunk önnek ártani, de meg kell értenie, hogy diszkrétnek kell lennie. Mr. Macalusót baleset érte, és nem tartjuk tanácsosnak hogy kórházba vigyük. Öntől várjuk a segítséget, és megígérhetem, hogy nagyon jól megfizetjük a szolgálatait."

„És ha nemet mondok?" Lassan emeltem fel a tekintetemet arcukba, és meghűlt ereimben a vér.

„Ez esetben, dr. Cole, lépéseket kellene tennünk, hogy megvédjük érdekeinket. Ön intelligens ember, és biztos vagyok benne, hogy tisztában van ezeknek a lépéseknek a jellegével."

Egy pillanatig tétováztam, majd elhatároztam magam. „Rendben van, megteszem. Hol van a beteg?" Kinyitották a belső iroda ajtaját, amely még fényűzőbben volt berendezve, mint a többi helyiség. Az Agy ott ült egy párnázott borszékben feje hátradőlt a karosszék támlájára. Arcát egészségtelen vörös szín öntötte el, és a forradás még szembetűnőbb volt, mint valaha. Szája nyitva volt. Nehezen lélegzett, bal orrcimpájánál alvadt vércsomót láttam, mintha alig egy-két perce állt volna el a vérzés. Fejét egy tiszta törülközőbe tekerték bele.

„Mr. Macaluso teljesen magánjellegű ügyben volt elfoglalva — jegyezte meg a barna öltönyös férfi. — A kocsija nekiment egy tehénnek. A szélvédő üvegnek zuhant. Nagyon nemkívánatos lenne számunkra, sőt mondhatom, az ön számára is, ha állapotával kapcsolatban bármi is kitudódna."

Levettem a kötést. Macaluso szeme üresen bámult előre. Pupillái egyenlőtlenek voltak. Végigtapogattam a homlokát. Egészen kiment a formájából, olyan volt, mint egy dinnye, amelyet megrúgott a ló. Amikor a koponyához értem, Peterson elörehajolt; a barna öltönyös a körmeire nézett, majd hirtelen felállt, amikor az ujjaim nyomása alatt megcsikordult a csont. Nyilvánvaló volt a homlokcsont horpadásos törése. Levettem kezemet a homlokról, és közöltem a barna öltönyös férfival, hogy azonnal kell operálnom, és hogy el kell küldenem a műszereimért. _

„Ne aggódjon — felelte. — Már mindent megszereztünk, amire szüksége lehet." Átnyújtott egy orvosi táskát, amelyen J.McC. betűkből álló arany monogram állt.

„Nem dr. McCall táskája ez?" — kérdeztem.

„Lehet, hogy az — felelte a fickó —, de ahhoz semmi köze. Nagyon rosszul készítik manapság az autók zárját."

Mindjárt jobban éreztem magam, amikor tudtam, hogy McCall műszereivel dolgozhatom. Bár más kissé a technikája, de mindenesetre legalább jó a felszerelése. Mindent megtaláltam — a koponyalékelőt, a csontkiemelöket, a villanyfűrészt, az altatószert, novokaint és az alkoholt.

„Meg tudja csinálni?" — kérdezte új ismerősöm.

„Meg" — feleltem, remélve, hogy valóban meg is tudom csinálni. Nagyon nyugodtnak és erősnek éreztem magam.

Körülnéztem egy edény után, amiben vizet lehet forralni, és törülközőket kértem meg egy jó nagy, lapos asztalt, amelyen dolgozhatom. Az üzletember az íróasztalra nézett.

„Használhatja az íróasztalt — mondta. — Az Agy nem bánja, ha néhány pecsétet ejt rajta. A víz már felforrt a fazékban, és a fehérnemüs szekrényben bőven van törülköző is. Cupido majd segít magának, azelőtt osztályos orvos volt az állami kórházban, amíg ki nem készített egy beteget. Nincs semmi baj, Cupido — jegyezte meg —, nyugodtan beszélhetünk a doktor űr előtt."

Nyilvánvalóan valaki tisztában volt azzal, hogyan kell felkészülni egy műtéthez. Két

14