A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)

1987-08-14 / 33. szám

ONNAN Mivel John Blackthorne kormányos a Sógun című tévéfilmsorozat jóvoltából jó néhány héten keresztül „házhoz jött", bemutatjuk megszemélyesítőjét: Ri­chard Chamberlain 1935-ben született Los Angelesben. Előbb színésznek, majd a konzervatóriumban énekelni tanult. Első alkalommal 1960-ban kapott film­szerepet, világhírét a Dr. Kildare című orvossorozat címszerepe hozta meg. Láthattuk még A három testőr és a Monte-Cristo grófja című filmekben. A képen látható mesterséges úttorlasz egyesíti a szögesdrót és a vizesárok szerepét. A tetejére szerelt rács pedig elrejti a külső szemlélő elöl. Akkor lép működésbe, ha valamilyen gyanús jár­mű lépi át az őrzött objektum határát. Hat évi szünet után állt Audrey Hepburn ismét felvevőgép elé, hogy eljátssza a Szerelem a tolvajok között című film főszerepét, Robert Wagner oldalán. Ez a szerep emlékeztet arra, amelyet a Ró­mai vakációban alakított, s amelyért az Oscar-díjat kapta. HAILOTTUK-OnZASTÜK-LÁTrUK Nietzsche: A TRAGÉDIA SZÜLETÉSE Újra megjelent, majd nyolc évtizedes csipke­­rózsika-álom után, Nietzsche alapvető eszté­tikai tanulmánya, A tragédia születése. An­nak idején, még a század első évtizedében, Fülep Lajos fordította le és látta el jó százol­dalas tanulmányával, most az Európa könyv­kiadó „Mérleg" sorozatában Kertész Imre fordításában és jegyzeteivel olvasható. Aligha szükséges a modem filozófiatörté­netek e rangos alkotását itt és most méltat­nunk, a köztudott ismereteket is mellőzhet­jük, nevezetesen, hogy miként hatott Nietz­sche elméletének kialakulására Wagner s miként hatott vissza Wagnerre A tragédia születésének elmélete. Itt csak örömünket fejezhetjük ki, hogy újra közkinccsé válik magyarul is e nevezetes könyv. S tallózha­tunk benne, ízelítőül. Például: „Schiller megvallja, hogy nem valamiféle gondolatilag-okozatilag elrendezett képsor felvillanása, látomása, hanem bizonyos zenei hangulat az, ami nála a költői aktust megelő­zi („Az érzésnek bennem eleinte nincs hatá­rozott és világos tárgya; ez csak utóbb alakul ki. Bizonyos zenei hangulat jár elöl, nálam csupán ezt követi a költői eszme"). Tegyük hozzá ehhez most az antik líra legfontosabb jelenségét, azt, hogy a lírikus egyben zenész is volt, és hogy a költőnek és a zenésznek ez az azonossága mindenütt természetesnek számított. Halász Előd a következőképpen foglalja össze a mű lényegét: „Nietzsche az ókori görög tragédiát két ös elvből eredezteti: az »orgiasztikus« dionü­­szoszi princípiumból, amely a gáttalan ösz­tönök gyönyörteli tombolásában jelentkező életelvet testesíti meg és a lét harmóniáját képviselő apollói princípiumból, amelyet a művészet teremt meg az ösztönök megza­­bolázása útján. Nietzsche szerint Szókratésszel kezdődik a dekadencia, amikor az élet esztétikai érté­kelését normális értékelés váltja fel, s feltű­nik az a téves képzet, hogy a gondolkodás nemcsak megismerni képes a létet, hanem korrigálni is. Az erény a tudás természetévé, a boldogság pedig az erény függvényévé válik, s ezzel véget ér a pogány görög dráma, szellem csak a zenében kel új életre, olya­noknál, mint Bach és Wagner." (cselényi) Veress István: SZTÁROK ANEKDOTÁK NÉLKÜL Félreértések és csalódások elkerülése végett előre kell bocsátanunk: Veress István köny­vének nem a filmvászon és a rivalda csillagai a szereplői. A cím mégsem túlzó s félreveze­tőnek sem mondható: valóban sztárokkal találkozunk a kötet lapjain — az állatvilág sztárjaival. De talán pontosabban fogalma­zunk, ha azt mondjuk, hogy ismeretlen isme­rőseinkkel. A mű „hősei" ugyanis kizárólag olyan állatok, amelyeket úgymond „nem kell bemutatni": medvék, hódok, elefántok, oroszlánok, csimpánzok, gorillák, farkasok. bálnák, cápák... S most kiderül, milyen keveset tudunk róluk, milyen felszínesek a velük kapcsolatos ismereteink. Elszomorító, de tény: bolygónk — mi több: közvetlen környezetünk — élővilága sok ember számá­ra még ma is afféle „terra incognita", s természettudományos műveltségünk feltű­nően hiányos. Veress István nagy érdeme, hogy hozzásegíti az olvasót ezirányú ismere­teinek elmélyítéséhez; színes, olvasmányos és hézagpótló munkája választ ad számos érdekes és izgalmas kérdésre, megcáfolja a szereplőivel kapcsolatos hiedelmeket, rossz­­indulatról tanúskodó rágalmakat, áltudomá­nyos vélekedéseket, s bepillantást nyújt az állatok „magánéletébe". Megismerjük a me­sék és legendák sárkányainak ma élő utóda­it, a hód építőművészetének „műhelytitkait", Achmedet, az elefántkirályt, a farkasok „tár­sadalmának" meglepő szervezettségét, a csimpánzok érzelmi életét; megtudjuk, van-e valóságalapja Tarzan történetének, milyen az oroszlán „családi élete" és hogyan zajlottak le a hajdani gepárdvadászatok. Régi ismerősöket láthatunk viszont: az Oroszlánhüség című világhírű film Elzáját, az Eric Knight regényéből ismert hűséges skót juhászkutyát, Lassie-t, a rémhírnek félelme­tes szörnyetegét, King Kongot — s Herman Melville hatalmas fehér bálnáját, Moby Dic­ket. Milyen a bálnák éneke? „Beszélhetünk-e" a delfinekkel? Neveltek-e — Mauglihoz ha­sonlóan — gyerekeket az állatok? Mi az igazság az emberevő cápák körül? Az érdek­­feszítő és gazdagon illusztrált kötetből vala­mennyi kérdésre megtudjuk a feleletet. Min­denekelőtt pedig közel hozza azt a csodála­tos és titokzatos állatvilágot, amelytől oly sajnálatosan eltávolodtunk, s amelynek alig­hanem jóvátehetetlen károkat okoztunk. G. Kovács László KERÁMIA Ritkán fordul elő, hogy a Képzőművészek Szövetségének Laco Novomesky termében népművész kiállítását rendezik meg. Ilyen ritkán előforduló eset volt legutóbb Rudolf Barcík, a két évvel ezelőtt elhunyt keramikus életművének válogatásából rendezett tárlat. Aki megnézte, bizonyíthatja: a népművészet mestere kitüntető címet viselő mester, való­ban mester volt, mégpedig a javából. A dísztányérok, a korsók, a vázák, de még a domborművek és a szobrocskák is azt tanúsítják, hogy a modrai és a habán stílus folytatója, tökéletesitöje volt az alkotó. Ter­mészetesen, nyomon követhető alkotó fan­táziájának, szakmai tudásának fejlődése is, mert a rendezők Silvia Rakúsová útmutatása szerint a kiállított tárgyak mellett gondosan feltüntették a készítés évét, a méreteket. Ami a színeket illeti: fehér, sárga, vagy kék alapra festett a mester. Díszítésre pedig leginkább a zöld, a kék, a barna árnyalatait használta. Csak két olyan, 1981-ben készí­tett, 35 cm átmérőjű dísztányér látható alko­tásai között, melynek alapszíne a kék, s arra fehérrel festett. Díszítésre leginkább növényalakzatokat használt. A legtöbbször azonban emberala­kokat, mert ő bizony a fazekasok, a vadá­szok, a szőlöművelők, a valamikori betyárok életének történéseit festette a tányérokra, a korsókra és a négy-, hat-, nyolcoldalú vázák­ra. Sajátos érdekessége a kiállításnak az a tányér, melyei másolatként készített a vala­mikori cipész céh tányérjáról. Ennek alapszí­ne a sötétkék, melyre sárgával és barnával festett az egykori fazekas. Téma a céh életé­nek egyik mozzanata: az inasfogadás. A kivitelezés tetszetős, és nagyszerű összeha­sonlítási alapul szolgál; aligha túlzás az íté­letünk: a népművészet mestere azért mégis több volt a fazekasnál. Hajdú András TROMBITA­VERSENYEK Kevés fuvóshangszer ment át olyan változá­son a történelem folyamán, mint a trombita. Különféle formáit ismerték már az antik gö­rögök és rómaiak, az arabok és egyiptomiak. A trombita Európában is megőrizte azokat az előjogokat, amelyek a primitív népek kö­rében és a keleti civilizációkban évezredek óta megillették: csak a főnemesség tartha­tott trombitásokat, lovagi ünnepségeken, fo­gadásokon szólalt meg. A feudalizmus ha­nyatlásával az előjogok a céhekre és a had­seregen belül a lovasságra szálltak, míg végül a hangszer a zenekarban is helyet kapott, mindenekelőtt az olasz barokk kom­ponisták, valamint Bach és Händel magas trombítaszólamaiban. Manapság a trombita reneszánszát éli, több nagyszerű muzsikus, mint például a német Adolf Scherbaum, de főleg a nálunk is fellépett francia, bányászból lett trombita­­művész Maurice André jóvoltából, aki szám­talan lemezfelvételén sok, más szólóhang­szerre irt művet is megszólaltat trombitáján. A nemrég megjelent új Opus-lemezen a bratislavai rádiózenekar első trombitása La­­dislav Strésnák a rádiózenekar kíséretével, Ondrej Lenárt vezényletével a zeneirodalom három népszerű trombitaversenyét szólaltat­ja meg, kihasználva a mai, tökéletesített hangszer minden technikai fortélyát. Érdekes, hogy Mozart érzékeny hallását már gyermekkorában sértette a trombita éles, átható hangja ezért egész életében idegenkedett e hangszertől. Viszont apja Leopold Mozart egyik legnépszerűbb műve a még magasfekvésű „olarino-trombitára" komponált D-dúr trombitaverseny — a le­mez első felvétele. A bécsi klasszicizmusban átalakult a trombita szerepe: általában a zenekari tutti erejét és fényét volt hivatott emelni s például a kismartoni Esterházy-ze­­nekarban, Haydn idejében sokáig nem is volt trombita. Csak amikor Anton Weidinger bé­csi udvari trombitás újfajta, billentyűs trom­bitát készített, írta meg Haydn azóta is népszerű Esz-dúr trombitaversenyét, mely­nek pezsgő, eleven előadását élvezhetjük az Opus-lemezen. A harmadik trombitaverseny a pozsonyi születésű Johann Nepomuk Hummel müve, aki Haydn tanítványa majd utóda volt Kis­martonban. A mélyebb érzelmeket pótló vir­tuozitás jellemzi az Esz-dúr trombitaver­senyt, mely jó stilusérzékkel, differenciált hangzással szólal meg Strésnák trombitáján. Delmár Gábor 9

Next

/
Thumbnails
Contents