A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-07-03 / 27. szám
TUDOMÁNY- TECHNIKA MEGMENTETT FÓLIÁNSOK Századunk közepéig alig foglalkoztak a szervezett könyvrestaurálással. Az első nagyobb európai vállalkozást e téren a termeszhangyák provokálták ki 1939-ben azáltal, hogy a Szardínia szigetén lévő hires Cagliari-könyvtár anyagában hatalmas kárt tettek. Ekkor alakult meg Rómában egy intézet, amely feladatául tűzte ki a Dél-ltália könyvtárait fenyegető veszély elhárítását. Hasonló okok kényszeritették ki tíz évvel később a müncheni restaurátorok összefogását. A bajor könyvtárak legértékesebb kéziratait ugyanis vidékre menekítették a háború pusztításai elöl, sajnos azonban az idő és a nem megfelelő körülmények csaknem ugyanakkora kárt tettek a fóliánsokban, mint a tűz a könyvtárépületben maradt példányokban. Szöveg a pálmalevélen A Bajor Állami Könyvtár alagsorában most szabályos „könyvkórház" működik, ahol napirenden vannak az éles szikékkel végrehajtott kényes operációk — melyek segítségével a rovarárkok, egérfogak, penészfoltok nyomait igyekeznek eltüntetni —, és az elöregedett alapanyagok felfrissítését — vagyis a teljes széthullás megakadályozását — szolgáló „fündökúrák". Fehér köpenyes szakemberek hajolnak itt „pácienseik" fölé. A" látogatók el sem tudják képzelni, hogyan lehet a szúette fedelekből, az elsárgult pecsétes könyvoldalakból újra épkézláb könyvet varázsolni. Ez a könyvrestaurátorok tudománya, sőt művészete. És képességeik ugyancsak próbára vannak téve, ha meggondoljuk, hogy nemcsak európai fóliánsokkal van dolguk, hanem vannak köztük egzotikus „rokkantak" is. mint például a színes selyemalátétre helyezett ornamentikával díszített etiópiai-kopt szövegek, a ceyloni pálmalevélre írott szövegek, vagy az Indiából származó régi írások, amelyek szerzői csontba vagy fémlapba vésték bele leheletfinom mozdulatokkal-az utókornak szánt mondanivalójukat. Az egyik munkaasztalnál növényberakásos kéziratot ápolnak; frissen szedett, szárított és préselt mai növényekből készül hozzájuk a szükséges „protézis". A másiknál ülő férfi szláv írás leperegni készülő iniciáléján — díszes, kicirkalmazott kezdőbetűjén — rögzíti a festék- és aranyszemcséket. Másutt festékkeverési kísérletek folynak; egy további teremben ragasztóanyagokat próbálnak ki, mert egyáltalán nem mindegy, hogy a restaurálás folyamán felhasznált kiegészítő anyagok milyenek, hiszen a könyv is olyan, mint az ember: nem akármit fogad be a „szervezete". De nemcsak a régi kéziratok, könyvek okoznak gondot a szakembereknek, hanem a viszonylag fiatalok is, mégpedig az alapanyag, a papír miatt. Mióta az évszázados hagyományt félretéve, nemcsak rongyot és állati eredetű enyvet, hanem részben fát és szintetikus ragasztóanyagot is használnak a könyvek előállítása során, észrevehetően romlik a minőség. Ezért aztán például az 1830—1930 között készült, papírra irt vagy nyomott szöveg alig száz év után gyakorlatilag halálra van ítélve. GYERTYANYOM ÉS UJJLENYOMAT A papírgyártás — melynek titkára a kínaiak bukkantak rá még az i. sz. I. században — szinte ugyanazzal az eljárással folyt egészen az újkor kezdetéig. A növényi eredetű rongyokat a papírgyártó műhelyekben felvagdosták, mosták, szárították, őrölték, majd 16 ugyancsak biológiai eredetű ragasztóanyaggal (csontenyv) elkeverve hengerelték, és ezen a módon az évszázadok során már húsz különböző minőségű papirt sikerült előállítani. Az iparosodás ugrásszerű fejlődésével azonban együtt járt a nagyobb papírigény, valamint a papírgyártási technológia fejlődésének kívánalma is. így azután a tömegtermelés érdekében a farostot is bevonták áz alapanyagok közé, továbbá — ami még fontosabb oka a mai gondoknak — vegyi úton előállított kötőanyagokkal kezdték helyettesíteni a természetes enyvet. Ennek az eljárásnak lett azután eredménye az a rossz minőségű papír, amelyre a XIX. század számos könyvét, újságját nyomták. Ezeknek jelentős részét csak a restaurátori közbelépés mentheti meg az összetöredezéstől és elsárgulástól. De szerencsére a modem technika ismeri a gyógymódot, mégpedig egy első látásra meglehetősen különös eljárást: az „aggkori végelgyengülésben" szenvedő értékes kéziratokat mosószeres fürdővel próbálják megfiatalítani. Természetesen ez a mosószer nem ugyanaz, mint amilyet a háziaszszonyok a mosógépbe szórnak, hanem olyan összetételű, hogy — fehérítő hatásán túlmenően — az állati eredetű enyv pótlására bizonyos enzimeket is tartalmaz, azonfelül a molekulaszerkezet további lazulását is megakadályozza. Számos munkaigényes változata van a könyvlapok fürdetésének, és meglehetősen babramunka a szárításuk, elsimításuk, újrakötésük is. Mindez az aprólékos és költséges tevékenység elengedhetetlen feltétele a könyvek megőrzésének még abban az esetben is, ha nem teszik ki őket maguktól az olvasóktól származó újabb veszélyeknek, hanem vitrinek üveglapjai alatt pihenhetnek. Az öreg pergamenlapok és régi bőrkötések foltozásához nem lehet mai anyagot válogatás nélkül bedolgozni. A bőr kikészítéséhez például egészen más cserzőanyagokat használtak a vargák annak idején, mint napjaink ipara. A csak tisztogatást igénylő bőrkötéseket tisztítják, radírozással, majd marhaepéböl készült kivonattal bedörzsölik. Nagy gonddal ügyelnek közben a könyvekbe került utólagos széljegyzetek, rajzok, pecsétek, betoldások épségére is, mert a korábbi gyakorlattal ellentétben — amikor minden nem eredeti elemet könyörtelenül eltávolítottak —, ma szervesen a műhöz tartozónak tekintik az efféléket, s az örökké kíváncsi szakemberek szinte rácsapnak ezekre a gyakorta nagyon értékes részletekre. Még a középkori, pompás kivitelű liturgikus könyveken ejtett gyertyanyomokat vagy a rájuk tapadt ujjlenyomatokat sem távolítják el, hanem az illető mű közkedveltségét bizonyító jelként értékelik, és konzerválják őket. Szárítás vákuumkamrában Mindezek után hajlamosak lehetünk kijelenteni, hogy a könyvrestaurátorok művészi érzékkel megáldott, igen ügyes kézművesek. Valóban azok is! De van még egy másik foglalatosságuk is: a felfedezés. Ennek a szerencséje persze nem mindenkinek adatik meg, de valamennyien remélik, hogy egyszer talán ők is találnak valamit. Arról van szó ugyanis, hogy a kezükbe kerülő régi könyvek sok értékes „makulatúrának" lehetnek a rejtekei. A könyvészetben használatos, latin eredetű szakkifejezés minden olyan papírra vagy pergamenre vonatkozik, amire írtak, nyomtattak valaha, tekintet nélkül arra, hogy ép-e az illető oldal, csíkokra szabdalták-e vagy éppen összefűzött állapotban van. Mivel a könyvkötészet az összefűzött oldalak megerősítésére a gerinc béléseként mindenkor „hulladék" papírokat használt fel, nemritkán kerültek ma már ritkaságszámba menő iratok, pergamenre festett képek csíkokra szabdalva más művek kötése alá. Az ilyesfajta ritkaságok felfedezése a könyvrestaurátorok életének nagy pillanata. A felfedezés izgalmát csak fokozza, hogy egy könyvoldalnyi irodalmi anyag összeillesztéséhez mintegy harminc egymáshoz illő csíkot kell a könyvek gerincében megtalálni. A könyvrestaurátorok önálló képzése egyelőre még megoldatlan kérdés, egyedül Bécsben. a Képzőművészeti Akadémia keretében működik egy speciális tanfolyam. Pedig a szakmával szemben csak nőni fognak a követelmények, hiszen a környezeti ártalmak nemcsak hidakat és templomokat tesznek tönkre, hanem könyveket is. Egyes becslések szerint a ma kinyomott köteteknek mindöszsze három százaléka „él" majd tovább ötven évnél. Ne engedjünk a cinikus gondolat csábításának, miszerint a kortárs irodalom jelentős része nem is érdemel meg hosszabb életet: inkább reménykedjünk abban, hogy a következő fél évszázadban — amikor már mikrofilmek formájában teljes könyvtárnyi anyag elfér majd egy kötet helyén a polcokon — éppen olyan keresettek lesznek a XIX. és XX. századi könyvek mint ma a középkori kéziratok. A könyvek jövőjét nem látnánk olyan sötéten, ha ma is lenne mód a természetes anyagból papírt előállítani. Jól tudjuk, hogy ez már a mennyiségi igény miatt is lehetetlenség, ezért a tudományos kutatásnak kell valami megoldást találnia. Mivel Amerikában még szorongatóbb a helyzet — az európainál is szennyezettebb a környezet —, már komoly lépéseket tettek a savtartalom nélküli élettartamú papír gyártására. Időközben ugyancsak amerikai kutatók felismerték, hogy bizonyos, az űrkutatás céljait szolgáló berendezések a könyvek életének meghosszabbítására is alkalmasak. Ezért újabban a washingtoni Kongresszusi Könyvtár újonnan beérkező köteteit vákuumkamrába zárják, ahol a kiszívott levegővel együtt ötezer kötetből — ennyi fér be egyszerre a kamrába — négyszáz liter víz eltávozik. Az ilyen módon kiszárított papírt speciális gázzal kezelik, miáltal a papírban maradt savak közömbösítődnek. Ha hinni lehet a jóslatoknak, akkor az ilyen eljárással konzervált könyvek fél évezredet fognak kibírni, szemben sav- és víztartalmú társaikkal, amelyeknek a valószínű élettartamuk huszonöt-ötven év.
