A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-08-07 / 32. szám
»GYÖKÉR HOZTA. FÁJÁT...” A néprajztudomány kibontakozása idején elsősorban a folklórhagyományok felé fordult, később, amikor a figyelem a tárgyi kultúrára is ráirányult, mindenek előtt a látványosabb, díszesebb tárgyakat tartották alkalmasnak a megőrzésre. Ma már nemcsak a szakképzett muzeológusokra, hanem az alaposabb felkészültségű társadalmi gyűjtőkre is érvényes, hogy egy-egy tárgykör teljességére törő vizsgálatával foglalkoznak. A kutatás a teljes munkafolyamatra és annak kellékeire irányul, nem szűkül le egy-egy tárgyra, vagy tárgytípusra. Ezeknek a vizsgálódásoknak előnye. Kukoricabontó-fa Kajáiról-CTc kozik a kukoricatermesztés és betakarítás járulékos eszközeivel is. Az Ortutay Gyulával közösen közreadott Magyar néprajz (Bp. 1979) c. munkában szintén említést tesz a bontófa használatáról. A kukorica az Újvilág, Amerika felfedezése után, Mexikóból került Európába a 16. században. A 17. sz. első felében már nálunk is termesztették. Bár az igénytelen növény gyorsan terjedt, termesztése nem ment minden propaganda nélkül. Ennek szép példája a krasznahorkai várban található táblakép, amelyre Halász Péter, az önkéntes gyűjtök nálunk is jól ismert szervezője A KUKORICABONTO -FA hogy az adott témakör fő váza köré csoportosítják a mondanivalót, s a tárgyakat is bizonyos kiemelt munkaeszközök viszonylatában tárgyalják. Hátránya viszont, hogy a kiemelt eszközöknek sokszor a kelleténél is nagyobb fontosságot tulajdonítanak, s a járulékos eszközökről gyakran csak mellékesen történik említés. így fordulhat elő, hogy egyes eszközök elsiklanak a kutatás tükrében, nincs pontos leírás róluk funkciójuk konkrét meghatározását nem ismerjük, nem vagyunk tisztában területi elterjedésükkel sem. E helyen nincs alkalmunk elemezni azt a bonyolult munkafolyamatot, gazdasági és időtényezőket, amelyek az eszközök kialakulása és társulása folyamán jöttek létre. Amíg az ún. „főeszközök" stabilabban helytállnak, az ilyen kis tárgyak alkalmasak arra, hogy differenciáltabban világítsanak meg egy-egy munkafolyamatot. Meglétük gyakorisága, egységessége vagy változatossága viszont egy letűnőben vagy éppen kialakulóban lévő eszköztársulást vagy munkafolyamatot tükröz. A továbbiakban egy kis tárgyat mutatunk be, a szűk helyre szabott mondanivalónak megfelelően csupán néhány mondattal jelezve azokat az összefüggéseket, amelyeket eddig csak a néprajzi kutatásokból ismerünk. Formára, nagyságra jelentéktelennek tűnő, 10—12 cm hosszú, a ceruzánál alig vastagabb, kihegyezett végű fadarab a kukoricabontó- (vagy kukoricacsuhébontó) fa. Egy adott tájon, de még egy-egy falun belül is esetleges a használata. Amíg az egyik gazda készletében több darab is van belőle, ugyanannak a gazdának a szomszédja vagy nem is ismeri, vagy ha hallott is róla, nem használja. A kukorica magyarországi elterjedését és néprajzi vonatkozásait elsősorban Balassa Iván: A magyar kukorica (Bp. 1960) c. könyvéből ismerjük. E nagyjelentőségű monográfiában foglalhívta fel a figyelmet. A kép aláírása szerint az 1552-ben született Rovin János és az 1560-ban született felesége azért élt meg 172 illetve 164 évet, mert „Az eledele mind a kettőnek volt téj és hamu alatt sült Török búzából való pogátsa". A máié, tengeri és törökbúza néven ismert újkeletű kukorica mint fontos takarmány- és tápláléknövény tehát hamar tért hódított nálunk is. A növény gondozására, termésének betakarítására különös gondot fordítottak. A betakarításnak a termesztés kezdetétől fogva kétféle módja ismeretes: a kukoricacsöveket vagy borítólevéllel, ^yagy anélkül törik le. Amikor a csöveket borítólevéllel (csuhéval) együtt törték, szekérrel szállították haza, s otthon fosztották ki. A kukoricafosztás fontos és sürgős munka volt, ezért rokonokat, szomszédokat hívtak segíteni. így a fosztás a társadalmi összejöveteleknek is fontos alkalma volt. A másik módszer szerint még a száron álló kukoricacsövekről végig bontják a csuhét, s a csöveket tisztán csavarják le a szárról. A bontáshoz a csuklóra akasztható bontófát használták, amely mindig keményfából készült. Balassa Iván a bontófáról azt írja, hogy „Az ilyen bontófa formája megegyezik azzal, amit valamikor az amerikai indiánok használtak". Kutatásai szerint sok adat mutat arra, hogy az Amerikát megjárt emberek hozták magukkal a századforduló idején. A tisztán való törés a nagybirtokokról terjedt a paraszti gazdaságokba. Elterjedését hazai tájainkon nem ismerjük, éppen a bevezetőben említett okok miatt: nem is foglalkoztunk vele. A galántai Járási Honismereti Múzeumba is szinte véletlenszerűen kerültek a Galánta környéki falvakból a meglévő darabok. Pedig tanulságos lenne feltérképezni az elterjedésüket, ezzel is segítve letűnt paraszti kultúránk differenciáltabb megismerését. SZANYI MÁRIA Fotó: Jurás Dániel és M. Borsky
