A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-08-07 / 32. szám
EMLÉKEK Az idős ember fölébred. Régen világos van már, de az ég borongós. Hol kisüt a nap. hol meg elfészkelődik a felhőkben. Előírás szerint most ki kellene ugomia az ágyból, frissítő tornát végeznie, hogy helyre rázza csontjait. De nincs kedve hozzá. Hiába az orvosi tanács, ha az embernek se kedve, se ereje. Érzi, hogy ma nem megy. Összetörtnek érzi magát. Biztosan az időjárás miatt. Fekszik hát mozdulatlanul, szemét lehunyja, és arra gondol, hogy ifjúkorában mennyire semmibe vette, ha az öregek panaszkodtak. Nagyanyja hányszor ismételgette, hogy derekában érzi az esőt, csontjában az időjárásváltozást. Nem szerette hallgatni az öregek panaszkodását. Neki nem fájt semmije. De most már neki is elnehezedett a teste. Valahogy minden megváltozott lassan, szinte észrevétlen. Már nem ö parancsol a testének, teste szorítja rá a lemondásra. Már a keskeny árkot sem meri átugomi, mert nem engedelmeskedne a lába. Suhanckorában úgy fölszaladt a hegyre, alig lihegett. Ma már egy kisebbfajta dombon is nehéz fölkapaszkodnia, mert szive a torkába ugrik. Kintről behallatszik az utca zaja. Villamos csilingel, autók zúgnak. A toronyház panell-eresztékei ilyenkor mintha megrázkódnának kissé. Vagy csak ö érzi ezt a finom vibrálást? A nap hirtelen kibújik felhő-takarójából. a sugarak betűznek a szobába. Szénaszagot sodor be a szellő a nyitott ablakon. Tegnap kaszálták a ház előtti füves térséget. Micsoda szörnyű kaszálás volt az, a törpe, motoros kaszálógépek olyan élesen berregtek, mint a traktorok. Nem is sorban kaszáltak, csak úgy, szeszélyük szerint. Mélyet lélegzik. Az édes szénaszag visszaröpíti a régi mezőkre, gyermekkorába. Ott jár a kövér, margarétás réteken, a derékig érő fűben. Méhek, bogarak zümmögtek, tücskök ciripelnek, az erdő alól kiált a kakukk. Egy percre magafeledten hallgatja a kakukkot. Bentről, mélyről jön a hang, a régi erdők alól, az ifjúság napsütötte tájairól. MINDJÁRT JÖVÖK Bizonyára a kedves olvasó is járt már úgy, hogy be akart menni egy hivatalba vagy boltba, csakhogy az ajtón egy tábla vagy egy sebtében megfirkantott cédula tudomására adta, hogy hiába, mert a boltos, a hivatalnok elment ügyes-bajos dolgát intézni. Helyette csak az írás maradt, hogy mindjárt jövök. S ha volt annyi türelme vagy ideje, hogy várt, néha kiderült, hogy az a mindjárt nem is olyan mindjárt. Nagy divattá vált minálunk a személyes dolgainkat a munkaidőben intézni. Úgy is mondhatnánk, hogy az eljárkáló, elkéredzkedö emberek országa vagyunk. Ha jószerivel összeadnánk ezt a sok eljárkálást, egész biztos kiderülne, hogy nálunk van a legrövidebb munkaidő, már ami a ténylegesen a munkahelyen töltött időt illeti. Elmennék egy félórára feladni a pénzt a postára vagy az üzletbe, mert új olasz cipőket kaptak — hangzik el sűrűn a kérés a vezető beosztású dolgozók felé. És úgy látszik, hogy nálunk vannak a De csörömpöl megint a villamos, erőszakos hangja kettévágja az idős ember álmodozását. Érzi. illő lenne már fölkelnie, az asszony, mintha kiáltott is volna a konyhából, hogy kész a reggeli. Kibújik az ágyból, lassú mozdulatokkal öltözik. Mióta nyugdíjba került, kihullt idegeiből a feszültség, hiszen senki, semmi nem sietteti. A begyakorolt mozdulatok még élnek, de már nem szítják fel a kedvet indulásra, rohanásra. Ráérősen mozog. Reggeli után kiül a ház előtti padra. Körötte nyurga fák lombjában motoz a nyári szellő. Mióta ideköltöztek, megnőttek ezek a fák, akkor még csemeték voltak. Üldögél a pádon, nézi az utcán végigfutó villamosokat, autókat, a városi forgalmat. amelyet megszokott, de nem szeretett meg. Egy fiatalasszony kézenfogva vezeti kisfiát, a gyerek cseresznyét majszol. Eszébe jut, hogy még ez idén nem evett cseresznyét. Pedig szerette volna megkóstolni, milyen ize van az idén. De sokba kerül, meg aztán várhat is egy-két hétig, mig olcsóbb lesz. Pillantása a kiköpött cseresznyemagra fordul. Megint csak az elméjébe tolakodik a gyerekkor. Akkor falun nem volt érték a cseresznye. Minden gazban termett. A gödrös, hepehupás domboldalakon vadon nőtt a cseresznye. Fekete, rózsaszínű, piros. Gyerekcsapatok jártak cseresznyézni, annyit ettek, hogy dongott a hasuk, mint a dob. Az idős ember elmosolyodik. Arcát a nap felé fordítja, kedveli a meleget, hiszen még alig volt nyár, hűvös volt. esett az eső. Érzi, hogy még ez sem az igazi, de majd csak eljön a kánikula. Fölnéz a toronyházra, az erkélyen muskátli lángol. Kényelmes ez a városi élet, túlságosan is kényelmes, gondolja. De nem az igazi. Nincs itt elég hely. sem a szívnek, sem a szemnek. Csak a sok ház, a zaj, a füst. Akkor más volt, ifjúkorában, falun, mikor lányokkal csatangolhatott a réteken, ösvényeken. De az már régen volt. DÉNES GYÖRGY legjobb szívű főnökök, mert rendszerint rábólintanak a kérésre. Csak kevés olyan vezető dolgozó van. aki képes nemet mondani, hogy az ilyesmi ráér munkaidő után is. Persze nem mindig a főnök és beosztott tehet róla. hogy eljárkálunk munkaidőben. Általában hivatali óra is csak munkaidőben van. az új bútort egész biztos munkaidőben hozzák, a szerelő is csak munkaidőben jön megjavítani a hibás vízcsapot. Senkinek sem jut eszébe, hogy a szolgáltatásokat este vagy munkaidő után is el lehet látni. Sokat beszélünk mostanában a gazdasági kérdésekkel összefüggésben az újításokról, a gyorsításról. Ugyanakkor a gyorsítást itt is el lehet kezdeni. Ilyen látszólag jelentéktelen dolgokkal, a tíz-, húszperces eljárkálásokkal. Mert ha szépen összeadnánk ezeket a tíz és húszperceket, beszoroznánk az eljárkálók számával, akkor országos méretben akár naponta is hónapok, sőt évek jönnének ki belőle. S ez bizony már nem jelentéktelen idő. PALÁGYI LAJOS EMBERI SORSOK AZ UTOLSÓ ESÉLY Bratislavában, a Közbiztonsági Testület III. városkörzeti parancsnokságának első emeleti épületszárnyában a rácsos vaskapu önműködő zárja a szolgálatos kapuőr gyakoriott kezű gombnyomására nyílik ki előttem, majd rögtön, hangos kattanással, újfent becsukódik. Ugyanez a kapu — a kilépéskor — többféleképpen nyílik ... § § § A vizsgálati osztály inspekciós szobájában pillanatnyilag ketten tartózkodnak: egy középkorú vizsgáló tiszt és egy ijedt arcú fiatalember. Lehajtott fejjel, riadt tekintettel hallgat, most már csak a rendőrtiszt beszél, aki épp az utolsó mondatoknál tart: — ... Hát akkor jól figyeljen, fiatalember! Tekintettel őszinte beismerő vallomására, büntetlen előéletére, kihágását ezúttal véletlen botlásnak minősítem és az eljárást maga ellen ezzel megszüntetem. Az ijedt arcú hirtelen fölkapja a fejét, szinte előrehajolva figyel, s alig hisz a fülének. A vizsgáló tiszt befejezi okfejtését: — Határozottan figyelmeztetem viszont, hogy a jövőben szigorúan óvakodjon ilyen, vagy hasonló cselekmény elkövetésétől, mert többé nem részesülhet ilyen kedvezményben. A fiatalember alig várja, hogy megkérdezhesse: — Akkor én most el is mehetek? — Igen. Közöttünk az ügy elintéződött. És remélem, ebben a szobában nem találkozunk többé — válaszolja a rendőrtiszt, aki közben feláll asztala mellől, hogy ezzel is jelezze: az ügy valóban befejeződött. — Tessék, itt a kilépőcédulája, enélkül nem nyitják ki a lépcsöház felé vezető kaput. A vizsgáló tiszt észreveheti a fiatalember bizonytalan zavarát, mert a kilépőcédula átnyújtása után, egészen az inspekciós szoba ajtajáig kiséri öt. § § § — Ennek a huszonéves legénynek ügyét most valóban lezártuk, öt pedig felmentettük az eljárás folytatása alól. Remélhetőleg, a saját kárán, okul az esetből — mondja a városkörzeti rendőrkapitányság vizsgálati osztályának sokéves tapasztalattal bíró dolgozója. — Felmentették? De akkor alig egy órával ezelőtt miért hozták be ide? — Mert egy, a komolyabb kihágás, illetve az enyhe törvényszegés határán álló ügybe bonyolódott. Ráadásul a körülmények szerencsétlen összjátéka révén, lényegében önhibáján kívül. Az ilyen helyzetekben, természetesen, büntetlen előéletű emberek esetében, nem kell mindig a legszigorúbb rendőri eréllyel lecsapni. Különösen, ha nem szándékosan elkövetett vétségről van szó. Akit lehet, ilyen esetben felmentünk a büntető eljárás alól, feltéve persze, ha ez nem sérti a törvényesség szigorát. Más szóval: az őrizetbe vétel, esetleg az ügyészi eljárás alól mentjük fel ezeket az embereket. — Ne értsen iróniát a szavaimban, de ennyire jószívüek lennének a bűnüldözési szervek? — Másról van itt szó, nem a jószívűségről I Kétségtelen, hogy a közbiztonsági szervek elsődleges és legfontosabb feladata a közrend fenntartása és a bűnüldözés. A társadalmi élet egyéb területeihez hasonlóan, azonban nálunk is változnak a módszerek. Régebben inkább arról volt szó, hogy minden bűncselekményt, sokszor még a legkisebbet is, bíróság elé vigyünk. Manapság viszont sokkal tüzetesebben megvizsgáljuk, vajon az ügyet feltétlenül szükséges-e bíróság elé vinni; nem elég-e a határozott figyelmeztetés, a szigorú rendreutasítás, esetleg a nemzeti bizottságok fegyelmező tevékenységének gyakorlása. Ezzel nem a felelősségre vonás mértéke csökken, legföljebb annak formája változik. — A vizsgálati ügyosztályok rendőrtisztje, sokéves praxisa során, nem válik közömbössé a bűnelkövetők és a bűntények iránt? — Aligha, hiszen minden bűncselekményt emberek követnek el, s ezekben a tettekben emberi motívumok játszanak közre. Mondhatnám úgy is: ahány bünügy, annyi ember. Természetesen, nekünk a legteljesebb tárgyi igazságra kell törekednünk. Nemcsak azt kötelességünk felderíteni ami súlyosbító, hanem azt is, ami a terhelt javára szolgál. E körülmények megfelelő mériegelése esetleg az érintett felmentését eredményezheti. Úgy, mint például az iménti esetben. — Milyen gyakoriati formái vannak a büntetések efféle „elterelésének" ? — Erre a törvény többféle lehetőséget ad. Ha a bűncselekmény például valóban minimális, akkor a rendőrség, ügyészi jóváhagyással, már a büntető eljárás megindítását is megtagadhatja. Más módszer, hogy az érintett személyt szigorú rendreutasítással egybekötött kioktatásban, figyelmeztetésben lehet részesíteni. Ez a lehetőség a büntetlen előéletű egyénekre, illetve a társadalomra nézve csekély veszélyességü esetekre vonatkozik. Olyasmi is előfordul, hogy munkahelyi fegyelmi eljárások elé utaljuk a hozzánk kerülő eseteket. Természetesen, nem kisebb eréllyel hangsúlyozandó, hogy indokolt esetben senki sem kerüli el az őrizetbe vételt; és ha a tényállás adatai úgy kívánják, akkor az ügyészi, majd pedig a jogerős ítélettel, esetleg szabadságvesztéssel járó bírósági eljárást. — Említhetne egy-két esetet az elterelő felmentéssel végződött ügyek közül? — A közelmúltban egy vállalat feljelentést tett, hogy egyik dolgozója jogtalanul használatba vette a vállalat személygépkocsiját, amit éjszakára aztán a lakása előtt helyezett el. A kocsit innen egy ismeretlen tettes ellopta. A tolvajt megtaláltuk, az eljárást vele szemben lefolytattuk. A körülmények alapos mérlegelése után azonban a jogtalan használattal kapcsolatos eljárást beszüntettük és az egyszeri jogtalan kocsikázásért tett feljelentést visszaadtuk a vállalatnak, hogy az ügyet fegyelmi úton bírálják el az alkalmazottukkal szemben. Ismétlem azonban, hogy egyetlen esetben sem általánosítunk, hanem esetenként és a körülményeknek megfelelően differenciálunk. — Van ennek mérhető gyakorlati haszna is? — Őszintén szólva, a felmentettek közül kevés a visszatérő. Úgy tűnik, az ilyen alkalmi bűnelkövetőkre jó hatással van a méltányos rendőri eljárás. Fontos tudatosítani azonban, hogy a tényleges törvényszegőkkel minden esetben megfelelő szigorral járunk el. M. P. 19
