A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-08-07 / 32. szám
RACZ OUVER___________________________________________________ Paprikából Jancsika .v De Apu akkor már nem volt otthon. Üres volt a szekrénye, eltűntek a ruhái. — Anyu ...??? — Elutazott, kisfiam. Hosszabb időre. Azért. Szüksége volt a ruháira. Akkor már tudta, hogy ez nem igaz. Leolvasta az anyja arcáról. Apu máskor is elutazott, de nem maradt üres utána a lakás. Üres volt minden, nemcsak Apu szekrénye. A székek a helyükön álltak, az asztalt ugyanaz a terítő borította, csak éppen Apa hiányzott. Nagyon hiányzott. Tudta, hogy valami jóvátehetetlen történt. Elködösödött szemmel kereste a szobákban, a fürdőszobában, a többi szekrényekben, a fiókokban Apu holmijának a nyomait, s a torkában valami fojtogató, vastag gombóc dagadozott. Könnyek között, szipogva faggatta az anyját. De a válaszok kurták, majdnem ellenségesek voltak. — Igen. A ruháit is. A cipőit is. Az egyenruháját is. Apa ritkán hordott egyenruhát. De ha felöltötte, nem győzött betelni a látványával, a csodálatával. Apa! — A könyveit is? — Igen. Mindent. Minden holmijára szüksége lesz. Akkor már mindent tudott: már csak valami meddő, hasztalan, fásult, reménytelen csodavárásból kérdezte meg, mikor jön ismét haza. — Talán két hét múlva. Nem tudom ... Talán csak egy hónap múlva. Majd üzen. Hagyj most, kisfiam; anyunak nagyon fáj a feje... Aztán hosszú napok múltán: — Igen, ha jó leszel, biztosan hamarabb is ... Úgy három hét múlva. Vagy valamivel később. De Apu már egy hét múlva elküldte érte Nagyit. Egész nap együtt voltak. Apu valamivel sápadtabb volt, mint máskor. Néha szórakozottabban válaszolt a kérdéseire, mint ahogyan szokott. Neki pedig egész nap ott tolakodott a torkában a gombóc. De azért éppen úgy sétáltak, játszottak — voltak az Állatkertben is! —, kacagtak, mint azelőtt. Ó. Apuval nagyon jól lehetett játszani... Aztán, ebéd után, amikor Nagyi kiment a konyhába, hősiesen legyűrte a torkát szorongató gombócot, felállt, az apjához simult, és halkan megkérdezte: — Apu, ti elváltatok? Az apja elfordította a fejét, de a karjával közben erősen magához ölelte őt. — El. — És eztet már nem lehet visszacsinálni ? A válást ? Pontosan tudta, mi az a válás. Az osztályban hárman is voltak, akiknek a szülei nem éltek együtt — Piszter, Tisztái és Dombó Kati. Pisztemek az anyukája másodszor is férjhez ment, és Rsztemek most új apukája van. „Az igazi faterom meg a másik faterom", mondogatta Piszter, valahányszor az otthoni dolgaikról beszélt, és harsányan nevetett. „Ezt az igazi fateromtól kaptam", mutatta a vadonatúj, kínai tolltartóját, „ezt pedig az új fateromtól", nyújtotta ki a fényes-piros, új cipőbe bújtatott lábát, és harsányan kacagott. De ő nem bírta megérteni, mi lehet ezen nevetnivaló; értetlenül, idegenkedve, elsötétülő szemmel bámult Piszterre. Elment az esze? És most itt áll. Apuhoz simulva, és ő lesz az osztályban a negyedik. — Eztet már nem lehet visszacsinálni? —kérdezte még egyszer, és akkor már a torkában dobogott a szíve. — Ezt, kisfiam; nem eztet — ezt. Ezt! — mondta az apja erőltetett jókedvvel. — Hogy hangzana, ha én azt mondanám: Én eztet a nyuszit most feldobom a levegőbe ? — Ezzel váratlanul felpattant, derékon kapta őt, és a magasba hajintotta. Régi játék volt. Az volt a neve, hogy „Repül a nyuszi, ki kapja el?". Mert játszották ezt úgy is, hogy Apu feldobta. Anyu elkapta. Persze, akkor még jóval kisebb volt. — Apu!! — Nyuszi?? — Apu — és — ha elváltatok — én nem lehetek nálad?... Apu nyelt egyet, bort töltött a poharába, visszaült az asztalhoz. — Hm, majd meglátjuk... Hiszen tulajdonképpen hivatalosan még nem váltunk el — mormogta maga elé, és a kisfiú tudta, hogy ezt most nem neki szánta. Az apja sötéten bámult a poharába. — Majd meglátjuk — mondta aztán még egyszer, rekedten, és egy hajtásra kiitta a borát. — Apu — én nem akarom, hogy Tibi bácsi legyen az apukám! Nem akarom!!... Apu eltolta maga elől az üres poharat. — Miért — már erről is szó volt? — kérdezte még rekedtebben. — Tibi bácsi mostanában nagyon gyakran jár hozzánk. Majdnem naponta. Én nem akarom, hogy Tibi bácsi nálunk lakjon. Nem akarom. Nem akarom! Ezt már sikoltotta, és akkor sietve beszaladt a konyhából Nagyi. Az ölébe kapta, ringatta, babusgatta, felszárítgatta a zsebkendőjével a könnyeit. Este Nagyi vitte haza. Neki pedig hazáig potyogtak a könnyei. Hát Így volt. Mercedes. Erna néni. Esküvői ebéd. Nászút. Adria. Az Adria ősszel a legszebb. Este. amikor hazatértek Erna nénitől, a házuk előtt Tibi bácsi visszaült a kocsijába, és a leeresztett kocsiablakból kiáltotta: — Tíz perc múlva itt vagyok! Csak a bőröndömért megyek. Ti csak menjetek fel. Tiz perc ... Aztán —- jövök, Judit! — kiáltotta nyomatékosan és elrobogott. — Hova ment Tibi bácsi ? ? Miféle bőröndökért? — kérdezte ő csodálkozva, mert a dolgok csak akkor kezdtek visszavonhatatlanul a tudatáig hatolni, és mert Ugye Tibor előbbi kiáltásának a hangsúlyában volt valami ocsmány és félelmetes, amitől megborzongott a háta. Anyu nem válaszolt. De amikor már a lakásban voltak. Anyu leült, maga elé állította őt és megragadta a két kezét. — Kisfiam — mondta habozva —, kisfiam, mostantól kezdve Tibi bácsit már apunak kell majd szólítanod ... Gondolkodás nélkül, keményen, gyűlölködve rávágta: — És Aput Tibi bácsinak ? Erre kapott egy nyaklevest. — Azonnal eredj be a szobádba! Mosdás, fogmosás, lefekvés! De máris! Amikor már ágyban volt. Anyu halkan belépett a szobába, megállt az ágya mellett. De ö úgy tett, mintha aludna. Anyu mélyen felsóhajtott, föléje hajolt, megcsókolta a homlokát. Aztán az arcát. Aztán a paplanon nyugvó kezét is megcsókolta. s ő érezte, hogy a csókoktól nedves lett az arca, a keze. Anyu sirt. Hát sírjon. Pedig pontosan tudta, hogy Anyu is tudja, hogy ö csak színleli az alvást. .. . Apunak kell majd szólítanod ... Még mit nem? Apunak. Ezt a------Itt megakadt: gondosan válogatott a szókincsében található disznó szavak között. Tudott disznó szavakat: a suliban, az órák közötti szünetekben olykor, ha nem hallotta őket senki, néha kórusban gyakorolták, meg versengtek, ki tud többet, és ki tud lendületesebb, meglepőbb disznóságot. Nincs is olyan sok disznó szó. Egyszer összeszámolták az alapvető szókincsüket, és kisült, hogy mindössze tizenhatig sikerült eljutniuk. És akkor Piszter diadalmasan kivágta : — Csurapé! Piszter nyert. Ez volt a legdisznóbb hangzású szó. amelyet valaha is hallottak. Sokáig használták, s rendszerint végső, lehengerlő tromfnak tartogatták. A folyosón, az udvaron, játék közben: — Te nyamvadt csurapé! Aztán valaki egyszer felfirkálta az itatósára, és Apu meglátta. — Tudod mit jelent? — Kiderült, hogy valami ócska ósdi ruhadarabnak a neve. Butaság. De azért most mégis a lehető legdisznóbb szót választotta ki a szókincséből. Ugye Tibornak még ez is kevés. Erna néni következett. Ez könnyen ment, nem kellett válogatnia; a szó önmagától adódott, csak a megfelelő jelzőt kellett eléje illeszteni. A jelző — kapásból — az lett, hogy 14
