A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-08-07 / 32. szám
90 ÉVE SZÜLETETT FÁBRY ZOLTÁN A stószi ablak... Még a hatvanas évek közepén történt, hogy Fábry Zoltán egy fényképet küldött a szerkesztőségbe, ezzel az aláírással: F. Z. kitekint az ablakon. A ma már közismert kép végül is ösztönzője lett annak, hogy az íróval készített beszélgetés „Stószi mérték" címmel jelent meg az Új Szóban. Fábry levélben köszönte meg a szerkesztői beavatkozást, mely eltekintett a zsumalizmus csábításától. Lényegében mellékesnek, kicsinyesnek tűnhet fel ez az élmény, mindennél jobban bizonyítja azonban, hogy Fábry Zoltán az élet kicsi és nagy dolgaira egyaránt odafigyelt. Hatalmas publicisztikai tevékenysége a bizonysága annak, hogy a Nagysám, a Különvélemény, a Hatvan zsidó Madridba tart. Ébredj, Európa! stb. jegyzetnyi mondanivalója möge« a történelem fintorai, vészhelyzetei, az embertelenség eluralkodásának valós látleletei húzódtak meg. Néha talán a kelleténél nagyobb hangerővel figyelmeztetett a veszélyre, túlfokozásoktól sem félve, hogy a tudatosítás erőteljesebb lehessen, sajnos a történelem — mely a fasizmus képében a legkegyetlenebb sorsot mérte Európa nemzeteire — túltett ezeken a félelmetes előrejelzéseken. Fábry antifasizmusa a korvalóság félelmetes dokumentuma ma is, aki a fasiszta ideológiában az ordas eszmét, az elembertelenedett és féktelen nacionalizmust, az ostobák eszmei tébolyát mutatta fel, s élete során mindenfajta nacionalizmus mögött a fasízálódás riasztó tényeire figyelmeztetett. Köztudottan messziről indult, hisz a trianoni döntés, súlyos lelki válságot jelentett számára és ez nyilvánvalóan élete első időszakára is rányomta a bélyegét. A hazátlanság kínzó érzését azonban csakhamar felváltotta az „embertárs" keresésének igénye, mely aztán a szocialista eszmeiség vonzáskörében találta meg embert és társadalmat megújító tetteinek értelmét, a szocializmus igazságáért vállalt harc egy életre szóló harcos elkötelezettségét és célját. Élete, útja e tekintetben a legbátrabbak útja volt. Tévedésektől sem mentes, hiszen a politikai program változásai a részletkérdésekben elfogulttá, túlérzékennyé, egyidöben túlságosan „vonalassá" tehették, az alapvető kérdésekben azonban mindig a fősodorban haladt. Akadhatnak ma olyan vélemények, melyek az irodalomkritikus Fábry tevékenységének túlzásaiban (ilyen volt Móricz Zsigmond, Kodolányi János, Karinthy Frigyes stb. tevékenységével kapcsolatos szektás álláspontja) amolyan megbocsáthatatlan bűnt látnak, ezek a szalon-szemléletek azonban szem elöl tévesztik, hogy az eszmékért vívott harc természetes megnyilvánulásairól van szó, melyek lényegében a kortársak mindegyikét (kisebb-nagyobb mértékben) elérte. A nép, a nemzet, a közösség sorsa érdekében vállalt áldozatos küzdelem hevében tévedett Fábry is, amikor a Móricz-regények mögött nem a leleplezést látta, hanem az úri világnak állított emléknek tekintette azokat, s helyettük lázitó dokumentumokat sürgetett. A „bűnös politika" felismerése ösztönözte őt arra is, hogy íróktól, irodalomtól közéleti felelősséget követeljen. 1945 után, a koncentrációs tábor poklát megjárt régi baráthoz. Földes Sándorhoz írt levelében (mely soha nem jutott el a címzetthez) irta: „Valamikor emberirodalomban utaztunk, ma tudjuk, hogy ez nem volt humbug, csak ködös megérzés. Ma az emberiség forradalmárai vagyunk egyszerű létünkkel, és nem lehet más célunk, mint a legnehezebb: az emberiséget emberségre nevelni, szuggerálni, forradalmasítani". Fpbry Zoltán a szocialista német irodalom, a kibontakozó új szovjet—orosz irodalom, a kortárs szocialista irodalom és a csehszlovákiai valóság adta lehetőségek, a CSKP céljaival, forradalmi programjával azonosulva vált a szocialista irodalom céljainak tántoríthatatlan hirdetőjévé, a vox humana — az emberi hang — elszánt követőjévé. Az emberirodalom (1924—1929) és valóságirodalom (1929—1935) igényeit a harmincas évek közepétől a vox humana szemlélete vette át. Küldetéstudat és missziós szerepkör, szocialista humanista elkötelezettség és a minőségi irodalom megszületéséért érzett felelősség hatotta át Fábry Zoltánnak az irodalommal szemben támasztott elvárását. A társadalmi haladás és elkötelezettség időről időre szinte az üdvtanok kérlelhetetlen számonkérésével párosult nála, s csak a harmincas évek vége felé válik türelmesebbé a polgári irodalmi törekvésekkel szemben. Méliusz József erdélyi magyar iró irta róla 1935-ben:......hangja valahonnan mélyről, a magyar „uralkodó" irodalom reáborított pokrócai alól is elömorajlik. Akik meghallják, meg remegnek". A kisebbségi irodalom missziós küldetésének (kortársaival együtt) maga Fábry is erőteljes szószólója volt. Már a húszas évek közepén jelentkezett nála a „halott centrum, tehát: éledő perifériák" gondolata, mely mögött azt a lehetőséget látta, hogy a kisebbségi irodalmak helyzeti adottságaiknál fogva a polgári demokratikus keretek nyújtotta lehetőségekkel új rohamcsapatokká, az eszme hirdetőivé válhatnak, s igy biztosíthatják a magyarországi kurzusirodalommal szemben a haladó eszmék érvényesülését. A magyarországi konszolidáció, a népi irodalom kibontakozása és a szocialista irodalmi irányzatok erősödése idején, persze, már egyfajta anakronizmus volt a messianisztikus szerepkörhöz való ragaszkodás. Ez a nemzedék azonban (Fábryval együtt) két évtizeden át kereste azt az arkhimédészi pontot, mellyel „kivethetik sarkaiból a kóros magyar ellenforradalmi valóságot". A helyzeti adottságot tudatos elkülönüléssel fokozták progressziós folytonossággá, hogy „szép, tiszta s boldog európai és nagy életet élhessünk". Valójában csak két évtized múltán döbbent arra ez a nemzedék, hogy hitében meglopták, szándékában, hűségében az idő legszebb álmaikat rabolta el tőlük. A kudarc bevallását Fábry Zoltán magasztosan szép hattyúdala, a Szlovenszkói küldetés: 1938 éppúgy jelezte, mint a Búcsú, a Felvidéki szellem vagy az Ember meg akart szólalni... című Írása. A „mi nem élhetünk csak magyar életet" felismerését az írói bátorság, a politikai bátorság követelményével erősítette, olyan írópéldaképeket sorakoztatott fel, mint Zola, Gorkij, Heine, Ossietzky, Ady, Petőfi és mások. Később az antifasizmusban, a korszerű erkölcsi muszáj vállalásában látta a küldetés lényegét, s az adottságok és kényszerhelyzetek szorításából a kivezető utat az összefogásban, a csehszlovák demokrácia védelmében látta. Ezt kiáltotta világgá az 1938 július végén tartott kassai tömeggyülésröl küldött üzenetében is, s ezt visszhangozták más írásai is. Az „ember az embertelenségben" Ady-formulával erősítette, hogy „népek. nemzetek, eszmék és emberek próbatétje: ki melyik oldalára áll a harcnak". A legnehezebb időszakban, a fasizmus tobzódásakor is a lehetetlenséget legyűrő hit volt a mentsvára, ez adott számára erőt két illavai internáltsága idején, csak a véletlennek köszönve, hogy elkerülte a koncentrációs táborok poklát. Golgotás szenvedése és jövőtudata Ady Endre versével vallotta a legnehezebb időben is: Vérző, egyszerű meghajtásra a Sors Nem tud rábírni mégsem, mégsem, mégsem Külön szenvedek emberként, magyarként. A csehszlovákiai magyar irodalom második korszakában (1938—1945) Fábry már nem vett részt. Az ún. szlovák állam elhallgattatta. Az emberi hang, a vox humana, mely kezdettől fogva meghatározója volt a csehszlovákiai magyar irodalomnak s névadójának, csak a felszabadulás után érhette meg az emberi szó és gondolat igazi feltámadását. A történelmi realitások miatt azonban a felszabadulás örömét egy időre elfeledtették vele azok a gondok, melyek a csehszlovákiai magyarságot ért intézkedések, jogfosztottság miatt nehezedtek rá. A vádlott megszólal című manifesztuma a magyarság érdekében és védelmében, antifasizmusa bizonyításával Íródott. Ez a nagyhatású vitairat nem mentes az egyoldalú megítélésektől sem, azonban eszmei elkötelezettsége, az emberségért és az igazságért vállalt bátor kiállása fénysugárt jelentett azokban a hónapokban, amikor a kilátástalanság vaksötétje nehezedett a kollektív büntetéssel sújtott csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbségre. 1948 februárja, a gottwaldi jégtörő február hozta meg a politikai győzelem döntő fordulatát, mely kezdőfejezete lehetett annak is, hogy a szocialista eszmék érdekében vállalt országszépités programjából a csehszlovákiai magyarság is — egyenjogú állampolgárként — kivehesse a részét. Nyilvánvaló, hogy a nemzetközi helyzet, a szocializmus útjára lépett népi demokratikus országok formálódó közössége, s a nyugati országok ellenséges, hidegháborús fellépése is sürgette az érdekeknek azt az egyeztetését. mely később a kétoldali barátsági és segítségnyújtási egyezmények révén kedvező feltételeket teremtett a szocialista országokban kibontakozó épitömunka számára. Fábry Zoltán az elsők között volt, akik 1948 decembere után vállalták a szocialista nemzetiségi irodalom és kultúra szervezését. A nagyság árnyékával együttjárt, hogy kicsinyes vádaskodások, elfogultságok mindig érték, egyike volt azonban azoknak, akiknek neve már életük során fogalommá vált, s személye — a magyarság körében — osztatlan elismerést váltott ki. Társadalmi megbecsülése ugyan sokáig elmaradt érdemdús tevékenysége mögött, számára azonban az élet mindennapjaiban való helytállás jelentette az igazi életideált. Életében kétszer került abba a helyzetbe, hogy szinte a „semmiből" kellett irodalmat teremteni. Ezt a másodikat már a megharcolt harc tapasztalatával. gondjával és tapintatával tette, a szocialista eszmeiség igézetében. Egymás után sorjázó kötetei (A gondolat igaza, A béke igaza. Emberek az embertelenségben stb.) a bizonyságai annak, hogy irodalom és történelem, múlt és jelen hogyan sugallták számára a jövő tanulságait. A Harmadvirágzás (1963) és a Stószi dé/előttök (1968) című kötetének tanulmányai bizonyítják, milyen féltő szeretettel és szigorral kezelte irodalmunk új fejezetét, milyen hallatlan szerénységgel állt oda a botladozó fiatalok kísérletei mellé, hogy világirodalmi példákkal bátorítsa őket a nagyobb célok, merészebb feladatok elérésében. Önzetlenül tette ezt akkor is, amikor féltő szeretettel őrzött és vallott vox humanája is a kicsinyes támadások céltáblája lett. Talán ez a támadás volt számára a legfájdalmasabb, hisz az „izmusokat" megélt Fábry számára a vox humana azt a többletet jelentette, melyben a szocialista emberség lényegét látta, az „igazgyöngyöt", melyet a „kagylók" érzékenységével az irodalom mélytengeri áramlásaiból akart a valóság fenntartó és megtartó elemévé lényegíteni. írásaiban a küldetés hűségével messzehangzón hirdette, hogy a népi, nemzeti, nyelvi gyökerekbe való kapaszkodás adhat emberséget az embernek és magyarságot a magyarnak. A „valahol otthon lenni a világban" Tamási Áron-i igazsága mindig szemben állt néla az „önmegtagadás" hatalmi törekvéseivel. Kelet-Közép-Európa (és egyáltalán Európa) lehetőségeit nemzete, népe jövőjét a más népek iránti tisztelet és megbecsülés, internacionalista szolidaritás alapján tudta csak elképzelni. A Rang és hűség című tanulmányában 1968 válságos hónapjaiban írta a csehszlovákiai magyarság címére: „Mint a szocialista humanizmus hűségesei és elkötelezettjei, sose voltunk, sose lehettünk szétválasztó elem, de mindig öszszekötők: hid, tartópillérek". Fábry Zoltán szellemi örökségében a József Attila megfogalmazta „rendezni végre közös dolgainkat" sors-szimfóniájára a „senkik vagyunk, ha csak magunknak élünk és magunkért vagyunk" felismerése rímel. A „konokság hiúságával" őrhelyként tartotta posztját élete végéig, mégpedig a „vallanod kell, felelned kell" kényszerével, a felelős ember elhivatottságával és őszinte igazmondásával. Ez a magatartás lényegült példává s ez késztethet bennünket arra, hogy számadásainkban a közösség élete iránti felelősség legyen a döntő, távlatos céljainkban pedig az örökséget meghaladni kívánó szándék, mely értékeiben gyarapodva őrzi meg igazán azok hagyatékát, akik a szocialista humanizmus lendítő dinamikájának mindig is az embert, az emberséget tekintették. „Virrasztani az eszmék őrhelyén" — Forbáth Imre szavaival élve —, talán ez az egyik legfontosabb üzenete a Fábry-életműnek. Ezt adhatjuk tovább kilencvenedik születésnapjára emlékezve is. FONOD ZOLTÁN 10
