A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-07-31 / 31. szám
aSTMAM HAILOTTUK-OnZAS'ITIK-LATITIK J Akiknek (nemcsak) egy kerékkel több van ... Apátok már megint túlórázik... Új s igencsak figyelemre méltó kötettel gazdagodott az irodalmunk kallódó, rejtett értékeit bemutató Magyar Hírmondó sorozat. A könyv a magyar szerelmi líra eladdig ismeretlen vagy kevéssé ismert alkotásainak antológiája. Annak, hogy az itt olvasható versek túlnyomó része mindmáig kéziratokban vagy elfelejtett könyvekben lappangott, igen sajátságos oka van: a költemények a testi szerelemről vallanak — egy olyan témáról, melyről nagyon sokáig csak a szemlesütő prüdéria hangján lehetett szólni. A közízlés évszázadokon keresztül „illetlennek", „szemérmetlennek" tartott minden müvet, amelyből kiderült, hogy a szerelmeseknek nem csupán lelkűk, hanem „bűnös" testük is van, s a szerelem jóval több, mint ártatlan ábrándozás holdfényes éjszakákon ... Ma már — elsősorban Babits Mihály és Tímár György jóvoltából — a magyar olvasó előtt sem titok, hogy a világirodalom lírikusai — nevesek és névtelenek egyaránt — minden korban írtak „illetlen" verseket, s most, hála a kötetet összeállító Réz Pálnak, megtudtuk, hogy a magyar költészetből sem hiányzik az érzékiség hagyománya. A Magyar Erato gazdag, változatos anyaga öt évszázad erotikus költeményeinek legjavát mutatja be; a nagy reneszánsz költő, Janus Pannonius éppúgy jelen van a műben — alapos meglepetést szerezve sok olvasónak —, mint Ladányi Mihály és Tandori Dezső, de itt találjuk Balassit és Csokonait, Vajda Jánost és Reviczky Gyulát, Adyt s a nyugatosokat, Weöres Sándort és Nagy Lászlót, hogy csak a legkiemelkedőbbeket említsük, a számos méltatlanul elfeledett, kevésbé jelentős vagy ismeretlen poétáról nem is szólva. Mindannyiukat összeköti, hogy nyíltan, az igazság kimondására törekedve írtak a test örömeiről, érzéki tapasztalataikról, szerelmi kalandjaik emlékeiről, megénekelték a megkívánást, a vágyat, az olthatatlan sóvárgást és a gyönyört. Az álszenteskedő erénycsőszök s az álszemérem prédikátorai aligha fogadják lelkesedéssel a pikáns, sokszor „botrányosan" szókimondó müveket, mindazonáltal joggal remélhetjük: napjainkban már nem szorul bizonyításra, hogy a pajzán költemények kulturális örökségünk megőrzendő, fontos értékei közé tartoznak. G. Kovács László Az embert már ősidők óta szoros kapcsolat fűzi a termőföldhöz, hisz az számára az egyik legfontosabb megélhetési forrást jelentette. A múltbeli földmegmunkálás módjainak, a növénytermesztésnek, a terménybetakarításnak és a gabona raktározásának megismertetése volt a célja a lévai (Levice) Barátság Művelődési Házban megrendezett „A termőföld és az ember" cimű kiállításának. A kiállítást a 60 éves Barsi Múzeum és a Városi Művelődési Központ közösen készítette. A termőnövények kiválasztását elsősorban a talaj adottságai és az időjárás határozta meg. Hasonlóan Szlovákia más vidékeihez, Léva környékén is a legelterjedtebb gabonafélék a kenyérnek való búza és rozs, valamint a takarmányozásra szolgáló árpa és zab voltak. A vidéken nagy mennyiségben termesztettek kukoricát, a kapásnövények közül burgonyát. Igen elterjedtek voltak a hüvelyesek, zöldségfélék és a gyümölcsök. A földművelők a termények nagy részét piacokon, vásárokon értékesítették. A talajmegművelés első lépése a szántás volt, amit a 19. századig fából készült ekével, később fa és vas kombinációjából készült szerszámmal végeztek. Csak a huszadik században hódított teret a vaseke. Boronálásra a 20. századtól kezdve gyári készítményé vasboronát használtak, ami a fából készült mezőgazdasági eszközt váltotta fel. Fontos munka volt a vetés, az alapozta meg a termés minőségét. A vetést a 20. század elejéig kézzel végezték. A kiállított tárgyak között az érdeklődők megtekinthették a házilag szőtt négyszögletes ponyvát, amelyből a munkások nyakukba akasztva vetették a szemet kézzel. A legigényesebb munka a termény betakarítása — az aratás volt. A termény betakarításának végeztével az aratók a földesúrnak aratási koszorút nyújtottak át. Ennek egy szalagokkal feldíszített szép példányát a közönség is megtekinthette a kiállításon. A kiállítás utolsó része a mai szocialista mezőgazdaságot mutatta be képekben. Szabó Márta GANDHI Richard Attenborough nyolc Oscar-díjjal kitüntetett filmje — melyben 27 főszereplőt és mintegy 200 ezer statisztát mozgat — az újkori világtörténelem egyik legnagyobb alakjáról, Gandhiról szól. Népe már életében Mahatma (Nagy lélek) névvel illette, s emlékét hívei ma is szentként tisztelik. E film életének közel ötven esztendejét öleli fel. Kitűnő munka ez az indiai—angol koprodukcióban készült alkotás, amely a három és fél órányi vetítési idő alatt alkalmat s türelmet ad a katarzis élményének végigélésére, végiggondolására. Hogy aztán ott hagyja bennünk minden nagy műalkotás kötelező kérdéseit. Például: Honnan e film rejtelmes költői sugárzása, habár a legrealisztikusabb, már-már dokumentumhűségű eszközökkel készült? Miként teljesül be rajtunk a film mélyreható szuggesztivitása? Hogy mi az impozánsabb ebben a korszakos munkában: a monumentalitása-e, vagy az egyszál színész, akit nem csak élethű Gandhi-maszkja alakit Gandhivá, hanem a lelke, amellyel az ő elszánt akarata szerint tudja irányítani az embermilliók sorsát érintő eseményeket. A címszerepet egy eleddig alig-alig ismert színész játssza, de amióta jó értelemben vett sikerfilm lett a Gandhi, megtanulta nevét a világ. Attenborough ugyanis sok világsztárt kért fel a címszerepre, ám egyik sem vállalta, mígnem a rendező rálelt Ben Kingsley-re. Talán ő volt az első, akinek nem volt mit vesztenie — s mindent megnyert. A lényegét hozta ki annak, amit mi Gandhi sajátos életművében megcsodálhatunk. Hogy a magaszötte gyolcslepedőben prófétáskodó vézna férfi végül is egyenrangú félként áll szemben a hatalmas angol gyarmatbirodalommal. A valóság egykori fantasztikumának hitelességével látjuk, hogy Gandhi látszatra törékeny fizikuma milyen emberfeletti megpróbáltatásokat képes elviselni népe méltóságáért és szabadságáért. A Gandhi mégsem a győzelem filmje, hanem a megszakíthatatlan küzdelemé. Arra figyelmeztet, hogy az erőszakmentesség ideológiájával igenis, lehet csatát nyerni; de kudarcok, vereségek, netán vértanúságok nélkül még sohasem győzedelmeskedett igaz eszme. Ben Kingsley mindezt a lehető legtermészetesebb színészi eszközökkel hiteti el velünk: az átlelkesült apostolt, a kiszolgáltatottan védtelen embert és a faji egyenlőséget, nemzeti függetlenséget hirdető vezető politikust egyszerű, közvetlen skálán, de mélyreható szuggesztivitással ábrázolja. M. P. SZÍV, ZENE, SZERELEM Mielőtt bárki is ítélkezni szeretne a Modern Hungária debütáló albuma fölött, kérem hallgassa meg a hanganyagot az elejétől a végéig! Téves információk birtokosa az, aki Fenyőnek ezt a formációját egy az egyben a Modern Talkingéhoz próbálja hasonlítani. A Modern Hungária igaz, két talkingos hangzású dallal (Elfújja a szél, Száll a léghajó) került a figyelem középpontjába, ami viszont nem jelez irányvonalat a négytagú csapat image-re. Nem is az a szándékuk, hogy szalagmunkát végezzenek, hanem hogy a közönség odafigyeljen rájuk. S ha ez máshogy nem megy, akkor jól jön egy határon túli duó zenei stílusának lekopirozása — de csak néhány szerzemény erejéig. S ezt a tényt egyáltalán nem szabad figyelmen kívül hagynunk, mert a „tortamáz" alatt igenis jól kidolgozott, sajátos stílusban megiródott kompozíciók várnak „fel-fedezésre". Nem szükségszerű, hogy ezek slágertistás szerzemények legyenek, fontos, hogy jó színvonaluknak köszönhetően helyet kaptak ezen az albumon, s így eljuthatnak a lemezhallgatókhoz. A Múmia című szám például éppoly sikeres lehet, mint az előbb említett két felvétel, csak meg kell várni, míg elcsitul a „Talking-láz". A lemezvásárló ma már nem azért veszi meg a korongot, hogy újra és újra visszahallja a monoton dobritmust, hanem hogy megállapítsa, Fenyő mire volt képes ezzel a próbálkozásával. Örömmel tudatosíthatjuk, hogy az önmegvalósítás egyik példája ez a hanglemez, mely jellegénél fogva szórakoztató, mégsem sorolható be ebbe a kategóriába. De miért is kellene mindenáron kategorizálnunk, hiszen a lemezvásárló többnyire a saját véleményére (és nem a kritikuséra) hallgat. Egy lemez mérlegelésénél kedvező, ha tudunk mihez hasonlítani, ez esetben viszont összefüggéseket, hasonlatokat keresni (és találni) nehéz volna. Egy teljesen új koncepcióban készült albumot inkább csak figyelgessünk, s jelentősebb véleménynyilvánítás nélkül várjuk ki a folytatást! Koller Sándor 9
