A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-23 / 4. szám
Erzsébet körbemutatott: — Minket tökéletesen kielégít a pázsitfű meg a hatvan-hetven rózsatő. Sok vele a munka, de megéri, persze Alexandra is besegít, ő is szereti a szépet... Talán bemehetnénk. — Bizony, mert gyökeret talál ereszteni a. lábunk — toldotta meg az invitálást Kiss Ferenc. — A tyúk is ki talál repülni a fazékból, aztán nézhetjük egymást kopogó szemmel. Nevetve mentek be a lakásba. — Csókolom — fogadta az osztályfőnökét Alexandra az előszobában. — Szervusz! De csinos valaki! Alexandra elpirult, közben Mezeiné is előjött. — Az édesanyám ... — Jó napot kívánok! Diósí Borbála! — Isten hozta minálunkl — nyújtotta a kezét Mezeiné a tanítónőnek. — Sok szépet és jót hallottam már a kisasszonyról az unokámtól. Mindenről beszámol, ami az iskolában történik... — Ne tessék engem kisasszonyozni. Egyszerűen Borbálának, vagy még jobb, ha Borinak tetszik szólítani. — Minden rendes embernek kijár a tisztelet, erre tanítottak a nagyszüleim meg a szüleim. .. Erre tessék, erre van az ebédlő! Borbála egyik ámulatból a másikba esett. — Gyönyörű lakás! — A legtöbb családé ma már ilyen a faluban — mondta Mezeiné szerényen. — Ha nem fartanak szemtelennek és tolakodónak, később körülnéznék a lakásban .. . 6. LOVICSEK BÉLA BORBÁLA — Természetesen, Borikám, de előbb megebédelünk. — Nyugodtan körülnézhet, kedves. Sem tiltott pálinkafőzde, sem pénzverde nincs a lakásunkban — mondta Mezeiné. — Elhiszem — nevetett fel a tanítónő. — Verejték viszont annál több fekszik benne — sóhajtott mélyet Mezeiné. — El tudom képzelni. — Jaj, de hozom az ebédet... Feri, addig kínáld meg a vendégünket egy kis szíverősitővel! — adta ki a parancsot Mezeiné és kisietett a konyhába. — Konyakot, barackot, vodkát...? Borbála megvonta a vállát: — Talán egy pohárka vodkát... Hát te miért vagy annyira szótlan, Alexandra ? — Nézelődöm ... — Látom, hogy nem veszed le rólam a szemed, talán valami kifogásolni valót találsz rajtam ? — Nem, dehogy, ellenkezőleg... — Még azt akarta mondani, hogy nagyon cuki a szerelése, de meggondolta magát. — Zavarba akarsz hozni, Alexandra ? — Dehogy akarom... — Még egy pohárkával? — kérdezte a házigazda. — Köszönöm, a saját lábamon szeretnék hazamenni. Közben Mezeiné behozta az ételt. Csöndben fogyasztották el a kiadós és ízletes ebédet. Mezeiné kitartóan kínálta a vendéget: — Tessék csak tessék, ha ízlik! Mint otthon. — Nagyon szépen köszönöm! Kitűnő volt... — Váljék egészségére! — Erzsikém; most már menjetek föl a vendégszobába, rögtön viszem a kávét! Te meg, Feri, a bort meg a poharakat vidd föl! Alexandra majd segít leszedni az asztalt — rendelkezett Mezeiné, mint valami erélyes parancsnok, pedig hát vajból volt a szíve, aranyból a keze. Felballagtak az emeletre a futószönyeggel borított lépcsőn. Erzsébet benyitott az egyik szobába. — Ez itt Alexandráé ... — Pompás. — Ez pedig az úgynevezett vendégszoba — nyitott be Erzsébet a másik szobába. — Tessék foglalj helyet. Mindannyian leültek. — Szereti a vörös bort, vagy inkább fehéret kér? — Lényegében mindegy — vonta meg a vállát Borbála. — Egyáltalán nem értek a borokhoz. Csak ilyen kivételes alkalmakkor fogyasztok, mértékkel persze. Utálom a részeg embert. — Én is — bólintott Erzsi. — Pedig szüret után láthatsz ám itt jónéhányat. Akkortájt meg egyébként is, nem isznak, hanem valósággal vedelnek az emberek. Sajnos . .. Kiss Ferenc magasra emelte a poharát: — Hát akkor igyunk a találkozásunkra és arra, hogy a részegség mindig kerüljön el bennünket messzire! — Amint mondtam, nem értek az italokhoz, de ennek a bornak nagyon jó íze van — jegyezte meg Borbála az italt ízlelgetve. — Ahogy mondani szokás: jó a bukéja! — Saját termés? — Igen ... Az idén is szépen mutatkozik... Ha van kedve, később kocsiba ülhetünk és kiugorhatunk a szőlőhegyre körülnézni ... persze nem kényszer — tette hozzá a házigazda. — Szívesen körülnézek, hiszen mióta itt vagyok, alig mozdultam ki az iskolából... s talán illő is megismerni azt a helyet, környéket, ahol él és dolgozik az ember... Rá szabad gyújtani? — Tessék, mi is füstölünk, akár a gyárkémény! — Apropó: milyen gyár van itt a közelünkben? — Cukorgyár... Kampány idején vigyázni kell az utcán, rettentő nagy a forgalom, egymást érik a teherautók — emelte fel a hangját figyelmeztetően Kiss Ferenc. —- Talán tudok magamra vigyázni — mondta Borbála halványan elmosolyodva. — Ez a szoba is gyönyörű — mondta rnég, s tekintete megakadt az egyik festményen. Munkácsy? — Igen. Sajnos nem eredeti... Mezeiné tálcán hozta be a kávét. Alexandra nyitott neki ajtót, s ő tette a csészét a vendég elé. — Köszönöm, Alexandra! — Készülsz valahová, kislányom? — Joliékhoz megyek, megbeszéltük, vár... — Hát csak menj. — Csókolom! — köszönt el Alexandra kissé szelesen, azzal leviharzott a lépcsőn. — Szép, fejlett kislány, illetve nagylány már — nézett utána a tanítónő. — Hát bizony lassan már utána kell nézni, nehogy elcsavarja valaki a fejét — mosolyodon el a férfi. — Ezt csak viccnek szántam természetesen. Megbízunk a lányunkban, igaz-e, kedves párom?... Erzsébet bólintott. — Kedves mamácska, maga is leülhetne egy kicsit, az edény nem szalad el a konyhából. Mezeiné leült, s mintha az imént neki tette volna fel a kérdést a veje, így folytatta a gondolatot: — Meg, megbízunk, de azért sosem árt az óvatosság. Manapság nagyon elszabadult a fiatalság ... Nem zavarom a beszélgetésüket? — fordult a vendéghez. — Ugyan, mamácska, nem titkos összeesküvésről van itt szó, már miért zavarná ? — kérdezte a vő huncutkodva. — Megiszik egy pohárkával ? — Miért ne, ha megkínálsz .. . Borikának hogy tetszik a lakás? — Egész odavagyok!... Őszintén szólva, egy kis irigység is belecsöppent a szívembe, ha arra gondolok, hogy nekem soha nem lesz ilyen lakásom, ha száz évig élek is. — Dehogy nem, még különb is lehet, hiszen olyan fiatalka még, csak a férjhezmenést nem szabad elhamarkodni — mondta Mezeiné intőn. Kissé félrebillent fejjel nézte a csinos tanítónőt, kidolgozott, eres kezét az ölében nyugtatta. — Ha két ember megérti egymást és összefog, mindent el lehet érni a mai világban ... — Okulásul fontosnak tartotta elmondani a következőket. — Tíz évvel ezelőtt ennek a lakásnak a helyén egy öreg, rozoga épület állt. Azt ledöntöttük és ezt építettük a helyébe ... Tetszik tudni, korán elveszítettem a férjemet, még ötvennégyben. Erzsiké ötéves volt akkor. Eljártam a szövetkezetbe dolgozni, itt a nagy kertben kertészkedtem, összekuporgattam a koronákat, nem ittam nem flancoltam el, mint sokan mások... Bizony, bizony, özvegyen neveltem fel Erzsikét. Mikor Nyitrán végzett és állásba került, akkor nősült be hozzánk Feri, ha jól számolok annak már tizennégy éve. Akkor összefogtunk és itt az eredménye. Nem volt könnyű. Sok éjszakát átvirrasztottam, nem tudtam hová rakni a karjaimat, fájtak a sok munkától, de csináltam, és most is csinálom, mert én munka nélkül egy percig sem bírom ki, mindig tennem-vennem kell. Lehet, hogy ráfizetek. Egyszer csak elkap a betegség, aztán meghúzhatják a harangot. Dehát amíg él az ember, mozog, mást nem tehet, aztán hogy jól teszi-e vagy sem, ki tudja?... Hát a kedves szülei mivel foglalkoznak? — Pedagógusok — felelte Borbála készségesen. — Apukám iskolaigazgató, régi jóbarátja a Várhelyi Béla bácsinak, valamikor együtt végeztek, s azóta is tartják a kapcsolatot. Anyukám meg én is ott tanítottam ... — Szép dolog a hosszan tartó barátság — mondta Mezeiné bólogatva. — Hát testvérei vannak-e? -— Van egy nővérem, szintén tanítónő ... Ő már férjhez ment, van két aranyos gyereke, fiúk... Erzsébet azzal a szándékkal kínálta itallal Borbálát, hogy megtörje édesanyja kiváncsi érdeklődését, s hogy más irányba terelje a beszélgetést, de Mezeiné nem engedett a magáéból, tovább érdeklődött: — Már ne tessék haragudni a kérdésemért : maga miért hagyta ott a szülői házat, miért jött ide, erre a távoli vidékre? — De, anyuka! — szólt rá az anyjára feddőn Erzsébet. — Talán rosszat kérdeztem? — hökkent meg Mezeiné. — Dehogy, dehogy! — tiltakozott Borbála elnéző mosollyal. — Megvolt rá az okom, nagymama ... Ki kellett szakadnom abból a környezetből... — Komoly oka lehetett. — Volt egy vegyészmérnök vőlegényem, akivel már-már összeházasodtunk — kezdte 14
