A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-06-19 / 25. szám
KŐVETKEZŐ SZÁMUNK TARTALMÁBÓL: Csanaky Eleonóra — Miklósi Péter: JÓKAI NAPOK '87 Zolczer László: ÚJ SEPRŐ JÓL SEPER? Ozsvald Árpád: KARINTHY FRIGYES CENTENÁRIUMA Gál Sándor: AHOL ÉLÜNK Karinthy Frigyes: TITOKZATOSSÁG (elbeszélés) DAC — A SZLOVÁK KUPA GYŐZTESE Címlapunkon Gyökeres György felvétele Gombaszögön, a Csemadok Országos Kulturális Ünnepélyén készült A Csemadok Központi Bizottságának képes hetilapja. Szerkesztőség: 815 44 Bratislava, Obchodná 7. Telefon: 332-865 Megjelenik az Obzor Kiadóvállalat gondozásában, 815 85 Bratislava, ul. Čsl. armády 35 Főszerkesztő: Strasser György Telefon: 332—919 Főszerkesztő-helyettesek: Ozsvald Árpád és Balázs Béla Telefon: 332-864 Grafikai szerkesztő: Král Pétemé Terjeszti a Posta Hírlapszolgálat Külföldre szóló előfizetéseket elintéz: PNS — Ústredná expedícia tlače, 813 81 Bratislava, Gottwaldovo nám. č. 6 Nyomja a Východoslovenské tlačiarne n. p., Košice. Előfizetési díj egész évre 156,— Kčs Előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levélkézbesítö. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Vállalati hirdetések: Vydavateľstvo Obzor, inzertné oddelenie, Gorkého 13, VI. poschodie tel: 522-72, 815-85 Bratislava. Index: 492 11. KOTODESEK — Távol élsz a szülőhelyedtől, ugyanakkor gyakran emlegeted, mennyire fontos a számodra a gyerekkor, a rengeteg emlék... — Csak földrajzi értelemben élek távol, bár ha lehet, hazamegyek meglátogatni a szüléimét. Sajnos, kevés az ember ideje, így ezek a látogatások a leggyakrabban alkalmi jellegűek. Igaz, nem igazán ritkák, hiszen sokat utazom, ilyenkor aztán — ha csak tehetem, érintem a szülői házat. Az igazi hazalátogatás azonban más. Az, amikor az embert a tarthatatlan vágy viszi haza ... — E vágy lényege pedig: — E vágy lényege az, hogy az ember megismételni vágyik a régi hangulatokat: ülni a tűzhely lángja mellett, beszélgetni, hallgatni a felnőtteket, kimenni az erdőbe, számbavenni, megvan-e még az erdő, ez vagy az a fa? Mindez igen fontos, hiszen manapság rengeteg fát kivágnak az emberek és rengeteg emlékkel olykor még ennél is kíméletlenebből bánnak. Meg aztán otthon, az erdőn vizsgáztatom is magamat: tudod-e még, hogy hívják ezt a virágot, mikor fakaszt rügyet a kőris? És tanítom a gyerekeimet, mert igyekszem őket a magam természetbolond alakjára formálni. — Nem tudtam rólad, hogy természetbolond vagy... — Kár, hiszen legszívesebben a homlokomra imám. — Mert? — Mert a természet szeretete az igazi értékek szeretete; az igazi csoda csodálata; ily módon pedig a világ, az ember önmegbecsülésének sarkalatos pontja is egyben. A természet iránti vonzalom nélkül talán az emberek iránti vonzalom sem lehet az igazi. — Panelházban élsz... — Igen, de mostanában már csak minimális mértékben tartózkodunk ott. Komáromban lakunk, de vettem 84-ben egy parasztházat Martoson. A mestergerenda vésete szerint 1885-ben építette Bazsó Pál. Vályogház. Az eleje leomlott, — aláfalaztam, megjavítottam. Az udvaron fű van és fák, a kertben méhek. — Méhek minden kertben vannak. virágzáskor... — Csakhogy ezek a saját méheim. Tizenkét család. Tavaly még csak hat volt, de bízom benne, hogy jövőre már huszonnégy lesz. Igen, méhészkedem, mert gyerekkoromban is méhészkedtem, ami aztán egy jó évtizednyi időre kimaradt az életemből, és egyszerűen tarthatatlanná vált, hogy ne folytassam. Az életem meglehetősen hajszolt s úgy érzem, a méhek nélkül igen elfáradnék, ami veszélyes, hiszen még harminchárom éves sem vagyok. — Miben áll ez a hajszoltság ? — Hát ugye Komáromban lakom, a fővárosban dolgozom, járom az országot — nemcsak fellépni, hanem gyűjteni is járok, ami igen fontos. Gyakran utazom Pestre, ahol szintén egy tánccsoportot instruálok. Tudvalevő, hogy az aktív tánc tulajdonképpen a nehézipari ágazatok közé sorolható, ezért az aktív táncosok nyugdíjkorhatára is igencsak korai. Persze, nekem ez a hajszoltság igen imponál... Ugyanakkor én teljes erőbedobással szeretem végezni a munkámat. Az Ifjú Sziveknek nemcsak koreográfu-KATONA ISTVÁN, az Ifjú Szívek koreográfusa sa, dramaturgja is vagyok és az együttes a legfőbb szívügyeim közé tartozik. — Hogyan és miért lettél táncos ? — Úgy, hogy rám parancsoltak. Még az alapiskolában, ahol azt mondták: tánccsoportot alakítunk, mert az ünnepségekre kell tánccsoport. Te, meg te, meg te táncolni fogtok a csoportban. És lett tánccsoport, aztán lett Füleken a Palóc, majd később szülőfalumat, Fülekpüspökit fémjelezte a Palóc neve, merthogy feloszlott, aztán nálunk alakult újjá. Én közben elkezdtem és elvégeztem Füleken a gimnázium első osztályát, de mire a tanév véget ért, én már semmi mást nem akartam, csak az Állami Balettintézet diákja lenni — Budapesten. Sikerült, felvettek. Sajnos, rajtam kívül sem korábban, sem azóta nem járt oda senki a tájainkról. — Mindez egybeesett a táncházmozgalom kezdeteivel. — Igen. Én pedig ezt az egybeesést tartom életem eddigi legnagyobb szerencséjének. Elsősorban azért, mert a mozgalom nemcsak a tánc fóruma volt, hanem annál sokkal szélesebb szellemi gyürűzés övezte. Gondolom azért, mert egy nagyon természetes közösségi igény hívta életre a táncházakat, majd teremtette meg annak jelentős többleteit. Mindez több nemzedék felgyülemlett igényei szerint manifesztálódott ebben a nemzedékben. Olyan emberek szellemi közelségében tölthettem a pesti éveket, akik nem csupán a néprajz, a népi kultúra reneszánszának legjelesebb életrehívói, de egyáltalán, a szellemi élet fontos alakjai. Még élt Rábai Miklós, Martin György, legjobb időszakát élte a Sebö-együttes, sokat volt Pesten Kallós Zoltán — hogy csak a szakmából említsek néhány nevet. — Mit tanultál meg ott? — Azt, hogy a néprajzkincset nem szabad veszni hagyni. Hogy a Dunában hömpölygő víz cseppnyi részét, a magunk részét még a Fekete-tengerből is ki kell halásznunk. Hogy a magyar tánc valamennyi jellemzője rendkívül sajátos, mert mezsgyén fejlődött ki, ahol két irányból, a keletiből és a nyugatiból szívta magába a hatásokat és tette sajátosan nemzetivé. Hogy... de azért ne várd el tőlem, hogy mindezt felsoroljam, hiszen akkor holnap sem érnénk a végére. — Gyűjtő vagy. Népi táncokat, motívumokat gyűjtesz, tekintélyes népihangszer-gyűjteményed van. magad is készítesz népi hangszereket, jól táncolsz, zenélsz. irányítod egy jeles együttes szakmai fejlődését.. . Nem sok ez egyszerre ? — Nem. Ez egyszerre annyi, amenynyi. Szó sem lehet arról, hogy valami is kimaradjon, mert a népi kultúra egységes, szorosan összefüggő, egymásra épülő és egymástól elválaszthatatlan egység, és a felsoroltakon kívül lényegesen több részből áll. — Mi a legnehezebb benne? — A gyűjtés. Persze a legszebb is. Sajnos, vészesen megcsappant már azoknak a nagyon idős embereknek a száma, akik egy gyűjtő számára igazán izgalmasak lehetnek a bennük hordozott kincs okán. Ezért ha kimegyek egy faluba és találok egy nénit, akinek estig nincs rám ideje, akkor én megvárom az estét, közben pedig felvágom a tűzifáját, hogy addig se legyek haszontalan, hogy én az ő hasznára lehessek, ne csak fordítva. Nekem gyakran a szememre vetik, hogy a lehető legeredetibb mivoltában igyekszem bemutatni és továbbadni a nép táncait. Én viszont akkor vagyok a legbüszkébb, ha ez sikerül. — Persze, ezen lehet vitatkozni, ám nekem ez most nem szándékom s mert kevés helyük maradt az eddig érintetlen kérdésekre, kérlek, folytasd ott. hogy Pesten megkaptad a diplomádat... — Pesten megkaptam a diplomámat, elszerződtem a kassai színház balettkarába, de ott csak egy évig maradtam — mert nem tetszett. Közben a keleti végeken sokat gyűjtöttem, filmeztem, megalakítottam ott a Regős együttest, megismerkedtem ott a feleségemmel, Ágival, aki véletlenül a szülőfalum szomszéd falujából való. Nemsokára katonának mentem Komáromba, ahol a Dunaj Együttes táncosa, koreográfusa voltam két évig, majd Ági a konzervatórium befejeztével gyorsan utánam jött, összeházasodtunk, letelepedtünk Komáromban, született két lányunk, Réka és Luca. Komáromban létrehoztuk a Hajós együttest — máig dolgozunk, jelentős sikereket érünk el — és létrehoztuk a hazai táncház-mozgalmat. — Ha jól emlékszem, ez az őrsújfalusi művelődési táborban kezdődött. — Pontosan. Később a város adott otthont a mozgalomnak, ahol a táncház ma is él, fontos szerepet tölt be, hogy mást ne említsek, mint a táncház-találkozókat a városháza előtti téren. — Erdész szerettél volna lenni. — igen. Kiskoromtól sokáig erdész szerettem volna lenni és igen sajnálom, hogy nem sikerült, de van egy nagy vigaszom, hogy táncos lettem. Mert mitagadás, immár húsz esztendeje lassan, hogy a tánc és a néprajzkincs belopta magát az életembe s ez idő alatt életemnek ez lett az egyik legfontosabb örömforrása, méghozzá olyanformán, hogy küldetésszerűnek érzem, akárcsak azt, hogy szülő vagyok. KESZELI FERENC Fotó: Gyökeres György 2
