A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-06-12 / 24. szám
EMBERI SORSOK HOGYAN SZÜLETETT A NARRÁTOR? Jól figyeljetek gyerekek! Biztosan mindannyian tudjátok, mi az a narrátor. Hát hogyne tudnátok, hiszen művelt gyerekek vagytok, nem úgy mint Pistike, akinek örökösen futballozáson meg rablógyilkosságokon jár az esze. De azért mégis elmagyarázom nektek a dolgot, hogy teljen-múljon az idő. Bizonyosan észrevettétek már, hogyha színházban voltatok, hogy a színpadon időnként megjelenik egy idegen bácsi, aki hosszú-hosszú dolgokat mesél mindenféléről. Ez a bácsi néha lehet néni is, és nem is muszáj neki idegennek lenni. Úgy is meg lehet csinálni a dolgot, hogy a szereplők közül egyik vagy másik hirtelen átváltozik ilyen mesélő emberré, ez aztán reflektorfényt kap, és valamivel több prémiumot. Ez a mesélő bácsi aztán mindent elmesél, amit tudni kell életről, halálról és más hasonló dolgokról. Öt nevezik narrátornak, és most, hogy már ezt is tudjátok, hadd mesélem el végre, hogyan született meg az első narrátor, mert az is nagyon érdekes. Hát az úgy volt, hogy élt egyszer valahol a világban egy költő, aki olyan szegény volt, mint a templom egere. Ezt a költőt úgy hívták, hogy Cinquecento Amádé, és nagyon szeretett volna már pénzhez és dicsőséghez jutni. Egy szép napon aztán a homlokára csapott Amádé, és így kiáltott fel: — Színdarabot fogok írni! Milyen tökkelütött is vagyok én, hogy ez eddig nem jutott az eszembe. Csak írtam a verseket a bánatomról, és azt kellett tapasztalnom, hogy az én bánatom nagyon keveset jövedelmez nekem. Rímeket keresgéltem, ritmust keresgéltem, és tulajdonképpen nem keresgéltem egy krajcárt sem. Drámát fogok írni, amely hírnevet és tantiémeket von maga után! Amádé rögtön le is ült darabot írni arról, hogy az élet nem ér egy krajcárt sem. Ez a téma onnan jutott eszébe, hogy sok pénzt akar a darabjával keresni. Azt is elhatározta Cinquecento Amádé, hogy mély dolgokat fog beleírni a darabjába, amit aztán majd magas művészetnek neveznek a kritikusok. És mivelhogy modem költő volt, így morfondírozott magában: — Modem színdarabot fogok írni, mert a modem ember komplikált lelkét nem lehet kifejezni a régi módon. Nem szólván az én komplikált lelkemröl. Rontom-bontom, én a formát mind felbontom. • Az érdekes kísérlet híre csakhamar eljutott az újságok íróihoz is. Egymással versengve kezdtek cikkeket írni Amádéról és darabjáról, amely olyan lesz, amilyen még nem volt. A színigazgatók egymás után zörgettek Amádé ajtaján, s minthogy a költő az alkotás lázas önkívületében nem hallotta ezt, az ajtó hasadékán át nyújtották be neki az előlegeket. Ettől kezdve Amádé saját dicsőségétől és az előlegen vásárolt italoktól megrészegedve, éjjel-nappal formát bontott, így történt, hogy hét nap, hét éjjel el is készült a darab, amelyet Amádé annak a színháznak nyújtott át, amely a legkevesebb előleget adta. Mondanom sem kell, hogy Amádé müvét a színházban óriási lelkesedéssel fogadták. A dramaturg, amikor elolvasta a darabot, ájultan fordult le a székről a gyönyörűségtől. Rögtön vitte is a csodálatos művet az igazgatójának, hadd ájuljon el ö is. Amikor már mindenki elájult, elkezdődtek a próbák. „Végre egy modern darab!" — mondogatták a színészek lelkesen csak egy öreg színész vágott keserves arcokat, aki a saját, meghalt anyjának jobb karját alakította. Egyszer aztán így szólt dühösen: — Én ezt a darabot nem értem. Ennek nincsen semmi értelme ... Hát ez aztán gyorsan elterjedt a színházban. Nem telt bele egy nap, egy éjjel, és már senki sem értette a darabot. Nosza, hívatták a szerzőt, aki újból elolvasta darabját, majd így szólt: — Egy életem van, egy halálom, de én sem értek ebből egy szót sem. Ftedig világosan emlékszem, hogy volt értelme. De én azt már elfelejtettem. Mit volt mit tenni, Amádé hazavitte müvét, és hét nap, hét éjjel gondolkozott, miről is szól a darabja. Végre rájött, és ragyogó arccal s egy nagy paksaméta papírral megjelent a színházban. Azokon a papirosokon megmagyarázta Amádé, miről is szól a darab és hogy is kell érteni azt. Persze, volt nagy öröm a színházban. Csak az igazgató aggályoskodott még egy kissé: — Mi most már értjük... — mondta —, de hogyan fogja a közönség megérteni? — Mi sem könnyebb annál! — szólt a rendező. — A szerző minden este eljön, és a színpadról elmondja a magyarázatot. így is történt. A drámának óriási sikere volt. A szerző később belefáradt a magyarázgatásba, és megbízott egy embert azzal, hogy esténként, csekély napidíj ellenében, magyarázza meg helyette a darabját. Ez volt az első narrátor. Most már tudjátok, hogyan született meg a narrátor. Jók legyetek, gyerekek mert különben legközelebb megint mesélek nektek valamit. GÁDOR BÉLA EGY FALÁNK Szokatlan, gyanús neszezésre ébredtek azon az éjszakán a gondnoki lakásban, mintha valaki az ajtókat feszegetné. Bratislava peremvárosi iskolái egyikének gondnoka nem volt rest, kiugrott az ágyból. A lakásból kiszűrődő zajokra, a villanygyújtásra azonban a hívatlan látogató jobbnak látta kereket oldani, s közben észre sem vette, hogy a helyszínen hagyta „névjegyét". Kirántotta zsebéből a születési bizonyítványát. A rendőrség ennek alapján talált rá a 17 éves V. Stanislavra. ÉJSZAKA) DÉZSMA A közbiztonsági szervekhez addig már több följelentés érkezett: iskolák, óvodák és egykét bölcsőde panaszolta, hogy ismeretlen tettes betörést követett el náluk. A nyomok egyértelműen arra utaltak, hogy a betörő ugyancsak éhes lehetett tette elkövetésekor, avagy nagyon-nagyon torkos az illető, aki nem tud parancsolni étvágyának, és fölfal mindent, amit a konyhában talál. Mellesleg, ami értékre lel — például készpénzt, ruhaneműt —, azt viszi magával. A rendőrség illetékes ügyosztályának vizsgálótisztje azt mondja, hogy ilyen esetekben, amikor a betörő megdézsmálja az ételeket, nagy valószínűséggel lehet következtetni rá, hogy a legtöbbször fiatal csavargók az elkövetők. A 17 éves Stanislavnál is ilyesmiről van szó. A fiú még tavaly októberben elhagyta Észak-Szlovákiában élő szüleit, és jóformán fillér nélkül csavarogni kezdett az országban. Ô maga igy mesél erről, amikor fölhozzák az előzetes letartóztatást jelentő fogdából: — Anyám veszekedett velem, hogy havonta egy ötszázasába kerül a szórakozásom. Mondtam, hogy csak kétszázba, hiszen csupán szombatonként járok diszkóba, s ott egy ötvenest költők. Számolt ő is, kijött a kétszáz, de azért folyton csak azt hajtogatta: elmegy miattam egy ötszázas. Na, gondoltam, ha ez is baj, itt hagyok mindent és megyek a magam útján. Azóta kóboroltam szerte az országban. — Ősz óta egyszer sem kerested föl a szüléidét? Nem írtál nekik nem is üzentél? — Találkoztam egyszer a nővéremmel. Említettem neki, hogy munkát keresek majd. és a magam ura leszek, mondja meg otthon. Ő erre csak annyit válaszolt: én tudom, hogy mit csinálok, de arra nagyon vigyázzak, nehogy belekeveredjek valamibe... Úgy látszik, a testvéri intelem nem fogott a fiún. A vizsgálat eddigi adatai szerint útját a liptói városokban bolti tolvajlások sorával kezdte. Pénze nem volt ennivalóra, tehát lopott. És a történethez tartozik az is, hogy távozását a szülői háztól nagy valószínűséggel nemcsak a diszkóköltségek miatti vita motiválta. Addigra már eljárás indult ellene, mivel „kölcsönvette" egyik haverjának kismotorját, s elfelejtette neki visszaadni. Olyannyira, hogy el is rejtette. Azzal az állításával, hogy a barát tudtával vitte el a gépet — bizonyítékok híján — senki hatósági ember szívét nem tudta meglágyítani. De arra is csak sajátos magyarázatot tudott adni, hogy miért van teljesen rendhagyó bejegyzés a személyi igazolványában, miszerint ő dzsúdómester. PÁRBESZÉD A TETTESSEL — Sportolsz, vagy egyáltalában sportoltál valaha? Esetleg fölvágni akartál e fura bejegyzéssel? — Nem. Az úgy volt, hogy egyszer hülyéskedtünk otthon a srácokkal. Egyikük éppen fizetést kapott, volt pénze. Vett italt, és jó alaposan bepiáltunk. Ök írták be nekem akkor heccből. Amikor a motorügyben kihallgattak a rendőrök, rögtön bevonták tőlem a személyim, hiszen abban nem szabad javítgatásokat eszközölni. Hát így indult el V. Stanislav a világba: üres zsebbel és személyazonossága igazolására a születési anyakönyvi kivonatával. — Odahaza mivel foglalkoztál? — Tanoncviszonyban voltam. Szívesen lettem volna lakatos, vagy autószerelő, de otthon leintettek, hogy jobb, ha apám példáját követve kőműves leszek. — Arra nem gondoltál, hogy később a saját elképzeléseidhez közelebb álló szakmát is kitanulhatsz? Sőt! Esetleg akár le is érettségizhetsz? — Őszintén szólva engem nem érdekelt különösebben a tanulás. Azóta pedig, hogy eljöttem otthonról, csupán alkalmi munkákból éltem. Ajánlkoztam kertásásra, szénhordásra, magánépítkezéseken betonozásra. Volt, hogy pár száz korona is ütötte a markom; de előfordult az is, hogy napokig egy lyukas garas sem volt a zsebemben. — Nyilván ilyenkor törtél be az iskolákba, igaz? — Igen. Ma már látom, hogy szamárság volt, de egyszerűnek tartottam. De másutt is loptam. Például reggelente az üzletek elöl. Kifigyeltem, mikor jön az áru s gyorsan elemeltem, aztán menekültem onnan. — Hol laktál? — Huzamosabb ideig egy huszonhárom éves, elvált asszonynál, akinek lakása volt. De előfordult, hogy alkalmi haveroknál vagy pályaudvarokon töltöttem az éjszakát. Amikor elfogyott V. Stanislav pénze, kiszemelt egy iskolát vagy óvodát, és éjjel betört oda. Mint mondja, úgy gondolta, nemcsak élelmet talál ott, hanem pénzt is. A rendőrségi számvetés szerint összesen huszonegy közületi betörés és több esetben elkövetett alkalmi tolvajlás terheli a számláját. SAJÁTOS SZEMLÉLETMÓD Mindent egybevetve, elgondolkodtatóak a fiatalkorú V. Stanislav történetei. Különös közömbösség jellemezte alkalmi ismerőseit csakúgy, mint családját, és szinte mindenkit, aki közt ezekben a csavargó hónapokban megfordult. Előfordult például, hogy Bratislavában találkozott három földijével. Ók dolgoztak, s nem érdekelte egyikőjüket sem, miből van a 17 éves legénynek néhány száz koronája. Nekik több volt. igy arra biztatták: tegye csak el pénzecskéjét, most az ő vendégük. Ennek tiszteletére pedig konyakot ittak, és nem is keveset. Ráadásul a szóban forgó „hörpintőben" senkit sem izgatott, hogy négyük közül csak ketten voltak nagykorúak ... — Mit gondolsz, mi lesz ezután ? — Jó lenne innen szabadulni, persze, a bírósági tárgyalás még hátravan. Sajnos, arra aligha számíthatok, hogy felmentenek. Nagyot sóhajt, nem folytatja a mondatot. Jó lenne hinni, hogy tényleg megbánta amit tett. Természetesen, a meakulpázás, mégha őszinte is, nem mentesíti a felelősségre vonás alól. M p 19
