A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1987-06-05 / 23. szám

VÍZIMOLNÁROK 492 11 A vízimolnárok több évszázados munkafo­lyamataival csak akkor kezdtek el foglal­kozni, amikor a minden fontosat gyűjteni akaró múzeumaink és az érdekességeket napvilágra hozó hírlapjaink megalakultak. Ez az időszak pedig — a gőzmalmok egyre nagyobb térhódítása miatt — majdnem egybeesett azok fokozatos kipusztulásá­val. A komáromi sajtóban szerencsére je­lent meg néhány olyan írás (főképpen Baranyay József, a város könyvtárának vezetője és egyik legjobb hírlapírójának jóvoltából), amely a vízimolnárok életét mutatja be. A sajtóbeli közlésekből és Kecskés László gyűjtéseiből a következő eseteket ragadjuk ki: Az 1882. év decemberében 8 ember került malomkitöréskor a hideg szél által felkorbácsolt hullámok közé. Néhányan közülük még a harcsási révben meghal­tak, négyen pedig a felfordult ladikra ka­paszkodva egészen Dunaalmásig eljutot­tak. Négy egyszerű napszámos, dacára a sötétnek és a vadul dühöngő viharnak, életük veszélyeztetésével megmentésük­re igyekezett. Ki is mentették a félig megfagyottakat a biztos halálból. Az 1884. évben Komáromban, a Kapi­tány utcában Kühnei Ewald daráló és Komárom piactere az 1848. évi nagy tűzvész után magyar vámőrlésre berendezett gőzmal­mot állított fel. Vízimolnáraink az általuk fokozott konkurrenciában mindenben igyekeztek az őrlető közönség jóindulatát megnyerni. Nemegyszer nagy dáridót csaptak és a komáromi híres halászlén és a nevezetes molnárcsuszán kívül liba- és kacsapecsenye is járta. Kedvelt szórako­zásává vált a komáromiaknak egy-egy dunai malomra kirándulni. Búcsúzáskor az őröitetök néha ajándékot is kaptak. A molnármester jókora halat vett ki a bár­kából, azt vizes fű között a kosárba tette. A hal szájába pálinkás kenyeret dugott. Az így felkészített hal a többórás szekerezés után is élve maradt. Kikötéskor a malmokat a Komárommal szemben levő Duna-sziget partjaihoz von­tatták, ökörfogatok segítségével. Ezzel kapcsolatban kedves történetet őrzött meg a szájhagyomány. A molnárok az egyik vendéglőben várták a vontatógaz­dát. Meg is érkezett, majd a helyiségbe lépve szűkszavúan bejelentette: — Itt az ökör! Erre az egyik jókedélyű molnár meg­jegyezte: — Látjuk, de nem ide vártuk, hanem a partra. A molnárok főzési tudományát példázza a következő eset is. Blaha Lujza, a nemzet csalogánya a múlt század végén Komá­romban vendégeskedett. Előadása után tisztelői komáromi különlegességgel akartak neki kedveskedni, ezért meghív­ták az egyik vízimalomra. A malom tulaj­donosa addig ügyeskedett, sürgött-for­­gott, amíg az ízletes halpaprikást és a kiváló molnárcsuszát el nem készítette. A művésznő el volt ragadtatva az ételektől és a nagy folyó csodálatos esti hangulatá­tól. Jókedvében kiállt a hajómalom orrára és vidáman énekelte a De szeretnék rá­más csizmát viselni című dalt. A múlt század 70-es éveinek egyik hi­deg téli napján Farkas István komáromi molnár egy társával együtt az erősen zajló Duna déli partján rekedt. A hajóhidat már a jég miatt szétszedték és a dereglyéket is a partra húzták. A fontos postai küldemé­nyeket azonban át kellett szállítani a Du­nán. Ennek elvégzésére vaspontonon mű­szaki katonákat vezényeltek ki, akiket azonban az összetorlódó jég körülzárt. A megfagyással fenyegetett katonák ki­mentésére Farkas István és társa jelent­kezett. Az volt a feladatúig hogy az ide­­oda mozgó jégen keresztül kötelet húzza­nak a pontonra. Egy-egy létrával, s a létrára kötött vékony kötelet maguk után húzva, lassan haladtak a ponton felé. A kimerült társ nem bírta sokáig, de Farkas­nak sikerült odaérnie. A vékony kötél segítségével egy vastagabb kötelet húz­tak a pontonra, melynél fogva a partra vontatták a félig megfagyott embereket. TOK BÉLA Fotó: Bíró Béla és Kontár Gyula ik * 1

Next

/
Thumbnails
Contents