A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1987-06-05 / 23. szám

Lokrum álom (szép)

Dubrovnikban, ha süt a nap, reggeltől napnyugtáig fürödni, strandolni illik.

Reggel van még, de a fürdőnadrágom már sportszatyromban lapul. Az egykori városállam ódon bástyafalai alatt, a városi kikötő mólóján ücsörgők. Nagy körülöttem a sürgés-forgás. Halászbárkák indulnak a tengerre, amott motoroshajó gyomra nyeli a kiránduló, szépet, újat látni vágyó turistákat... Rozzant bárka siklik mellém, matróztrikós inas, ősz hajú gazdája rám köszön.

— Igaza van — fog ékesszólóan a mondókájába —, jól döntött, ne menjen ma tengert látni, tartson inkább velem, pár dinárért átviszem Lokrum szigetére, meglátja, nem bánja meg. Mesés dolgokat láthat, aztán napozhat is, ha meg kedve szottyan, úszhat egy jót csodakék Adriánk hűs hullámaiban.

A tenger felé pillantok.

Előttem, alig pár száz méternyire kis sziget körvonalai látszanak.

— Jó — fogadom el az öregember javaslatát —, vén Robinsonom, csapjon hát a lóerők közé.

A vén matróznak sem kell több, felpörgeti a csónakmotort. Kifutunk a kikötőből, s pár perc múlva már a vadregényesnek ígérkező sziget fövenypartján állok.

Egzotikus, eladdig soha nem látott fák, fenyők, hatalmas, több ember magasságú kaktuszok, virág és növénycsodák között ápolt, gondosan felszórt sétányon indulok szigetnézöbe.

Alig győzök betelni a képpel, csak kapkodom jobbra és balra a fejemet.

Valaha, réges-régen csupán néhány csenevész bokor nőtt a szigeten. Egyszer oroszlánszívű Richárd, a hagyomány szerint, éppen ezen a kis tengerből kiugró földdarabon lelt menedéket. A bátor angol király kereszteshadjáratból tartott hazafelé, amikor hajója hatalmas viharba keveredett. Tajtékzott a tenger, dióhéjként hányta, vetette, dobálta az uralkodó vízi jármüvét. A habok minduntalan átcsaptak a megrémült matrózok feje fölött. És ekkor, szinte csodával határos módon, a koronás főt szállító, minden eresztékében recsegö-ropogó alkalmatosság egy sziget partjához ért.

Oroszlánszívű Richárd, hálából szerencsés megmeneküléséért, a szigeten kolostort építtetett. Ha hinni lehet az egykori feljegyzéseknek, mindez 1192 derekán történt.

Mintegy kétszáz évvel később ismét neves személyiség kötött ki az egyik homokfövenyes partszakaszon. Ezúttal Zsigmond király „élvezte" Lokrum vendégszeretetét. Az uralkodó a vesztes nikápolyi csata után gályán menekült üldözői elől. A Dunán, a Fekete-tengeren és a Boszporuszon át az egész Balkán-félszigetet megkerülve igyekezett egérutat nyerni a nyomába szegődött martalócok előtt amikor megpillantotta a szigetet...

Mintha óriások szórták volna szét a jókora kőtömböket

Az üzenek a szerelmi vallomás együtt no a kaktusszal

A XVII. század elején a Raguzai Köztársaság áruba bocsájtotta Lokrumot.

Tarka tollú madarak trilláznak mindenfelé. A Benedek-rendi kolostor hírmondónak maradt kömaradványai mellett Miksa mexikói császár egykori kastélya áll. Az épületben többek között természetrajzi gyűjtemény várja a látogatókat. A falak között Dubrovnik nagy tudósának, Rudjer Boškoviónak az élet-Napimádók hada pihen a köveken

művét, munkásságát bemutató válogatás tekinthető meg.

Tűz már a nap, hát a festői fürdőöböl felé veszem az irányt. Újra meg újra rohamozó hullámok paskolják a meredek kialudt vulkánlávákra emlékeztető sziklapartot. A jókora területen napimádók hada sütkérezik.

Az egyik kiugró szirtről körbepillantok. A hullámok vájta sziklaív mellett a Holt-tengernek elkeresztelt kis tavacskát keresem, mely barlangszerű csatornán át ölelkezik a tengerrel.

Közvetlenül alattam nyolc-tíz méter mély a víz, mégis látni az alját. Megmártózom a habokban. Egy fehér tarajú hullám lenyom, elborít. Brrr! Szép az Adria, de a vize túlságosan sós.

20