A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-06-05 / 23. szám
Kell hozzá erdő, kell hozzá folyó, folyóparti fűzfa, egy ártatlan halkés, és valaki, aki megmutatja, hogyan kell fűzfasípot készíteni. És kell hozzá érzés, óvatos kímélet, nehogy a fűzfa gyenge kérge felrepedjen — miközben pöcögt etjük. A gyereknek mindez rendelkezésére áll, ám olykor nem nagyon akad, aki mutatóba az első sípot elkészíti. Mert junk ebben is okosabbak lenni a gyerekeknél. Hadd ne ragozzam tovább. • • • Marcelházán sem idő, meg energia, meg pénz, meg szorgalom kérdése csupán az egész. A legkoraibb hazai zöldség, és a Prücsök, meg a többiek úgy te a bábokat — rongyból, papírból, amiből lehetett. Szerény eszközökkel, mégis telitalálatos karaktereket formált. A bábok nem a paraván fölött játszanak, a bábokat mozgató gyerekek tehát nem rejtőznek el. Karcsi, Józsi, Kati, Mónika, Pisti és Tímea a saját civil személyükben lépnek közönség elé. A bábokat maguk előtt tartják, magukat nem fedik el és nem mutogatják, mégis a bábokkal együtt látszanak. Látszik az arcuk, a szemük, az egész testük — ugyanígy a bábfigurák is. Az azonosság, az „el-nem-különülés" varázslata pedig betölti a színpadot. Lényegesen többről van itt szó, mint azonosulásról. Ez valami más. Keresem a szót, nem találom. Mert a tiszta, az önfeledt játék nehezen megfogalmazható, az életben másutt talán elő sem forduló jelensége fénylik föl ebben a világban. Elképzelem, hogy hirtelen minden elsötétül és nem látom, csak hallom őket. Sejthető, hogy a hatás nem ugyanaz, de ugyanúgy igaz, mint a látvánnyal együtt. Ugyanúgy hazugság nélkül való, ami igencsak becsülendő teljesítmény. Távol áll tőlem, hogy holmi bíráló-bizottsági fejtegetésbe bonyolódjam, de úgy gondolom, hogy ugyanezekkel az egyszerű, eröszakolatlan eszközökkel kéne bírniok azoknak a pedagógusoknak, akik a tanítás közti szünetekben pisszenéstelen csendben, rendezett sorokban sétáltatják a gyerekeket a folyosón, s a fegyelmet megtartandó ök döntik el, hogy a napköziben sakkozó gyerekek közül melyik játszik a világos, és melyik a sötét figurákkal. így ugyanis nem lehet játszani. Játszani egyebek között úgy lehet, ahogy Marcelházán láttuk a Prücsökéknél. Örömük, gyönyörük szívszorítóan irigylésre méltó. Elrontani halálos vétek lenne. Terjeszteni kéne inkább, hiszen a módszer egyáltalán nem nehéz. Tulajdonképpen semmi sem kell hozzá, csak az, ami a fűzfasíp elkészítéséhez kell. Elsősorban tavasz és napsütés, hogy a fűzfa kifakadjon, hogy ágaiban meginduljanak a keringő nedvek. rajz szerint nem lehet füzfasípot faragni. Egy nagyapó, egy édesapa, egy pedagógus kell hozzá. Prücsökéknél valahogy szerencsésen jöttek össze a dolgok. Talán csak azért, mert minden a játék öröméért jött létre. Mitagadás, meglátszik rajtuk. Ennél jobbat aligha mondhatnék róluk. Adalékként pedig azt, hogy Soókyné Szabó Lívia, aki több mint egy évtizede kezdett el bábozni — életében sosem járt bábszínházban. Mármint profi bábszínházban. Nem programszerűen maradt távol, csak valahol úgy alakult, hogy nem jutott el... És lám, hová jutott! Hová jutottak? Oda, hogy igazi bábszínházát teremtettek — játékból. Igen jó szívvel, igen jó szándékkal szeretném felhívni sok pedagógus figyelmét a Prücsökre, no meg a módszer egyszerűségére, ami persze nem abból áll, hogy kerüljük a hivatásos bábszínházakat. Abból inkább, hogy kerüljük a beprogramozott, a direkt és agyonfegyelmezett játékot, és ne akarlátszik egyre jobban megférnek egymás mellett — ha nem is egy fóliasátor alatt, de mégis ugyanabban a közösségben, együvé tartozva. • • • A próba után kivonultunk a gyepre, meg a pályaszéli jegenyék alá fényképezkedni. Egyszercsak bekocog oda egy sovány lovacska, igazi szekeret húzva maga után. Délelőtt nyírták a pálya füvét. A bakon két gyerek. A lekaszált fűért jöttek. A Prücsök tagjait felraktuk a szekérre — fényképezkedni. Három hét múlva majd autóbuszra szállnak, mennek a Duna Menti Tavaszra. Ott találkozunk! KESZELI FERENC Fotó: Gyökeres György 5
