A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-18 / 3. szám
gött, vagy — találat nem érvén — a parti nádasban tünt-e el ? A kérdést eldöntendő egy órán át folyt a találgatás és a hajtok elvonulása után a helyszínen megállapították, hogy a lövés nem talált. Talált viszont a szomszédos álláson várakozó vadász. Hallatszott, ahogy az állat elterült, vergődött, rúgta maga alatt az avart, meg a törékeny nádszálakat. Az újságíró ostoba módon becsörtetett a nádasba. Ment vagy háromszáz métert a vérnyomon, de a sebzett vaddal szerencsére nem találkozott. Csak este, odahaza, a kádban ülve tudatosította, milyen buta vakmerőség volt menni a sebzett vadkan után. Ráfázhatott volna s haszna legfeljebb annyi marad e kutyás buzgalomból, hogy Zrínyi Miklós módjára végzi, ami dicsőség valahol. Vége a délelőtti körnek. A vadászok rövidített úton, vizen is átkelve térnek vissza a tisztásra, ahol reggel gyülekeztek. Hideg van, a pilinkéző hópelyhek fehéren takarják az éjszaka vékonyan befagyott vizet. A vasladik könnyedén ropogtatja maga előtt a jeget. A tisztáson pedig eiemózsiázni kezd a népes társaság. Kolbász, szalonna, konzerv, butélia, borosüveg és forró teák kerülnek elő a tarisznyákból, majd a vadászmester ismét eligazítja az embereket: újabb kör következik. Délután négyig ez a kör is bezárul, s a tisztáson gyújtott négy rőzsetűz között tizenöt vaddisznó és három róka fekszik a terítéken. Felnyitva, kizsigerelve, égnek meredő lábakkal hevernek. Mellettük véres tégelyek: az állatorvos már végre is hajtotta a kötelező vérvizsgálatot, mert hiszen lehet beteg is az állat. De egyik sem az ami a helyi vadgazdálkodás jó pontja is egyben. A vadászmester konstatálja az eredményt: tizenöt disznó, három szép róka. Aztán kézfogások, búcsúzkodások — és a vadászok szétszélednek, indulnak haza. A rőzsetűz is elhamvad lassan. Gyurcsek Ernő, az Állami Erdészet dunaszerdahelyi üzemének igazgatója elégedett az eredménnyel, de tesz róla, hogy a „vérszemérmes" újságíró nemcsak a hajtóvadászatról szerezzen élményt, hanem része lehessen egy vadászlesben is. Néhány kilométernyi gyaloglás után ott állnak a legősibb csallóközi kőrisfa tövében. Gyönyörű példány — a koronája közt magaslest ácsoltak a vadászok. Felmásznak hát a magaslesre, ahol suttogni is csak alig, mozdulni pedig egyáltalán nem szabad, mert a körisfa egy nyolc-tíz hektáros tisztás szélén ékeskedik, jól rálátnak a vadak. Gyurcsek Ernő a vadászat fortélyairól, négy évtizedes vadász-élményeiről beszél suttogva, közben vizslaszemmel pásztázgatja a terepet. Valahol a fák között hangos rikoltozásba kezd egy kánya, nemsokára pedig rázendít egy süvöltő is. Fél óra múltán sem hagyják abba. Az újságírónak időközben majd elfagynak a végtagjai, topogni, steppelni lenne kedve, de erre a magasles alkalmatlan. Minden porcikája fázik, viszket, folyton csak vakarózna. És meg is teszi, mert fegyelmezetlen. De a vadász ettől sem lesz ideges. Talán mert érzékszervei jelzik, hogy a tisztásra rövidesen besétál majd egy szarvastehén. És úgy lesz. Percekkel a sötétedés előtt Gyurcsek Ernő izmai megrándulnak. Fölemeli a puskát. Néznek a cső mutatta irányba: egy csodaszép szarvastehén sétál elő a bozótból. Megáll, felemelt fejjel körülnéz, talán kiutat keresendő szemléli a terepet, mert ember- és cigarettaszagot szimatol a levegőben. Lép, ismét megáll, de a vadász még mindig nem húzza meg a ravaszt, alkalmasabb pozícióra vár. Aztán dörren a puska és a gyönyörű állat elfekszik. Még rándul egyet a lába és a többi néma csend. A magaslesen gubbasztó újságíró szíve még jobban összeszorul. Soha még nem látott hasonlót. Szánalmat érez, de egyben azt is érzi, hogy lelke mélyén ott motoszkált valamilyen ősi, mindeddig mozdulatlan, különös vadászdrukk, ami most megmozdult benne. Lemásznak a magaslesről, odamennek a tetemhez. Lehet vagy nyolcvan kiló — mondja a vadász és kiegyenesíti a szarvas lábát, mert nem jó, ha behúzott lábakkal merevedik meg a test. Az újságíró zavarban van, nem tud az állat nyitott szemébe nézni, s nem tudja azt sem, vajon le kell-e fogni a szemét, úgy, mint az emberét. De restelli megkérdezni. Fényképezés következik. Vendéglátójától megkapja az üres töltényhüvelyt, — mert így szokás — aztán indulás. Nemsokára jönnek és elszállítják a szarvast. Szótlanul ballagnak az erdei úton. A vadász a vadgazdálkodás hasznáról, szerepéről beszél, meggyőző módon ecseteli, hogy mindez Így van rendjén, a vadak gondozása, etetése, szaporítása és kilövése összetartozik. Az újságíró egyetért, bólogat, mindent rendjénvalónak talál, csak éppen azt nem tudja: miért megy magafajta érzelgős ember vadászni? Igaz, esztendőkig halogatta, készült a terv, mint a Luca széke. El is készült Lucanapra. KESZELI FERENC A szerző felvételei Egy falusi galéria Szűkebb pátriánk egy kultúrtörténeti eseményének lehettek részesei azok, akik tavaly ősszel részt vettek Csicsón (Čičov) Dél-Szlovákia első állandó jellegű falusi galériájának a megnyitásán. A több mint nyolcszáz éves múltra visszatakintö kisközség hosszú évszázadokon át egy volt csupán a Duna mentén meghúzódó számtalan település közül. Mígnem több mint húsz éve egy szomorú, tragikus esemény, az 1965-ös dunai árvíz, a csicsói gátszakadás kapta szárnyra a nevét. Azóta azonban ettől sokkal kellemesebb, szíveket melengetőbb események, történések teszik mind ismertebbé széles e hazában a falu nevét. Négy falut egyesítő földműves-szövetkezete olyan eredményeket ér el most rrjár évek óta, amely méltó módon demonstrálja az itteni emberek szorgalmát, azt a szorgalmat és igyekezetét, melynek eredményeként a jelképpé vált kenyér egy darabja minden esztendőben a valóságban is odakerül mindnyájunk asztalára. A ma emberének azonban a kenyér mellett égető szüksége van a szellemi táplálékra is. Szüksége van a szépre, a jóra, a művészetek által létrehozott esztétikumra is. S ebben a községben már jó ideje tartják a lépést a fejlődés ütemével ezen a téren is. Pezsgő kulturális élet folyik a faluban. Pár éve annak, hogy tájházat avattak, s képzőművészetről lévén szó, feltétlenül el kell mondani, hogy a község egyike azon kevés helynek, ahol rendszeresen váltják egymást a színvonalas képzőművészeti tárlatok. Az öreg kastély egyik néhány éve rendbehozott tornya a találkozóhelye a tágabb környék hivatásos és nemhivatásos képzőművészeinek, s Csicsó válik otthonává az évenként megvalósuló járási képzőművészeti alkotótábornak is. Az 1632-ben épült kastély — amelynek egyik szárnyában most a galéria kapott helyet — hosszú időn keresztül otthona volt már a művészeteknek, ezek lélek- és jellemformáló erejét azonban kiválasztott keveseknek biztosítva csupán. S most — azután, hogy három évtizeden át iskolaként szolgált az épület — ismér visszatért falai közé a művészet, ezúttal azonban már sokak, a széles tömegek esztétikai igényeit kielégítendő. Az előbbiekben a már említett toronyhelyiségeket 1984-ben a falu amatőr képzőművésze. Nagy Géza kapta meg és hozta rendbe műtermi célokra, s a néhány rendbe hozott helyiség gyakorta adott otthont a szűkebb és tágabb környék képzőművészeinek egyaránt, hogy hosszabb-rövidebb időt alkotással töltsenek el e festői csallóközi környezetben. Az idelátogató képzőművészek, s az általuk ajándékként itthagyott képek száma egyre gyarapodott, s ez adta Nagy Gézának az újabb ötletet néhány további, használatlan helyiség rendbehozásával egy állandó galéria létrehozására. Az ötlet kivitelezésének egy aránylag hosszú szakasza is az ő nevéhez és kétkezi munkájához kapcsolódik, ám később, a nemes cél láttán már összefogott a falu, a szövetkezet, a közelebbi, távolabbi művészbarátok. Tavaly október 10-én — lényegében egy fillérnyi befektetés nélkül — megnyílt a számos művész adományából és Nagy Géza gyűjteményéből megalapozott galéria, amely ékes bizonyítéka annak, hogy nemcsak érdemes, hanem egyszerűen korparancs is felkarolni az ésszerű, nemes célokat szem előtt tartó egyéni kezdeményezéseket, s kellő összefogással biztosítani a szükséges társadalmi, közösségi hátteret azok megvalósításához. S bizonyítéka e galéria létrejötte annak is, hogy egyre rohanó mindennapjainkban, s egyre jobban anyagiasodó világunkban is igénye van az embernek a szépre, a jóra, s hogy tudunk értelmes, nemes célokat is magunk elé tűzni, s kellő akarattal azokat meg is tudjuk valósítani. Csicsón járva ezután álljunk majd meg mindig egy röpke pillanatra a Csicsói Galériában, megpihenni, gyönyörködni és elgondolkodni. NÉMETH GYULA A szerző felvétele 5
