A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-05-29 / 22. szám
ARCOK A MÚLTBÓL (Dávid Teréz: Utóirat) Visszaemlékezéseket olvasva, memoárkötetekben lapozgatva nemegyszer eltűnődtem már azon, ugyan mit kezdhetek én mások emlékeivel és személyes élményeivel, mi érdekes vagy izgalmas lehet számomra mások múltjában, őszinte szándékkal, de mégis megszépítve, „kiszínezve"papírra vetett történeteiben. Elvégre ez a műfaj nem az esztétikum erejével, a stílus varázsával akar elsősorban olvasókat toborozni; ha ilyen igényeket támasztanánk vele szemben, a visszaemlékezések kilencven százaléka talán meg sem születne. A memoár vonzereje másban rejlik, nevezetesen az események hitelességében, éppen abban, hogy megtörténtek. Elismerem, a híres vagy hírhedt emberek élete izgalmasabbnak tűnik fel az egyszerű halandókénál, de ez utóbbiak is tanúi és résztvevői voltak a történelemnek, s ez sokszor nagyobb veszélyekkel járt, mintha átalakítói kívántak volna lenni. Nem tudom, mi a jó memoárkötet titka, s arra nézvést sem szolgálhatok tanáccsal, kinek A KERÜL — SOR KERÜL — SORRA KERÜL A sor emberi alkotás. A természetben csak a molekulák világában keletkeznek szabályszerű sorok (ezeket azonban nem látjuk), a látható világban általában csak a véletlenek alakítanak ki az ember alkotta sorokhoz hasonló sorokat. A természet alkotta tér- és időbeli sorok egyik része annyira kiszámíthatatlan, másik része annyira pontos, hogy lehetetlen velük kapcsolatban arról beszélni, hogy sorra kerülnek, vagy hogy sor kerül rájuk; a nagy történelmi eséményekre, a világmindenség jelenségeire és forgására, az időjárásra, tűzhányókitörésre és földrengésre, stb. nem mondhatjuk, hogy sor kerül rájuk, mert bekövetkeznek, ha akarjuk, ha nem! És mégis! „Az első korszerű népszámlálásra az Osztrák—Magyar Monarchia területén is 1869. december 31-én került sor." — írja a cikk szerzője, mintha sorozatban csinálták volna, de az esetben meg kellett volna mondania, hogy miknek a sorában került rá sor! Vagy nem? Ilyenformán azt is kérdezhetnök, hogy mikor került sor a népvándorlásra, a tatárjárásra, a mohácsi vészre meg a napkeltére, stb. Sőt, ilyeneket is olvashatunk: „Február 26-án részleges napfogyatkozásra kerül sor...", .. az első földlökésre 1966. április 26-án került sor...", „... a japán expedíció látta, hogy milyen ... földtömegcsuszamlásra került sor.. .",..... a folyók mentén élő emberek jól tudják: nem tréfa, ha egyik napról a másikra 100 vagy annál is több centiméter áradásra kerül sor...", „... a délutáni s esti órákban nemcsak Közép-Európában, hanem a Balkánon is zivatarokra került sor.... ilyen természeti érdemes megírnia a visszaemlékezéseit. De úgy tapasztaltam, hogy elsősorban azok mélyednek el a múltjuk vizsgálatában, akik már semmit sem remélnek a jövőtől. Szomorú dolog ez, de valahogy mégis természetes, sőt nagyon emberi. Mert egy ember számára nem lehet tragikusabb dolog annál, ha ügyeit, a múltját, az egész életét e/rendezetlenül hagyná az utókorra. Dávid Teréz, a jeles csehszlovákiai magyar írónő joggal érezhette úgy, hogy emlékeit, élményeit, mindazt, amit hosszú életében megélt és átélt szépen el kell rendezgetnie, szeretteinek és szerelmeinek — akik közű! sokan jeltelen sírokban pihennek — kőnél maradandóbb emléket kell állítania. De ha csak ennyi lenne ez a könyv, nem kellene rá szót vesztegetni. Szerencsénkre azonban Dávid Teréz nem csupán önmagát rajzolja meg, hanem azt a környezetet is. amelyben szeretnie és szenvednie adatott, ahol egyhangúnak egyáltalán nem nevezhető élete zajlott Ungvár és Prága, Nyitra és Budapest, Erdély és Pozsony — életútjának megannyi fontos állomáshelye. Szinte filmszerűen elevenednek meg a könyv lapjain. S természetesen az emberek is: az írónő szülei és testvérei, a kiterjedi rokonság (szinte mind egy szálig elpusztultak valamelyik lágerban), s mindenekelőtt a három férfi, Dávid Teréz szerelmei, akik talán nem is egészen véletlenül főszereplői lettek ennek a kötetnek. Számomra az első férfi — Smaragd Ödön — rajza tűnik a legp/asztikusabbnak, meglehet azért is, mert a könyvnek az őt bemutató fejezete (az első tüneményekre Javornik környékén még sohasem került sor...", „... kiadós esőzésekre csak szeptember utolsó napjaiban került sor..." — Az első példamondatban elég lett volna a „lesz", a másodikban a „voltak", a harmadikban „földtömeg csúszott le, csuszamlott le", vagy: „milyen hatalmas földcsuszamlás volt", a negyedikben: „... nem tréfa, ha 100 vagy még ennél is több centimétert árad a folyó..."; az utolsó háromban: ...zivatarok voltak...; ...tünemények voltak ...; vagy: ... ilyen tüneményeket még sosem láttak...; a legutolsóban: ... voltak ... Ellenkező esetben valakinek rendeznie kellett a sorokat, s ha igen, valaki felelős azért, hogy mindezek úgy és akkor történtek... Mert — például — valaki felelős azért, hogy „... közvetlen kombájnaratásra még kevés helyen került sor". Egyáltalában miért kellett volna közvetlenül kombájnokat aratni, amikor csak gabona- (búza-, árpa-, rozs-) aratásra szerződtek?! (A kombájnaratás olyan szóösszetétel, mint az iskolatej meg a szélvédő! Eddig csak tehén-, kecske-, birka-, bivaly- és kancatejet ittunk, most már ískolatejet is, de ki ellen kell védeni a szelet? Az autó vagy vezetője ellen?.. .) / Ezt a sablonos formát tartom az utóbbi évtizedek egyik legkárosabb jelenségének, amely nyelvünkben garázdálkodik. Eredetét kezdetben azzal magyaráztam, hogy a háború alatt és után csak úgy kaphattunk valamit, ha sorba álltunk. Álljon a sorba! Mindenki sorra kerül! Modern életünknek mindent megrendszabályozó törekvései, a természetet is „rendbehozó" tevékenységei, amelyekkel mindent sorba állít és amelyekben mindennek sorra kell kerülnie, olyan tényezők, amelyek rákényszerítik az embereket a sab-50—60 oldal) sikerült a legjobban. Itt még van kellő humor és önirónia, s szemmel láthatóan az írása is örömet szerzett az írónőnek. A további részekben már egyre gyakrabban kell tragikus, komor eseményekről beszámolni, s ezekről az évekről mintha a drámák (a Vidor család, Az asszony és a halál, a Doktor Ionok használatára. Benne élnek, hát abban is gondolkodnak! De az irás műveléséről, az íróvá levés feltételeiről alkotott téves elképzelések is hozzájárultak ahhoz, hogy folyton a sorokkal bajlódjanak. Az egészben az a legszomorúbb, hogy akik így írnak, a dolgozó nép nevében a szocializmus építése cimén annak tudatában teszik, hogy ténykedéseikkel felvilágosítják, szórakoztatják, oktatják, művelik és nevelik a népet. Mikor alkalmazzuk hát a szóban forgó szókapcsolatokat? Csakis olyan egyforma emberi ténykedésekkel kapcsolatban, amelyekben a szóban forgó tag valami miatt késlekedik, már várjuk bekövetkezését. Ilyen esetben használta eddig is őket a magyar nyelv s legtöbbször úgy is mondtuk: „Végre (már) erre is sor került! Meglásd, rád is sor kerül! Még ő is sorra kerülhet! Vigyázz, hogy rád is ne kerüljön a sor!" — Az „is" kötőszó fejezi ki azt, hogy a szóban forgó dolog nem az első sorban ... Más esetekben nincs is értelme, hogy a „sorra kerül" és a „sor kerül rá" sorra kerüljön! Mert a „volt, van, lesz"-en kívül még számtalan szépen hangzó igénk teszi változatossá, elevenné, széppé és hangzatossá Írásműveink, előadásaink, beszámolóink, híreink, tudományos és szépirodalmi müveink nyelvezetét. A „sor kerül rá" és „sorra kerül" szókapcsolatokat tehát csak a sor belsejében levő Svoboda múltja stb.) hitelesebben szólnának, talán ezért is kerültek be— egy-egy részlet erejéig — ebbe a memoárkötetbe. Ezzel azonban kissé megbomlott a könyv szerkezete, s az olvasó helyenként elveszíti a történet fonalát is. A könyv harmadik része már egy olyan korszakról tudósit, amely nemcsak a nyugodt életet, hanem az írói sikereket is meghozta Dávid Teréz számára. Talán ezért is van az, hogy az olvasónak ez a fejezet már nem annyira izgalmas mint a korábbiak. Tatán igaza van Dávid Teréznek, amikor Dzurányi Lászlóról, a Prágai Magyar Hírlap egykori főszerkesztőjéről megállapítja: érdemes volna róla tanulmányt írni, az itt közreadott levelei azonban nem sok új adattal egészítették ki az írónő mondandóját Őszintén sajnáltam, milyen szűkszavúan írt Dávid Teréz ebben a könyvében a csehszlovákiai magyar irodalomról, s a színházzal kapcsolatosan is legföljebb megismételte azt, amit korábban már elmondott Pedig érdekes lett volna olvasni arról, hogyan látja ő irodalmunkat és általában a csehszlovákiai magyarság helyzetét. Bizonyára van véleménye ezekről a kérdésekről is. mint ahogy egyéb dolgokról is van, amit a legpregnánsabban talán azok a heti jegyzetek bizonyítanak, amelyeket a Nő hasábjain publikál rendszeresen. Visszaemlékezéseinek — sokat sejtetően — az Utóirat címet adta az írónő, mintha ezzel a könyvével végérvényesen le akarta volna zárni írói pályáját. Reméljük, nem így lesz. LACZA TIHAMÉR tagokra mondhatjuk. Nem mondhatjuk, hogy „május 15-én került sor az első fellépésre", hiszen az első kezdi a sort, az első még nem sor! Magasabb kategóriában alkothat sort: Végre valami miatt (más események sora miatt) elkésve, de mégis — a sok esemény közepette — sor kerülhetett az ősbemutatóra (is)! Mondhatjuk azt is, hogy „vasárnap a második előadás kerül sorra". — A4, vagy 17. előadás idején például — ezek szempontjából, ezekhez viszonyítva — nincs értelme annak, hogy „amikor az első előadásra került sor"! — Nem mondhatom, hogy „amikor sor került a tanév megnyitására", meg hogy „Sor kerül a tanév befejezésére", mert ezek egyedi események, mindig meghatározott időben vannak (történnek, zajlanak le, mennek végbe). Azt azonban már mondhatjuk, hogy „végre sor került a 16. leckére!" — Ehelyett azonban szebb is, jobb is, meg elevenebb is, ha így mondjuk: „Már a 16. leckénél tartunk, a 16. leckét gyakoroljuk." SIMONYI LAJOS (Folytatás a következő számban) E heti feladatunk egy találós kérdés: Kérdezték egy asszonytól, mikor ebédet vitt az aratóknak: — Hát aztán hányán vannak, hogy ilyen nagy bögrével visz nekik? — Tudom is én — feleli az asszony —, találjátok ki: az én uram, a gazda, a vöm, a lányom ura, Jancsi, a szolga. Hányán is voltak hát az aratók? Figyelem: a találós kérdésnek több megfejtése is van. A válasz akkor érvényes, ha legalább két megoldást megadnak. KINCSÜNK A NYELV Nyelvünket csúfító sablonosságok 11
