A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-05-29 / 22. szám
INMAN HAN^TrUK-OL^ASTUK-LATTCIK Elisabeth Taylor csak azzal a feltétellel vállalta el az amerikai CBS televízió produkciójában készülő Póker Alice című film főszerepét, ha a szokásos honoráriumon kívül reggelente valami ajándékkal lepik meg a forgatás 25 napja alatt, hogy jókedvre derítsék. Kívánságát parancsnak tekintve tízezer dolláros keretet hoztak létre a művésznő eme szeszélyének kielégítésére. Taylor mégis elégedetlen. Nem az ajándékba kapott öngyújtók, függők, karperecek értéke okozott csalódást számára, hanem az ajándékozók fantáziájának szegénysége. Itt Elisabeth Taylor jelenlegi barátjával és filmbeli partnerével, George Hamiltonnal látható. Hogy egy kis egzotikummal is színesítsék a Colby címii folytatásos amerikai tévéfilmet, Bianca Jaggert (a képen) is szerepeltetik néhány részében. A szép Maya Kumarát személyesíti meg, akinek segítségével a család leleplez egy rejtélyes férfiút... hegedű, 12 brácsa, 6 cselló, 9 nagybőgő, 6 cimbalom, 8 klarinét és 2 fuvola —, a budapesti közönség a Gellért szálló farsangi bálján hallhatta. Nádas Péter: EMLÉKIRATOK KÖNYVE Közhely, hogy a hetvenes-nyolcvanas években a magyar próza behozta hátrányát a líra több évszázados uralmával szemben, mi több, megelőzte azt. Nem a mi dolgunk ítélkezni e kérdésben, csupán tényeket állapíthatunk meg. S a tények a következők: az utóbbi két-három esztendőben jelent meg az egyetemes magyar regényirodalom három-négy alapműve, nevezetesen 1985-ben Hamvas Béla 1951-ben befejezett, ám csak most nyomdafestéket látott próza-eposza, a „Karnevál", 1986-ban Nádas Péter regénye, az „Emlékiratok könyve" s Esterházy Péter ciklusa, a „Bevezetés a szépirodalomba", 1987-ben pedig megjelenik Temesi Ferenc „Por” című szótár- vagy lexikon-regényének a második, befejező része is. Ha mindehhez hozzáadjuk, hogy az utóbbi években láttak újra napvilágot, hosszú évtizedek téliálomléte után Szentkuty Miklós könyvei, a „Prae", a „Szent Orpheusz breviáriuma", „Az egyetlen metafora felé" és a „Fejezetek a szerelemről" is, akkor bízvást igazolhatjuk a kijelentést, hogy évtizedünk a magyar próza nagy korszaka. Nádas Péter regénye, amelyről most szólunk, e nagy sorozat egyik kulcs-opusza. Az alig negyvenöt éves szerző, akinek korábbi kisregénye, az „Egy családregény vége" már bejárta a világot, most újra letette a garast. Regénye, ha regénynek nevezhető egyáltalán, alapmunka, századunk második felének nemcsak magyar viszonylatban, de világirodalmi mértékkel mérve is egyik legjelentősebb könyve. Kulcs-opusz, mondottuk, s olyan értelemben is gondoljuk ezt, hogy tipikus „közép-utas" munka, mondjuk az anekdotikus-hagyományos prózához visszakanyarodó Témesi-regény és a hipermodern Esterházy-ciklus között. Ha világirodalmi helyét és példaképét akarjuk kijelölni egyértelműen Proust-ra kell gondolnunk, s nemcsak azért, mert az ö „emlékiratai" is „az eltűnt idő nyomában" kutatnak. Stílusában is hasonlít a könyve nagy francia elődjére. S igényességében is, persze. Kiszabott parcellákon ezúttal többet nem mondhatunk a majd ötvenives kiadványról, csak jó szívvel ajánlhatjuk mindazok figyelmébe, akiket mégmindig érdekel az igényes, jó irodalom. (cselényi) A HORVÁTORSZÁGI MAGYAROK KULTURÁLIS ÉLETÉRÖL Mindig érdeklődéssel olvassuk, ha a magyar nemzetiségek életéről, kulturális fejlődéséről szóló tudósítást találunk valamelyik lapban, vagy folyóiratban. A Magyar Nemzet 74. (szombati) számában Vigh Károly ismerteti a horvátországi magyarok kulturális életét. Cikke elején megállapítja, hogy Jugoszlávia a nemzetek és nemzetiségek összetételében igencsak tarka képet mutat: hat nemzet és több mint húsz nemzetiségi népcsoport alkotja a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság népességét. Ami a magyarokat illeti, nemeseik Szerbiában, de Horvátországban és Szlavóniában is élnek, igaz, nem jelentős számban, csupán huszonötezren. A magyar falvakat leginkább a Dráva-szögben s a baranyai háromszögben találjuk. A horvátországi magyarok kulturális életéről az 1967-ben eszéki székhellyel alakult Horvátországi Magyarok Szövetsége gondoskodik. A szövetség 1979 óta folyamatosan kiadja értékes évkönyveit, amelyek eddigi munkájuk eredményeit foglalják egybe. „A magyar namzetiség megtartó ereje Horvátországban is az anyanyelvi iskolahálózaton múlik. Minden nemzetiségi jogalkotás megvalósításának alapja az anyanyelvi oktatás és nevelés" — írja cikkében Vígh Károly. Mindezt a Horvát Szocialista Köztársaság alkotmánya is előírja. Egyébként a negyedszázezemyi kis közösség életében szorgalmas kulturális tevékenység folyik. Rendszeres előadásokat tartanak a műkedvelő színjátszók, különböző művelődési körök működnek rendszeresen, ugyanakkor közkönyvtárak segítik olvasnivalóval a magyar lakosságot. „A Szövetség évkönyveiben és hetilapjában (Magyar Képes Újság) sűrűn publikálják verseiket és elbeszéléseiket e táj költői és írói, akik közül talán a leginkább Csorgits József költő és Laboda Gábor novellista nevét érdemes megjegyezni." Sokan helytörténettel is foglalkoznak. Többen figyelemreméltó könyvekkel, dolgozatokkal járultak hozzá a kulturális élet eredményeihez. (Dénes) Április negyedikén ünnephez méltó, emelkedett atmoszférájú előadás részese volt a Szlovák Nemzeti Színház közönsége. Pedig alapjában véve egy szabványos repertoár előadásról volt szó, melyben a pluszt csupán az jelentette, hogy a darab címszerepét külföldi vendég énekelte. A műsoron szereplő Verdi mű a Simon Boccanegra volt, melyben az egyetlen jelentős szopránszólam mellett a mély férfihangok vannak túlsúlyban, s az ő hangszínárnyalatuk határozza meg Verdi súlyosan szép dallamainak líraian balladisztikus jellegét. A genovai plebejus doge, Simon Boccanegra szerepében először lépett nálunk színpadra Patricio Mendez, chilei baritonista, aki tanulmányait Budapesten végezte s azt követően az Állami Operaházhoz szerződött. Az elmúlt évtizedben több szerepben is találkoztam már ígéretesen fejlődő művészetével. Ez a mostani szereplése azonban igazi remeklés volt. Mendez megjelenését és színészi eszköztárát tekintve nem a legideálisabb Boccanegra, mert hiányzik belőle egy kormányzó erélye és szigora, de énekművészete, hangjának kiegyenlítettsége, kifejező képessége, lágy és meleg „dohánybarna" színe, kulturáltsága és nemes pátosza mégis pompásan illik a mélyen érző apa és államfő összetett egyéniségéhez. Lehangoló jelenség, s ezt nemcsak hazai vonatkozásban írom, hogy sokszor a vendégművész teljesítménye egyenesen kirí a szürke, gyakran lestrapált környezetből. Jelen esetben, szerencsére, a fordítottja történt, mert Patricio Mendez inspiráló jelenléte maximális teljesítményre késztette hazai művészeinket is. Ámulatra méltó és örömteljes az az ugrásszerű fejlődés, melyet Jozef Kundiák Gabriele Adornoja a bemutató óta bejárt. Igaz, a szólam még ma sem az ideális szerep Kundiák gyönyörű lírai tenorjának, de élvezetet jelentő és meggyőző hang teljesítménye elismerést érdemel. Amelia Grimaldit Elena Holičková énekelte s megnyerő teljesítményt nyújtott ebben a lírai és drámai színt egyaránt megkövetelő szerep szólamában. Ondrej Malachovský gőgös Fiescoja szép volt, Juraj Hrubant pedig az intrikus, nagyratörő kancellár Paolo tragédiáját végigjárva magával ragadó, torokszorító teljesítményt nyújtott. Az előadást, mely az általam hallottak és látottak között a legkiegyenlítettebb volt, ismét Ondrej Lenárd biztos keze irányította. Varga József 17 év telt el Szergej Bondarcsuk Waterloo című filmjének a bemutatója óta: ennyi idő alatt — általában — többé-kevésbé bizonyossá válhat egy-egy film múlandó vagy maradandó volta (kivételek, kései felfedezések természetesen mindig lehetnek). Bondarcsuk művéről már most elmondható: kiállta az idő próbáját, a történelmi film műfajának klasszikus értékű alkotásává nemesedett. A téma — Napóleon végső küzdelme, utolsó csatája — önmagában is izgalmassá, vonzóvá teszi a filmet. A Waterloo azonban sokkal több egy világtörténelmi jelentőségű ütközet hiteles és látványos felidézésénél. A neves rendező félretolja a történelem megtévesztő kulisszáit és bepillant a díszletek mögé. Oda, ahol az ellentmondásosságban is lenyűgöző személyiségű császár esendő emberként küszködik a betegségével, nyugtalanul töpreng az összecsapás előtti éjszakán, gyötrődik fiának sorsa miatt, s ahol kiderül, hogy a világhódító legyőzésére induló angol sereg nem más, mint bűnözők és csirkefogók gyülevész hada. Heroikus küzdelem elevenedik meg a filmvásznon, monumentális tömegjelenetek, mozgalmas, festői csataképek tárulnak a szemünk elé, de Bondarcsuk nem a hősi harc „nagyszerűségét" láttatja, hanem a pusztulás, az embertelen öldöklés döbbenetes képeit. Torokszorító pillanatok emlékét őrzi meg a néző, aki látta az ellenfél szuronyai felé menetelő gyerekeket, a zeneszóra halálba vonuló katonákat, a császári gárda lemészárlását, a francia lovasság gyilkos rohamát s a reményeinek megsemmisülését átélő kétségbeesett és lesújtott Napóleont. A Waterloo megrendítő vádirat a háború ellen — a kivételes történelmi hűség mellett elsősorban ez teszi felejthetetlenné a filmet. Bondarcsuk rendezői munkájáról csupán az elismerés hangján szólhatunk, akárcsak a császárt kitünően, rendkívüli átéléssel alakító Rod Steigerröl, a XVIII. Lajos szerepében rövid időre feltűnő, ám így is emlékezetes Orson Wellesröl, s a film zeneszerzőjéről, a Fellini alkotásainak komponistájaként híressé vált Nino Rotáról — mindannyian hozzájárultak ahhoz, hogy egy nagy hatású, jelentős mű születhessen. G. Kovács László 9
