A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-05-22 / 21. szám
BATTA GYÖRGY Fábry Zoltán utolsó szerelme A csehszlovákiai magyar irodalom első klasszikusa, aki az idén augusztusban töltené be kilencvenedik évét, nem nősült meg. Gyakran hangoztatta, hogy a házasság megnehezítené írói munkáját: felelősséggel tartozna szeretteiért, s így feltehetően nem lenne eléggé bátor elvei vállalásában. Félt attól is, hogy utódai esetleg örökölnék a nővérénél felbukkant vakságot, majd korai halált okozó kórt. Legeredetibb gondolkodónk azonban élete végéig vonzódott a szebbik nemhez, s a hozzá Írott levelek tanulsága szerint a nők is hozzá. Utolsó szerelme, egy bizonyos Mária, ma Svájcban él. Kettejük kapcsolatát világítja meg alábbi írásom, s ez a három, Stószról keltezett levél. A koporsó mögött ötven körüli szőke nő lépdel, kezében hatalmas vörös szekfűcsokor: Mária, az író utolsó tizennégy évének talán legjobb ismerője. Amikor napokkal később kassai otthonában felkeresem, s közlöm, interjút szeretnék vele készíteni Fábry Zoltánról, könnybelábad a szeme. A seb még túlságosan friss, még nagyon fáj. — Halasszuk későbbre a találkozót — ajánlja; jöjjek talán egy-két év múlva. Elröppen két esztendő, újból jelentkezem. Mária még mindig küszködik a könnyeivel, de hellyel kínál, beszélgetni kezdünk. Levelek és fényképek kerülnek elő, kétszázhetven, Stószról keltezett levél. (Az 1963 és 1967 között írottak sajnos elvesztek egy költözködésnél.) Az elsőt ötvenkilenc évesen, az utolsót tíz nappal a halála előtt, 1970. május húszadikán fogalmazta az író. Egy szabadgondolkodó felfedezésének története ez a kétszázhetven, hol ceruzával, hol tollal, de mindig füzetlapokra jegyzett levéláradat. Egyúttal egy kései szerelem lávaömlése is a papirosokon. A szeretett lényt hol „Mária, édes", hol „Mária, kedves”, hol „Csacskám, Máriám" megszólítással köszönti az író, és évekig tartó hevületében „Ölellek, csókollak, szeretlek"-kel búcsúzik tőle levelei végén. Egy diszharmóniába kényszerült, de idilli arányosságra vágyó lény vívódásait követhetjük soraiban. Fábrynak a magányosság, az egyedüllét az életformája, ezért minden rezdülésre éber. A legapróbb fényjelekre is felfigyel, a kívülről érkezőkre éppúgy, akár azokra, melyeket belülről, az idöben-harcban egyre gyengülő test szervei küldenek. Mielőtt belemélyednénk azonban a levelekbe, figyeljünk a címzettre, Máriára, aki ma Zürichben él, s aki így foglalja össze emlékeit: — Fábryról már a negyvenes években hallottam. Olvastam írásait, csodáltam gondolatai tisztaságát, mély értelmét. Sokat beszélgettem róla Dr. Simái Bélánéval, akivel baráti kapcsolatban voltam. 1943-ban írtam neki, meg akartam látogatni, megismerni. Nagyon kedvesen válaszolt, jöjjek bármikor, de lehetőleg a délelőtti órákban, akkor még friss, délután már rendszerint fáradt. Dolgozni is csak délelőtt szeretett. Májusban meglátogattam őt, sokáig beszélgettünk, mély benyomást tett rám embersége, gondolatainak eredetisége. Más látogató is tartózkodott akkor nála, de már nem emlékszem, ki volt ott. Később, az ötvenes évek közepén, Dr. Simái Béla temetésén bent volt az író Kassán, s mint mindig, Simaiéknál lakott, akikhez régi, őszinte barátság fűzte. A temetés után F. Z. megbetegedett és Simaiéknál maradt. Itt többször meglátogattam öt; tulajdonképpen ekkor alakult ki kapcsolatunk, s amikor hazatért Stószra, elkezdődött közöttünk a levelezés. — Milyen hatással volt Önre az író? — A vele való kapcsolat az értéket jelentette, s máig is jelenti életemben. Mindig szerettem az írott szót, minden új könyvet elolvastam, amit akkoriban Kassán meg lehetett venni. Az ő könyvei egy másik „irodalmat" tártak elém, egy új világ nyílt meg előttem. Az elején csak a saját szememmel olvastam könyveit, melyeket dedikálva mindig megkaptam tőle. Később — a vele való kapcsolat hatására — megértettem beállítottságát, becsültem az emberek iránti szeretetéért, az elnyomottak, gyengék támogatásáért. Dacára annak, hogy egy kis, eldugott helyen élt, szellemi kapcsolat fűzte egész Európához. Gyakran megbeszéltük a politikai eseményeket, megvitattuk ezeknek az emberekre való kihatását, így az én látóköröm is bővült. Mindent megbeszélt velem, akár személyes, akár az egészségével kapcsolatos gondjairól volt szó. Úgyszólván hetenként látogattam őt, főleg a délelőtti órákban, akkor általában jobban érezte magát, de sokszor találtam őt a karosszékben ülve, lehunyt szemmel, sápadtan. Fábry modern ember volt, minden érdekelte. Talán az öltözködésében volt kissé konzervatívabb, de később ebben is megváltozott. Szerette a divatos pulóvereket — ezekből mindig többet vásároltunk —. meg a szép nyakkendőket. Otthon mindig pulóvert hordott, kihajtott gallérú, fehér inggel — ebben nagyon jól nézett ki. Amit mindig csodáltam rajta: magas, sima ránctalan homlokát, „berámázva" sötét hajával, nyílt tekintetét. Ez minden alkalommal megkapott engem, mondogattam is magamban — ö egy „tiszta" ember! Egyetlen ismerősömhöz sem hasonlított és sohasem kerestem másban az ö lényét, mert ez nem is volt lehetséges. Egyedülálló volt! Halála után soha többé nem mentem el Stószra, soha többé! Tudom, hogy a háza múzeum lett, átalakították, ezt már nem akartam látni. Bennem úgy él tovább ő maga, a kert, a ház, mint utolsó látogatásomkor. Amikor telefonáltak, hogy meghalt, Simainéval együtt azonnal leutaztunk; megsimogattam örökre lezárt szemét, összekulcsolt kezét... — Találkozásaikon mi jellemezte az írót? — Ottlétem ideje alatt beszédes volt, élénk, minden érdekelte, ami velem történt. Beszámoltam arról is, amit éppen olvastam, vagy amihez hozzá akartam kezdeni. Gyakran alakult ki azonos véleményünk; elbeszélgettünk újságcikkekről, elmeséltem neki a hangversenyeken szerzett benyomásaimat is. Mindig foglalkoztatták a világesemények, érzékenyen hatott rá minden, ami az emberek szabadságát, akaratát korlátozta. Ha Kassán járt, akár Simaiéknál, akár a kórházban, naponta találkoztunk. A legjobban azonban otthon. Stószon érezte magát. Dr. Berzeviczy nemcsak az orvosa, jó barátja is volt. Csak benne bízott, neki hitt. Berzeviczy is kijárt Stószra, vele is kinn voltam néha. A vizsgálat idejére átmentem Schreiberékhez. Ha a diagnózis megnyugtatóan hangzott, az Párhuzamok és szembesítések (RUDOLF CHMEĽ KÖNYVÉRŐL) A középnemzedékhez tartozó szlovák irodalomtörténész és hungarológus, Rudolf Chmel nem ismeretlen a csehszlovákiai magyar irodalmi körökben. Literatúry v kontaktoch című könyve, melyben nagy elméletimódszertani felkészültséggel, széles körű kutatásaira támaszkodva feldolgozta a szlovák-magyar irodalmi kapcsolatok fejlődését a tizenkilencedik század kezdeteitől a Monarchia felbomlásáig. Két irodalom kapcsolatai címen néhány évvel ezelőtt magyar fordításban is megjelent a Madách Kiadó gondozásában. További kutatásainak eredményeit a hungarológia és szlovák-magyar irodalmi kapcsolatok területéről Rudolf Chmel Paralely a konfrontácie (Párhuzamok és szembesítések) című kötetében tette közzé a Slovenský spisovateľ gondozásában. A tíz rövidebhosszabb írás eltér egymástól mind a műfaj, mind a stílus szempontjából. Akadnak köztük esszék, tanulmányok, utószók, kritikák. Ennek ellenére a könyv egységes mű benyomását kelti. Homogén jellegét a szépirodalmi müvek és a szakirodalom beható ismerete, az irodalomtörténeti és irodalomelméleti megközelítés dialektikus egysége, az egyes irodalmi művek, írói életművek, stílusirányzatok és irodalmi korszakok történelmi-társadalmi koordinátáinak következetes figyelembevétele, a tárgyalt problémák szabatos kifejtése, színes nyelvi megfogalmazása is fokozza. Az egyes írásokban megmutatkozó történetiség a kötet egészében is érvényesül: a tanulmányok, esszék, utószók, kritikák tárgyuk kronologikus sorrendjében követik egymást. Az Új viszonyok — régi problémák cimü programszerű értekezés nyitja meg a válogatást, amelyben Rudolf Chmel a szlovák irodalomtudományi hungarológia múltját és jelenét vizsgálja, problémáit elemzi, kilátásait latolgatja. A személyes hangvétel hatványozza a szerző gondolatainak, megállapításainak meggyőző erejét. A sokéves kutatómunka tapasztalatai és eredményei feljogosítják arra, hogy megfogalmazza ennek a szakterületnek főbb feladatait, alapvető elméleti és módszertani elveit. Megvalósításukat folyamatosan figyelemmel kísérhetjük a kötet írásaiban. Két tanulmányt a szlovák és a magyar romantika, illetve a felszabadulás utáni szlovák és magyar irodalom szocialista átalakulása tipológiai összehasonlításának szentelt. A kutatás célja az azonos és eltérő vonások, tulajdonságok meghatározása az egyes életművek, irodalmi műfajok, stílusok és irodalmi korszakok szintjén. Fejtegetései során Rudolf Chmel kellő figyelmet szentel az irodalmi folyamat történelmi-társadalmi meghatározóinak, eszmei, filozófiai és kulturális közegének. A szlovák és a magyar romantika tipológiája című tanulmányában a költészetet Petőfi Sándor, illeve Andrej Sládkovič egyegy politikai és szerelmi témájú versének összevetésével jellemzi. A romantikus próza ismérveit viszont már több író műve és néhány évtizedes fejlődési folyamat alapján határozza meg. A történelmi háttér és az irodalomtörténeti előzmények fontos helyet kapnak a Küzdelem a szlovák és a magyar irodalom új koncepciójáért 1945 után című tanulmányában is. A magyar irodalom fogadtatásának három évtizedéről ír Fordítások a magyar irodalomból 1945-től 1975-ig című tanulmányában. Történelmi visszapillantással kezdi, rámutatva a folyamat főbb korszakaira a múlt század derekától a felszabadulásig. A könyvalakban megjelent fordításokat mennyiségi és minőségi elemzésnek veti alá és számot ad az egyes irodalmi műfajok, témakörök, a klaszszikus és jelenkori irodalom arányáról, a fordítói munka színvonaláról, hiányosságairól. A kötetbe foglalt írások további csoportját képezik a Petőfi Sándorról, Mikszáth Kálmánról és Ady Endréről szóló tanulmányok. Az első kettő, a Petőfi Sándor és az Úton a realizmus felé címüek eredetileg utolsóként jelentek meg Petőfi és Mikszáth válogatott műveinek szlovák kiadásában. A szerző 10
