A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1987-05-15 / 20. szám

Mih a ük Zoltán feleségével házasságuk ötvenedik évfordulóján

Löket. Tizenkét kilométer távolságra fekszik Karlovy Varytól. Mesterházi Lajos regényeimével szólva onnan már csak pár lépés a Csehszlovákiát és a Német Demokratikus Köztársaságot elválasztó országhatár. A körülbelül kétezer-ötszáz lakosú kisvárosnak a rajta át- meg átzúduló történelem viharai elöl mintha mindig is rejtőzködnie kellett volna, erdővel borított hegyekkel bástyázta körül magát. Magasabb pontról a kisváros S betűt formáz, s a nyugalmat árasztó Ohre folyó kanyarogja körbe. Rendezett tér, fő- és mellékutcák, egy- vagy többemeletes régi épületek, vár, templom, városháza, bányaipari szakközépiskola, amelynek a tanulói az érettségi vizsgán sikeresen túljutva esztendőről esztendőre megmártóznak a főtéri szökőkút vizében — ez Löket.

Olyan kisváros főterén járok, amely látványával nyugodt, szép életet kínál az esztendő minden szakában. Tavasztól őszig, illetve a tél beálltáig evezősök lapátjai kavarják fel az Ohre sima felületű vizét, a téli hónapokban a sizöket csábítják ide a hegyek, de a Motocross sportolói is szívesen versenyeznek és gyakorolnak a kisváros környékén. Löket régi város, több mint hétszázötven esztendős, de képes a formáját a múló századok ellenére is megőrizni. Annyira zárt és szabályosan rendezett történelmi városmagja, hogy korunk rideg, egyszerű épületei sehogy nem illenek bele, a peremrészeken törnek az ég felé.

Karel Johánek, a városi nemzeti bizottság elnöke a hétszázötven esztendőből csupán harminchatot töltött a városban. 1951-től loketi, kezdetben gépmesterként dolgozott a vasútnál, aztán 1963-tól mind többet vállalva a városi nemzeti bizottság képviselőikre háruló munkából, 1976-ban megválasztották elnöknek. Már éppen távozni akart, amikor feltartóztattam. Mondom az országnak e tőlünk távoli csücskében, melyik csehszlovákiai magyar lapnak vagyok a küldötte, s nem lepem meg a bemutatkozásommal. Tudja, 1951-ben saját maga tapasztalta a magyarok jelenlétét, szép számmal éltek akkor a városban, a Sokolov környéki bányákban és a loketi porcelángyárban dolgoztak.

— Mikor én a kisvárosba kerültem, Csemadok helyi szervezet működött itt.

— Mihalik Zoltán nevű polgárt ismer-e? — kérdezem.

— Hogyne ismerném. Köztiszteletben álló ember! Látom őt a főtéren, az üzletben. Az utóbbi hetekben azonban sokáig nem mutatkozott. Kórházban feküdt enyhébb lefolyású szívinfarktussal.

Bólintok, hogy tudok róla. És függetlenül attól, hogy ez a rokonszenves, szemüveges, szelíd ember kíváncsi-e rá, elújságolom neki, hogy Mihalik Zoltán ír néha nekünk, köszöntötte lapunkat indulásának 30. évfordulóján, nekem is írt, amikor Czirók Pálné sokolovi életéről a Hét olvasóinak beszámoltam. „Jöjjön el hozzánk is, keressen fel bennünket is, kedvelem a lapjukat, a lányaim is olvassák ..." Az igazat megvallva, már az ötvenes

években is tudtam róla, hiszen hírét költötte a Csemadok loketi helyi szervezetének, amelynek ö volt az elnöke; Szövetségünk III. Országos Közgyűlésének küldötte volt, fel is szólalt, beszélt a munkájukról, meg arról, hogy nekik, az etnikumtól távolabb sodródott embereknek kincsük a magyar szó. Mindezeket egy szuszra mondtam el az elnöknek, aki érdeklődést mutatva baráti kézfogással elbúcsúzott tőlem.

Macskaköves, kanyargós úton botladozom jó darabon, körülöttem házak, erdők, a mélységben az Ohre, és sehol egy lélek. Aztán nem messze tőlem egy jó állapotban levő emeletes ház. Kertjében idős embert pillantok meg. Kérdezem tőle, ez-e a tizenötös számú ház. Füléhez tartja a tenyerét, így hozza tudomásomra, hogy nagyothall. Gesztikulálva jelzem a szándékom, beszélni akarok vele. Bemegy a házba és hallom, ahogy a feleségének mondja: Keresnek bennünket! A magyar szavak megnyugtatnak. Jó helyen járok. Közben az idős ember ajtót nyit és várakozóan néz rám. Bemutatkozom, és máris kedves mosoly ül az arcára. Az előszobaszerű folyosóról a konyhába vezet, ahonnan tovább mehetünk a szobába. Rend, tisztaság, szépen berendezett lakás fogad. A szoba szembetűnő ékessége a régi zongora. Rajta felejtem a tekintetem, s Mihalik Zoltán, mert ö az idős ember, máris magyarázatot fűz a zongorához.

— Lilla, az idősebb lányom, hangszerüzlet-vezetö Karlovy Varyban. Ő ajánlotta a figyelmünkbe, vegyük meg. Kedveskedni akart vele, hiszen tudja, hogy gyerekkoromtól zene- és hangszerrajongó vagyok.

Bejön a felesége is. Még jó tartású aszszony. Ismerősként üdvözöl. Az ötvenes évek derekán, 1956 tavaszán egyik volt sárospataki osztálytársamat irányítottam Prágába Joó Sándorhoz, az Új Szó fiókszerkesztőségének akkori vezetőjéhez, akinél Mihalik Zoltán is éppen ott tartózkodott. Joó Sándor Prágát mutatta meg volt osztálytársamnak, Mihalik Zoltán Klára nevű lánya pedig (Mariánské Láznéban volt tanítóképzős), Lókéiban és környékén volt kísérője a barátomnak, aki — az idős asszony bevallása szerint —■ levélben meg is kérte Klára lányuk kezét, de annyira későn, hogy Klára az esküvői kártyát küldte el Ózdra válasz helyett. Ha a barátom nem késlekedik, elgondolkodtató furcsasága kezdődött volna az életnek. Mihalik Zoltánék ugyanis Ózdról kerültek 1948-ban Loketba, lányuk pedig Loketból került volna feleségnek Ózdra az ötvenes évek második felében.

Eddig én sem tudtam azt, amit most már tudok Mihalik Zoltánról, és a családjáról. De nem roskadok le a székre a csodálkozástól, mégcsak helyet sem foglalok a házban, városnézésre hívom az idős embert. Gondolkodik egy keveset, hiszen nemrégen engedték haza a kórházból és az orvos azt ajánlotta,

csak sík terepen járjon egyelőre, azt meg az udvarán kívül nehezen talál Lókéiban. Tanácstalanul rá-ránéz a feleségére; mitévő legyen, aztán olyan képet vágva, hogy mit ér már az orvos tanácsa egy nyolcvanegy éves embernek, gyorsan átöltözik, s útnak indulunk. Az OhFe és a főtér között egyre följebb kapaszkodunk, s idős társam ismerősei köszönését fogadja. Mutogat és magyaráz. Löket Ohre átívelő új hídjánál, majd a kisváros fölé emelkedő vár környékén fordulatokban bővelkedő életét bontja ki előttem.

Hosszan elidőzik gyermekkoránál, amely a megélt évek csúcsáról sem látszik felhőtlennek. A vasgyárban lakatos- és villanyszerelő mesterséget tanult. Napi tizenkét órás munkaidőben. 1922-ben megkapta a segédlevelet, de a munkaidő így sem lett rövidebb. Tizenhat évesen kezdett hangszeren tanulni. Hegedű persze nem volt, pénz se rá, az anyja malacot adott el, annak az árából vettek használt hegedűt. Sokszor éjfélig nyütte a vonót, az anyja szidta, elég legyen, reggel hatkor munkába kell állnia. Nyolc hónap múlva már az ózdi gyári zenekarban játszott hegedűn és fúvóshangszeren. Katonaidejét is zenészként töltötte le. Azzal a szándékkal szerelt le, hogy a borsodnádasdi lemezgyár zenekarában fog játszani, de csalódnia kellett. 1930 januárjától Magyarországon nagy munkáselbocsájtások voltak, be kellett érnie a somsályi bányaüzemmel; ugyanebben az évben megnősült, feleségül vette a bányamester lányát, akivel ma is boldog házasságban él.

A harmincas évek közepén visszatért szülővárosába, az ózdi vasgyár főműhelyébe, s akkor szakított a gyárral, s beállt Hangya-üzletvezetőnek. Ennek az volt az oka, hogy a nővére Hangya-üzletvezető felesége volt, és bogarat ültetett a fülébe.

— Nem is bántuk meg, hogy hallgattunk a nővéremre, mondja Mihalik Zoltán. — Igaz, sokat kellett dolgozni boltban, kocsmában, de szeretjük a munkát, szorgalmasak voltunk. Disznóshorváton kezdtük, az akkor Magyarországhoz tartozó Abafalvában folytattuk. 1948-ban válaszút elé kerültem. Úgy döntöttünk, hogy visszatérünk Abafalvára (Abovce), ahol a negyvenes években jól éreztük magunkat.

Hogy hogy nem, Abafalva helyett Sokolovba irányítottak. A közelében levő Loketban telepedtünk le egy bérház második emeleti lakásában. 1949-ben költöztünk mostani, emeletes saját családi házunkba, amelyet az ózdiért kaptunk cserébe. A helybeli villanytelep gépésze és villanyszerelője lettem.

1957-ben elköltöztünk Királyhelmecre.

— Miért?

— A feleségem megbetegedett, az orvos levegőváltozást ajánlott. Az ágcsernyöi átra kodóállomásra kerülve (fö)szerelőnek, majd hat hónap múlva művezetőnek neveztek ki. Hogy meg tudjam védeni a kinevezésemet, levelező tagozaton elvégeztem a középfokú szakközépiskolát. Ötvenöt éves fejjel szereztem meg a beosztásomhoz szükséges képesítést. Bizonyítvánnyal a kezemben főművezető lettem. Hatvankét éves koromig, nyugdíjba vonulásomig ott dolgoztam, többször megkaptam a legjobb dolgozó címet. Huszonötnél több értékesíthető újító javaslatot nyújtottam be. Nyugdíjasként sem pihentem. A helmeciek szőlöskerthez juttattak és a párommal olyan kedvvel láttunk munkához, hogy nemsokára megválasztottak a Kiskertészkedők Szövetsége helmeci alelnökének.

— Mi hozta vissza Loketba?

— A családi házunk, amelyet bérbe adtunk. De annál is inkább a lányaink sorsa. Mielőtt eljöttünk volna Helmecre, férjhez mentek. Klára tanítónőként Plzeňben telepedett le véglegesen, Lilla Karlovy Varyban. Gyermekeink kérésére települtünk vissza Loketba.

— Megérte? Nem csalódtak a gyermekeikben?

— Egy rossz szót nem mondhatunk rájuk. Minden hétvégéjüket nálunk töltik. És magyarul beszélünk, ha együtt a család. Három unokánk is szépen beszéli a magyar nyelvet. A legkisebbet most júniusban avatják a Károly Egyetemen. Három dédunokám is boldogan jár hozzánk.

— Elégedett az életével ?

— Az vagyok. A gyermekeim közelében élek és Löket végtelenül csendes, nyugodt hely. Itt is van egy kiskertünk. Fóliázunk is a feleségemmel. Megmutatom a kertünket, ha befejeztük a sétánkat.

Mihalik Zoltán a házába vezet, nem a kertjébe. Felesége uzsonnával kínál. Ő meg a szavaival traktál tovább. Hogy nem hagyja magát elfelejtetni. Huszonöt helyre küldi húsvéti és karácsonyi üdvözlőlapjait. Ő is sűrűn kap leveleket, üdvözlőlapokat. Leghamarabb Kolozsvárról érkezett a címére húsvéti üdvözlőlap. Dobrai Pál küldte, aki Rozsnyó (Rožňava) környéki, hárskúti születésű, a felesége kolozsvári, oda nősült.

Nyolcvanegy esztendő nyomja Mihalik žtoltán vállát. S ahogy uzsonnázás közben meghatóan elmondta, egyre többet gondol gyermekkorára, az ózdi gyári iskola tanítóira, a Prágában elhunyt Joó Sándorra, akik megtanították öt a könyv és a magyar nyelv szeretetére. A zenét is rajongva szereti, Bach, Mozart, Beethoven, Verdi, Csajkovszkij, Erkel, Smetana és Liszt zenéje egészen kitöltik a lelkét a loketi csendességben. Magáról a kisvárosról a továbbiakban sem esik szó. Porcelángyára, baromfifeldolgozó üzeme ma is termel, Goethe szobra ma is áll a főút mellett (annyiszor járt Loketban, ahányszor gyógykezelésen Karlovy Varyban), és az élet itt is változik, fejlődik. Ami változatlan, az az Ohre és a kisvárost féltőn ölelő, erdő borította hegyek.

MÁCS JÓZSEF

12