A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-05-08 / 19. szám
A Lényinij örgört csölő, a Lenin-út Ez nem Urga, hanem Ulánbátor Moszkvától még tíz órát kell repülni, ám az itthoni időszámításhoz viszonyítva mégis 7 órával később, hajnali három helyett délelőtt 10 órakor érkezem meg a Mongol Népköztársaság fővárosának, Ulánbátornak a repülőterére. A főváros neve Ulánbátor hot, vagyis: a Vörös Hős Városa. A Bujant Uhá, a Kegyes-domb mögötti repülőtérre (Niszeh talbaj) érkezem. Dr. Turnén Guáj, a Természettudományi Kutatóintézet dolgozója, mikrobiológus, aki egyébként Prágában szerezte képesítését, ezzel a furcsa kérdéssel fogad: No, ind cereg? Mongolul mondja, én meg magyarul értem: No, itt a sereg ? Folytatom is beszélgetésünket a magyarhoz hasonló mongol szavak felsorolásával: ujj, erdem, bátar, gar, gölög, szahhal, ige, ölyv... És folytathatnám tovább, mert mintegy 300 olyan mongollal egyező szava van nyelvünknek, mely az altaji nyelvközösséghez fűződő „sógorság” révén került a magyarba, de inkább a tájat figyelem. Közel 20 kilométeres betonozott út vezet a városba. Jelképekkel díszített, kőből épített kapu áll a repülőtérrel szemközti halmon. Túlsó felére jutva már látjuk a várost. Nincs egyetlen fa se a közelünkben. A dombról lefelé, a város felé kígyózó utat is csak itt-ott szegélyezi néhány bokor. Ám azokon túl dúsan zöldellő rét, virágos legelő a táj. Tippanfü, kamilla, kakukkfű szokatlanul erős illatát hozza felénk a szellő. Itt néhány ló és tehénke legelészik, látszólag magára hagyottan. Ott, a havasi gyopárral teli legelőn juhnyájat őriz a pásztor. A látvány magyarázatát kérés nélkül ismerteti kísérőm: a legközelebbi világtenger, a Csendes-óceán szintje fölötti 1 300 méteres magasságban, a füves puszta és a ligetes övezet határán járunk, egyébként pedig minden 3 éven felüli lakosra, átlagosan számítva 27 állat jut a hagyományos elnevezésű „ötféle jószágból" (tavan húsú mai), vagyis: lóból, tevéből szarvasmarhából, juhból és kecskéből. A város felé pillantva először a deszkakerítéses udvarokat, a gerendakerítéssel körülhatárolt jurtákat, jurtasorokat veszem észre. Nem szükséges a magyarázat: ez a külváros. Azután a fűzfabozótból felénk csillanó Tola folyót, meg a föléje épített, magasan ívelő Béke hidat, melynek két főpillérét kétkét négyszögü pavilon koronázza. Mö1954-ben épített emlékmű a mongol és a szovjet nép Szühebátor (1893—1923) szobra Dzajszan-tolgoj ormán az barátságának jelképe göttük látom a Béke út mentén álló, modern toronyházak sorát, a város közepét. Jobbra tekintve a fallal körülkerített, tibeti, kínai jellegű templompalotákat, emeletes épületeket. Balra a lakótelepek mögül kimagasló erőmű óriási kéményeit. A szemközti Gandan-dombon négylábú, karcsú, piros-fehér tv- és rádiótorony nyújtózik az ég kéksége felé. Távolabb pedig a sugarasan ágazó hegy, a Bőgd, melynek erdőbozontos tetejű, gránit kőbérce a 2 257 méter magas Cecégün. — Ez a városkép — szólok —, nekem nagyon, de nagyon tetszik. Kísérőm arca, tekintete meg se rezzen. Nem csodálkozom, öt évig élt és tanult nálunk, Mongóliát, Ulánbátort említve bizonyára sokszor hallhatta a sajátos véleményezést: az már igazi Ázsia. — Azok a tarkaszárnyú madarak — mutat a magasba — melyeket az idegenek sasoknak néznek ... Szavába vágok: — Kányák. Erre elmosolyodik, tegezésre fordítva a szót, hangsúlyos fogadkozásba kezd: — Amire csak kíváncsi vagy, neked mindent megmutatok, hogy megismerhessed fővárosunkat, az én szülővárosomat ... A város legbelső négyszöge a Szühebátor tér, melynek hatalmas betonme-20
