A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-05-01 / 18. szám
20. Mezeiné csoszogott át az előszobán, Erzsébetnek egy pillanatra abba kellett hagynia a beszélgetést, kis idő múlva azonban folytatta: — Pénteken jöttünk haza Pozsonyból, igaz? — Igen. — Még aznap este, vagy másnap mentél el Borbálához? — Másnap, azaz szombaton délután. — Megültétek a születésnapját? — Ha én azt tudom, hogy születésnapja van! Az a szerencse, hogy egy üveg vodkával állítottam be hozzá. — Megkínált vörös borral? — Vörös borral!? Dehogy kínált. — Biztos vagy benne? — Mint a halál. De miért fontos ez neked ? — Nem fontos, csak úgy kérdeztem. — Ne viccelj, Erzsikéről-Te nem szoktál csak „úgy" kérdezgetni. Valami rejtezik a kérdés mögött. Ki vele! — Hogy állsz Borbálával ? — kérdezte Erzsébet, hogy másra terelje a szót, nem mintha az nem érdekelte volna. Az is igen birizgálta a fantáziáját. — Minden a legjobb úton halad, Erzsikért). — Egyszóval nagyon szereted? — Nagyon... Ha találkozol vele, te is megmondhatód neki. — Jó, majd megmondom ... Hát ennyi volna az egész Jóska, és kérlek, ne haragudj, hogy zavartalak. Még egyszer hangsúlyozom: ez a beszélgetés csak ránk tartozik és senki másra. LOVICSEK BÉLA BORBÁLA — Természetesen, Erzsikém ... szervusz! Erzsébet keserű szájízzel tette le a kagylót. A beszélgetés után most már biztosra vette, hogy a férje hazudott Alexandrának, s ha egyszer hazudott, nem hiába tette, azaz mégis csak lehet valami Feri és Borbála között. Azt követően megpróbált nyugodtan viselkedni, ugyanakkor árgus szemmel figyelte a férje minden mozdulatát és cselekedetét. Látszólag tehát minden rendbejön a Kiss családban. Mezeiné semmit sem tudott arról, mi történik a háta mögött, pedig a tapasztalt szeme észrevehette volna, hogy valami különös furcsa feszültség nyugtalanítja a lányát, hogy olykor túlzottan ideges és szokatlan a viselkedése. Mindezt látta, de nem sejtette az igazi okát. A túlfeszített, nagy türelmet igénylő iskolai munkájára gondolt. Tudta, hogy nem könnyű a tanító munkája, különösen akkor nem, ha valaki felelősségteljesen és lelkiismeretesen csinálja, már pedig az ő lánya mindig egész emberként állt helyt az iskolában. Kiss Ferenc egyre nagyobb szükségét érezte annak, hogy folytassa viszonyát Borbálával, a tanítónő azonban nyugalomra intette: várakozzanak még egy ideig türelmesen, hogy még véletlenül se adjanak okot újabb gyanakvásra. Borbála magának sem tudta megmagyarázni, miért, de mintha megkopott volna már Erzsébet iránti gyűlölete, s mintha a bosszúállás szándéka is megcsappant volna benne. Tulajdonképpen ő maga sem tudta, hogy mit akar: elhóditani-e Ferencet a feleségétől, vagy pedig Laczkó Jóskához kötni az életét véglegesen. Azért azt már bevallotta önmagának a tükör előtt állva, hogy egyre jobban vonzódik a fiatal mérnökhöz, egyre jobban tetszik neki 14 a múltjával, jelenével és az elképzelt jövőjével együtt, amiben látott némi fantáziát. Azt viszont még nem tudta biztosan, hogy a fiatalemberhez fűződő vonzalmát minek nevezze: búvópatakként felszínre törő szerelemnek vagy valami másnak. Mindenesetre azzal tisztában volt, hogy ha gyökeret akar ereszteni ezen a szép vidéken, s az sem mellékes, hogy gazdag vidéken, fel kell hagynia a felelőtlen játékaival. Ezt súgta a jobbik énje, de vajon felül tud-e kerekedni azon az énjén, amelyik más útra csábítja, olyan útra, amelyik valami újat. izgalmasat ígér? Az az igazság, hogy sosem bírta a megáilapodottságot, a kötöttséget, a véglegeset. Vajon képes lenne-e hosszú távon egy férfihoz, egy lakáshoz, esetleg gyerekekhez kötni az életét? Közben Kiss Ferenc addig-addig üldözte Borbálát a kémlelésével, hogy végül is kötélnek állt, s egy röpke órára ismét találkoztak a pincében. A találkozás után maga Borbála csodálkozott a legjobban azon. mennyire fel tudott oldódni, s hogy egész szivével úgy át tudta magát adni a gyönyöröknek, s azt is elismerte. hogy Kiss Ferenccel szédítő magasságokba tudott emelkedni az együttlétük alatt. Talán éppen azért bizonytalanodott el annyira, s nem tudott véglegesen dönteni, hogy a két férfi közül melyiket válassza. A pincében többször is feltette a kérdést: — Mi lesz velünk, Ferikém? — Adj még egy kis időt, Borikám — felelte Kiss Ferenc egyre ismételve, kínlódva. Úgy érzte magát, mint aki két kő között őrlődik. Búcsúzáskor abban állapodtak meg, hogy a legközelebbi találkozásukkor kész és végleges elképzelésekkel áll elő. Másnap estefelé Kisséknél berregett a telefon. Alexandra kapta fel a kagylót. — Anyu, téged hívnak! — Kissné, tessék! — Kedves asszonyom — kezdte a múltkori telefonáló. — Egyszer már figyelmeztettem, hogy nézzen jobban a férje körmére, ha el akarja kerülni a botrányt. Kérdezze csak meg tőle. hogy tegnap este kivel járt a pincében! — Kivel beszélek? — kérdezte Erzsébet erőtlen hangon. — Egy jóakaróval. Viszonthallásra! Erzsébet minden izében remegett nagy felindultságában. Hát mégis igaz? Az orránál fogva vezetik? Semmi kétség: azok után, ami eddig történt, s amit az anyja leveléből olvasott. Borbála, ez az elvetemült nöszemély, mindenre képes. Nem hagyja annyiban. Addig nem nyugszik, amíg el nem üldözi a faluból. Megkeresi és megtalálja a módját, hogy elkerüljön innen. Minél előbb, annál jobb. Kiss Ferenc későn jött haza a gyűlésről. Erzsébet az ágyban fekve olvasott. Nem is olvasott, inkább azon gondolkozott, azt mérlegelte, szóba hozza-e az ismeretlen nő telefonhívását. — Sokat olvasol mostanában, Erzsikém — mondta a férfi lefekvés után. — Fel kell töltődni az embernek — felelte az asszony mogorván. — Szakirodalmat olvasok, ha nem vennéd észre. — Az más ... Hát csak töltődj fel minél jobban, anyucikám. A minap hallottam a járáson, hogy márciusban kitüntetést kapsz a tanítók napján ... — mondta még a férfi, azzal elfordult, hogy jól kialudja magát a kimerítő nap után. Hosszú percek teltek el. Erzsébet a nagy csendességben akkora feszültséget érzett, hogy majd szétrobbant. Nem bírta tovább, csak kibújt belőle a kérdés: — Voltál tegnap este a pincében ? — Ezt is a szakkönyvedből olvastad ki? — Arra felelj, amit kérdeztem! — Voltam ... — Egyedül? — Kivel kellett volna lennem? — Tudod te azt jól! — Persze, hogy tudom. Egyedül voltam, mert részegre akartam magam inni, de nem sikerült. — Hülyének nézel ? — pattant fel az aszszony. — Eddig értelmes embernek hittelek. Elveszítetted az eszedet, megbolondultál, rendben van, de azért orron fogva vezetni és megalázni nem hagyom magam! — Nem tudom miről beszélsz. — Majd én megmutatom annak a, annak a szajhának, hogy nem fog itt sokáig virágozni! — mondta Erzsébet fenyegető hangon, magából kikelve. — És te is mehetsz vele együtt, ha annyira odavagy érte! Kiss Ferenc megdöbbent. Ennek már fele sem tréfa, gondolta magában, s jobb híján a felesége felé fordult, simogatni és csókolgatni kezdte, hogy kiengesztelje. — Én csak téged szeretlek, Erzsikém — suttogta. Erzsébet nem szólt semmit. Durva mozdulattal ellökte magától a férjét, elfordult és hajnalig pityergett. Karácsony reggelére nagy hó hullott, de másnapra el is ment. Csak a nagy licspocs maradt utána. A vonuló felhők közül néha már a nap is ki-kisütött. Kiss Ferenc nem volt a bőrében. Úgy érezte magát, mint szédült liba. Éjjel-nappal azon törte a fejét, mitévő legyen. Legalább megoszthatta volna valakivel a gyötrődését, talán megkönnyebbült volna. Töprengése közepette ötlött fel benne a gondolat és nyomban az elhatározás, hogy az István-rtapi köszöntő apropóján felkeresi Pista bácsit, az öreg tanítómestert. A háromliteres demizsont megtöltötte újborral — vörössel —, és alkonyattájt bekopogott a domboldalra ragasztott, takaros kis házikó ajtaján. A magas termetű, szikár, deresfejü, barázdált arcú mester most is a kandalló előtt ült a megszokott karosszékében, térdére vetett gyapjútakaróval, s a lobogó lángokat bámulta. Valamikor a barlanglakó ősember bámulhatott hasonlóan a lángokba, s szövögethette gondolatait. Kiss Ferenc felköszöntötte a nagyrabecsült mestert aki láthatóan megörült a látogatásának, s talán kissé meg is hatódott. — Húzz ide egy széket, Ferkóm, és ülj le! ... Légy szíves dobjál egy-két hasáb fát a tűzre. — A felapritott fát elhozták? — El, fiam, össze is rakták. — Hát az ebédjét hordják-e rendszeresen? — Hordják, Ferkó, pontosan ... Jól főznek a konyhátokon. Köszönöm, mindent köszönök! — Ugyan Pista bácsi, szóra sem érdemes. — Rég nem jártál nálam. Sok a munka, gond, baj, ugye? — Van bőségesen ... Hallgattak. Pattogott a tűz. A lobogó lángok fénye a mozdulatlanul ülő ember arcára vetődött. Mintha a leáldozó nap bíbor sugara hullt volna egy kimunkálatlan szoborra. A századfordulón született ember arcának barázdái elmélyültek. Ezernyi ki nem mondott titkot rejtettek és őriztek magukban. Ebben a faluban kezdte a pályafutását és itt is fejezte be. A felszabadulásig egyedül tanított. Színdarabokat rendezett, olvasó-
