A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-05-01 / 18. szám
Irodalmi párhuzamok (Fried István könyvéről) Az összehasonlító irodalomkutatás szempontjából újabb figyelemreméltó tanulmánykötetet vehet a kezébe az olvasó. Fried István Kelet- és Közép-Európa között című könyve tavaly jelent meg a Gondolat könyvkiadó gondozásában. A kelet-közép-európai nemzetek irodalmi kapcsolatait összegező kiadvány a kulturális közlekedést, a megértést hivatott szolgálni, s az irodalomtudomány eszközeivel választ próbál adni a kölcsönös bizalmatlanságból, az előítéletekből és félreértésekből eredő kérdésekre: „Nem történelmet írunk, még csak nem is szabályos irodalomtörténetet. Korszakok jellegzetességeit próbáljuk megragadni, hogy máig érő következtetésekre mód nyíljék" (31.1.). Fried István a felvilágosodás, a klasszicizmus és a romantika irodalmi alkotásain keresztül értelmezi, magyarázza a hajdan egy közösségbe, egy államba kényszerült közép-európai népek-nemzetek hasonló, sok esetben meglepően egyező kulturális fejlődését. Az Egy fogalom története és körüljárása című fejezetben a kelet-közép-európai régió tisztázására vállalkozik. Először a különböző irodalom- és történettudományi állásfoglalásokat, véleményeket vázolja fel. A régió jellegének kutatásában a földrajzi, az állami-politikai, a művelődéstörténeti szempontok figyelembevételét hangsúlyozza, de a nyelvi és etnikai szempontokat is. Kiemeli továbbá, hogy az egyes korszakok (latin vagy óegyházi szláv univerzalitás, az anyanyelvi irodalom jelentkezése, a nemzeti irodalom differenciálódási törekvéseinek folyamata) más-más tárgyalási módot igényelnek. Egyben a „nemzet", „nemzeti művelődés”, „nemzeti irodalom" fogalmak tisztázását is fontosnak tartja. A vizsgált területet Kelet- Közép-Európának nevezi, Közép-Európa keleti részének, amely történeti és művelődéstörténeti szempontból nem zárt merev terület, hanem ellenkezőleg: nyitott, és mindig kész a nyugat-európai eszmeáramlatok befogadására. Fried hangsúlyozza, hogy bizonyos egységes költői-írói-tudósi magatartás jellemzi ezt a régiót. A Nacionalizmus, nemzet, irodalom c. fejezet a többihez képest talán kevésbé egységes. A könyv szerzője szerint felülvizsgálatra szorul a „nemzeti ébredés", az „újjászületés" irodalomtörténeti fogalomként való kezelése, abszolút korszakjelölésként való használata. A nemzet, a nacionalizmus fogalmának értelmezésében „a XIX század második felében a felvilágosodás ideológusainak tudós-türelmes szemlélete helyett agresszív küzdőfélre valló látásmód bukkant elő" (95.1.). A haza, az ország, az állam, a nemzet fogalmának differenciálódása mindegyik érdekelt nép értelmiségében félreértett nemzeti érzéseket, egyoldalúságot, elfogultságot váltott ki. A következő fejezetben arra ad választ a könyv írója, hogyan tükröződik a felvilágosodás világképe a kelet-közép-európai irodalmakban. Ezek az irodalmak a XVIII. század második felétől igyekeznek bekapcsolódni az európai gondolkodás és irodalom fejlődési áramába, és a nemzeti nyelv fokozatos terjesztését, kiművelését szorgalmazzák. Irodalmi példákon bizonyítja a heroikus-komikus eposz (furcsa vitézi versezet) didaktikus voltát allegorikus ábrázolásmódját, de közvetlen politikai jellegét is. A kor vígjátékaiban — a heroikus-komikus eposzokhoz hasonlóan — statikus az emberábrázolás. A keletközép-európai régióban az egyén kiszolgáltatottságának érzését, a társadalom és a civilizáció felől leselkedő veszélyek és a természet, a célszerűtlen, hiúságokban kimerülő életvitel antinómiáit és ezzel kapcsolatban az emberről kialakult véleményt elsősorban a regényírók fogalmazták meg. Az érzelmes, levél formában megirt regényekben (Kármán József: Fanni hagyományai vagy a lengyel Ludwik Kropióski: Júlia és Adolf) „a szűk mozgástérrel rendelkező egyén ... nem tágítani akarja mozgásterét, hanem a maga lehetőségein belül megőrizni gondolkodásának integritását, az önmagával egyetértő gondolkodás biztosította harmóniát" (162.1.). A Nyelvújítás, klasszicizmus, irodalom fejezetben a szerző a kelet-közép-európai irodalmakban, az 1760/70-es és 1848 közötti időszakban végbement nyelvújítási mozgalmak hasonlóságaira, illetve különbségeire mutat rá. A nyelvújítók megpróbálnak szakítani a tájnyelvi hagyománnyal, szembefordulnak a provincializmussal és egységesebb, tisztább nyelvet igyekeznek teremteni. A nyelvi reformmal párhuzamosan bontakozik ki a nagyszabású szótári irodalom. Fried István szerint „külföldi vagy idegen nyelvi hatásnak, világpolgári tudatnak és hazai hagyománynak keveredése, az idegen hatás öntörvényű befogadása" (182.1.) jellemzi a kelet-közép-európai klasszicizmust. Az utolsó fejezetben szerzőnk a kelet-közép-európai romantika kétarcúságára hívja fel az olvasó figyelmét. A romantika költői müveikben egyrészt az egyén talajvesztettségét, a világ idegenné válását, az idő megragadására való képtelenséget ábrázolják, de nem feledkeznek meg a nemzeti eszményekről sem. „Nagyságuk nem utolsósorban abban áll, hogy a látszólag egymást kizáró magatartásformák között meglelték a kapcsolatot, a lehetőséget, hogy a nemzet költői legyenek és egyszerűen költők." (120.1.) Gondolataik, életérzéseik, magatartásformáik kifejezésére új műfajokat teremtenek. A filozófiai drámai költemény az, amely lehetővé teszi a bölcselet felé fordulást, a költőireflexív viszony, a világ bonyolultságának kifejezését. Végezetül, hadd említsük meg, hogy célunk e publikáció fő gondolatainak felvázolása volt. Az egyes fejezetek részletesebb taglalása túllépné a recenzió határait. Rokonszenvesnek tartjuk, hogy szerzőnk objektívan tekint a kelet-közép-európai népek irodalmára, bár néhol úgy érezzük, nem tud teljesen elfogulatlan lenni. Meggyőződésünk, hogy Fried István könyve a csehszlovákiai olvasó számára is sok hasznos és tanulságos ismeretet tartogat. BOKROS KATALIN 1936. július 18-án a madridi rádió váratlanul megszakította adását, s kisvártatva egy különös, titokzatos mondat hangzott el: „Egész Spanyolország felett felhőtlen az ég." A hallgatók nagy többségének sejtelme sem volt arról, hogy ez a mondat a jeladás a köztársaság elleni fasiszta lázadás kirobbantására. Ezen a napon kezdődött a csaknem három évig tartó spanyol polgárháború, a nép hősies harca Franco tábornok hadserege ellen. A küzdelem 1939 márciusában az antifasiszta erők vereségével ért véget, a reakció uralmának 36 éve, az elnyomatás sötét korszaka következett. Abban, hogy a lázadók győzhettek, rendkívül fontos szerepe volt a hitleri Németországnak és Mussolini Olaszországának. Franco már egy héttel a polgárháború kitörése után személyeseit kérte Hitler segítségét, s nem is csalódott. A nácik azonnal tanácsadókat, fegyver- és lőszerszállitmányokat küldtek, és 1936 novemberében spanyol földre irányítottak egy kitünően felszerelt, nagy erejű repülőosztagot, a nemsokára hírhedtté vált Condor-légiót. A német repülősök Burgost és Vitoriát választották támaszpontul; Vitorlában ütötte fel főhadiszállását a légió vezérkari főnöke, Freiherr Wolfram von Richthofen báró, Göring bizalmi embere, akinek fontos, majdhogynem „történelmi" küldetése volt: ki kellett próbálnia a Luftwaffe legújabb gépeit és rá várt a levegőben folytatandó villámháború stratégiájának a kidolgozása is. Berlinben Spanyolországot szemelték ki az eljövendő háborúra készülő birodalmi légierő főpróbájának színhelyéül. E főpróba lezajlásáról mindennél többet mond egy név: Guernica ... Guernicát nem könnyű megtalálni ä térképen : tipikus baszk kisváros Bilbao közelében, amely a polgárháború idején is megszokott életét élte 1937 áprilisáig ... A vészterhes napokra utaltak ugyan a helységben álln.násozó katonák és a kórházzá átalakított kolostorban ápolt sebesültek, de a lakosok aligha tudták volna elképzelni, hogy a köztársasági csapatok hadmozdulatait figyelemmel krérö Richthofen báró egy terrortámadás ideális célpontját látja majd városukban. Pedig így történt: a vezérkari főnök — aki tapasztalt parancsnoknak számított és szakértelméhez nem férhetett kétség — mindennap gondosan tanulmányozta a térképet s felfigyelt egy stratégiai jelentőségű pontra, melynél fontos útvonalak találkoztak — a Mundaca folyócska fölött átívelő Renteria-hídra. Döntése gyorsan megszületett: el kell pusztítani a hidat, hogy az ellenség mozgását gátolják. S mivel a kiválasztott célponttól 300 méterre már Guernica házai álltak, Richthofen számára „nyilvánvalóvá" lett: itt az alkalom a légió nagyarányú bevetésére, „harci művészetének" igazi kipróbálására. A bárót és tisztjeit a legkevésbé sem zavarta, hogy mindez egy védtelen város megsemmisítését, lakosságának lemészárlását jelenti, ellenkezőleg — ez volt a cél. Guernicát halálra ítélték. Április 26-án elhangzott a parancs a támadásra. Burgosból és Vitorlából 43 bombázó és vadászgép indult el a város irányába ; 50 tonnányi robbanó, gyújtó- és repeszbombát vittek magukkal — állítólag egy híd használhatatlanná tételére. (Az akcióhoz, a legszigorúbb számítások szerint is, tökéletesen elegendő lett volna egyetlenegy zuhanóbombázó s egy 500 kg-os bomba.) Az első gép — melynek a felderítés volt a feladata — délután háromnegyed négykor ért Guernica fölé. Odalent félreverték a harangot, az emberek az óvóhelyek felé rohantak. A pilóta, miután megállapította, hogy nincs légvédelem, kioldotta bombáit, melyek a pályaudvarra, valamint a közelében lévő térre és szállodára hullottak. A túlélők visszaemlékezéseiből szörnyű kép bontakozik ki: darabokra szakított testeket, a felismerhetetlenségig eltorzított halottakat, jajgató sebesülteket találtak a becsapódások színhelyén az áldozatok segítségére igyekvők. A felderítőt három bombázó követte: ezek repesz- és gyújtóbombákat dobtak a cukorgyárra és környékére. A gyárban dolgozó ötven fiatal lány kétségbeesetten menekült; egyikük ruhája tüzet fogott és a szerencsétlen eleven fáklyaként égett el. A támadást rövidesen 10
