A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1987-04-17 / 16. szám

JAMES STEPHENS

Iskolatársak

EMBERI

Tiszta számlával?

Együtt jártunk iskolába és nagyon jól emlékszem rá, mert okos és nagyszerű fiú volt. Különféle jutalmakban is részesült, mint osztályának legjobb diákja, jó magaviseletéért és sporteredményeiért. Mindannyian tisztában voltunk azzal, hogy bármilyen díjat megnyerhetett volna, és bár nem hivalkodott vele, — ezt ö maga is tudta.

Ö volt az, aki észrevett engem, kiáltott utánam és kalapjával integetett is, de én éppen felszálltam egy már mozgásban levő villamosra. Egy jó darabig futott a villamos után. de miután a villamosok csak a kijelölt megállóknál állnak meg, nem tudott beérni, hátramaradt.

Le akartam ugrani és kezet fogni vele, mert olyan gyorsan futott, hogy azt hittem eléri a villamost. Közben azonban az autóknak és taxiknak olyan özöne árasztotta el az utat, hogy mire a villamos megállt, ő már eltűnt. Jómagam is siettem haza.

Útban hazafelé elcsodálkoztam azon. hogy olyan kitartóan, szinte kétségbeesetten futott utánam. Minden erejét megfeszítve rohant és a szeme csillogott futás közben.

Szegény fiú, — gondoltam —, biztos nagyon fontos mondanivalója lehet számomra.

Alig három-négy nap múlva ismét találkoztunk és egy kis ideig elbeszélgettünk a gyalogjárón. Aztán, — nem is tudom melyikünk sugallatára —, betértünk egy közeli étterem bárjába.

Ittunk néhány pohárral valamit és miután észrevettem, hogy a kalapja gyűrött és kabátujja kifényesedett, — én fizettem. Elbeszélgettünk a régi szép iskolai napokról és mesélt nekem olyan ismerősökről, akikkel ő találkozott és akikről én már régen nem hallottam. Azokról a diáktársaimról, akikről én tudtam valamit, én számoltam be és ö minden esetben elővett egy darab papírt és leírta a címüket.

Megkérdezte mivel foglalkozom, mit értem el az életben és ez utóbbi információt is lejegyezte.

— Kihagy az emlékezetem —, mondta mosolyogva.

Miközben az iskoláról beszélgettünk, minden pillanatban mormogott valamit.

Tyű! de meleg van! Majd később kicsit nevetve és bocsánatkérően így szólt: — Szörnyen szomjas vagyok ma. azt hiszem a melegtől.

Nekem nem volt melegem, de különböző a . bőrünk is és a lelkünk is. Ami az egyik embernek meleg, a szomszédjának talán csak langyos.

Később azután gyakran találkoztunk. Az ember rendszerint ugyanabban az időben és ugyanazon az útvonalon közlekedik és haza felé menet, ezen a kitaposott úton találkoztunk.

Valamilyen rajtunk kívül álló erő. amelyet mai napig sem tudok megmagyarázni, arra késztetett minket, hogy ismét betérjünk egy bárba. Minthogy a kalapja nem lett kevésbé gyűrött és a kabátja sem kevésbé kifényesedett, bármit ittunk, — én fizettem.

Sok mindent cselekszünk életünkben öntudatlanul. néha huzamosabb ideig és azt, hogy néhányszor fizetem valakinek az italát, igazán nem érdemes emlékezetben tartani. Végül is felismertük a helyzetet, elsősorban én, mert nem bírom az italt. Soha nem említettem ezt senkinek, mert szégyelltem magam, de tudomást kellett vennem róla. ugyanis pár nappal az italozás után emésztési zavarokban szenvedtem.

így történt, hogy egyik este hazafelé menet szándékosan letértem a megszokott útról és minden bosszankodás nélkül, másfelé mentem haza.

A következő estéken is az új utat használtam.

Jó néhány hétig nem láttam őt, de egy este utánam kiáltott az új úton. Amikor a kiáltozásra megfordultam, megláttam, hogy rohan utánam, bosszankodtam és amikor kezet fogtunk, rájöttem, hogy nem is az italozás elöl akartam kitérni, hanem az én öreg iskolatársamtól szerettem volna menekülni.

Bizonyos távolságot betartva egymás mellett haladtunk és most sokkal beszédesebb volt, mint máskor. Izgatottan beszélt és szemével állandóan az előttünk kiszélesedő utat ; fürkészte és ha befordultunk, ugyanezt tette. Ahogy egymás mellett lépkedtünk, kissé ŕ rosszhiszemű gondolatom támadt. — Aha! Nincs kocsma a közelben.

Mielőtt elváltunk, egy fontot kért kölcsön azzal, hogy egy-két napon belül visszaadja, de én vidáman búcsúztam el a pénzdarabtól amikor átadtam, mert azt gondoltam, hogy tőle is hosszú időre elbúcsúzom.

Egy jó ideig nem fogom látni — mondtam magamban —, és ez igaznak is bizonyult.

Néhány hónap elteltével azonban ismét találkoztunk, együtt haladtunk csendben és ezt a csendet ritkán szakította meg beszélgetés.

Kétségtelenül kikutatta új utamat, mert jólértesülten közölte velem, hogy egy bizonyos mellékutca megrövidíthetné utunkat. A mellékutca közepén egy vendéglőre bukkantunk.

Nyugodtan, bosszankodás nélkül mentem a vendéglőbe, hiszen nem lett volna nehéz védekeznem az események ellen, amelyeket még egy gyengén felkészült jós is megjövendölhetett volna.

Ahogy kiürült a pohara, rögtön teletöltőtte, én viszont feltűnően kerültem az ivást.

Természetesen egyik italt követi a másik és közben társalog az ember. Az én kötelességem, szemlátomást az italról való gondoskodás volt, de igazságosnak véltem, ha a társalgást ő vezeti.

Én a hallgatáshoz ragaszkodtam, ami tár- ; sam számára nem lehetett kellemes és ha beszélgetni akart, minden szókincsét be kel- S lett vetnie a harcba.

Most éppen egy kis szünetet tartottunk. Barátom kimerítette a témát a diákévekről, I politikához, irodalomhoz, esetleges városi - pletykákhoz nem értett, az időjárás megvita- ; fásához viszont elég egy perc. Ő vágyódott a beszélgetés folytatása után. mert ez lett volna a híd, amivel az italozást egybe lehet kötni, különben kénytelen abbahagyni.

Ilyenkor az ember saját magáról beszél és bár ez a végső lehetőség, egy kis előzetes felkészültséggel ékesszólóvá válhat bárki.

Elmesélte a meg nem érdemelt csapásoknak egész sorozatát szárazon és vízen, bajoknak, amelyek ellen nem tudott védekezni és amelyek ellen senki sem lett volna képes küzdeni; véletlenekről, amelyeket a képzelet szült ugyan, de igaz is lehetett. Járt Angliában, Amerikában, és mindenhonnan meghatározhatatlan, de szörnyű balszerencsék kiüldözték. így hát kanyargós kerülő utakon ismét hazatért.

Élő ember nem lehet állandóan hallgatag.

(Folytatás a 23. oldalon)

Szinte már közhellyé koptatott megállapítás, hogy a bűnözés elsősorban társadalmi probléma. A törvényszegők elleni küzdelem ezért a sikeres felderítő tevékenységgel és a bűnelkövetők szigorú megbüntetésével nem ér véget, hanem a társadalom védelmének — indokolt esetben — az utógondozásban és a pártfogói felügyelet elrendelésében is meg kell nyilvánulnia. Erről, tehát a megelőzés és a kollektív segitökészség gyakorlati tapasztalatairól volt szó az SZSZK Legfelsőbb Bíróságának a közelmúltban tartott elméleti tanácskozásán, ahová a hírlapírók is hivatalosak voltak.

A szabadságvesztésből szabadultak utógondozása kettős célt szolgál: egyrészt viszszavezetni a társadalomba, azaz segíteni és támogatni azokat a szabadulókat, akik a börtönévek alatt elvesztették korábbi munkahelyüket vagy családi kapcsolataikat; másrészt pedig biztosítani azok ellenőrzését és felügyeletét, akiknél a szabadulás után tartani lehet az újabb bűncselekmények elkövetésétől. Aligha mellékes, hogy több esztendő statisztikai adatai szerint az utógondozás intézménye egyre gyakrabban tudja beváltani a hozzá fűzött reményeket.

Kezdetben a bíróságok által az utógondozás keretében elrendelt pártfogói felügyelet elsősorban a visszaeső bűnözőket, valamint azokat érintette, akiket súlyos bűncselekmény elkövetéséért hosszabb idejű szabadságvesztésre ítéltek és a büntetés végrehajtása során tanúsított magatartásuk miatt nem kerülhetett sor feltételes szabadságra bocsátásukra sem. (Természetesen, a korábbi szabadulás gyakorlata csupán a büntetés utolsó negyedére, esetleg harmadára vonatkozik!) Más esetekben többnyire a szabadulok egyéni belátásától függött a múltban, hogy igénybe veszik-e a felajánlott segítséget?

A megelőzést célzó utógondozás gyakorlati tapasztalatai azonban szélesebb körben is indokolttá tették a pártfogói felügyelet elrendelését, hiszen a gyakorlatban nem kevés azoknak a száma, akik a feltételes szabadság ideje alatt váltak visszaesőkké, illetve a felfüggesztett szabadságvesztésre ítéltek közül is sokan követtek el újabb bűncselekményt a próbaidő alatt. Az utóbbi esztendőkben ezért a pártfogói felügyelet kibővítésére került sor, s ennek eredményeképpen az utógondozás alá helyezett korábbi bűnelkövetők jelentős hányada — mintegy kétharmada! — nem követett el újabb törvényszegő cselekedetet. Joggal remélhető, hogy ez az arány a következő időszakban továbbra is javulni fog. Ehhez azonban az is szükséges, hogy a bíróságok körültekintően, jól ítéljék meg: kit és milyen időtartamra célszerű, természetesen a szabadulása után, hatósági felügyelet alá helyezni.

Az utóbbi esztendők tapasztalatai egy egész sor gyakorlati tanulsággal szolgálnak. A témában leginkább jártas szakértők megállapítása szerint: a pártfogó felügyelet elrendelésére. a pártfogolt személyiségének megállapítására és a körülményeinek leginkább megfelelő magatartási szabályok alkalmazására széles körű lehetőségek kínálkoznak. Sokszor azonban mégis kissé bizonytalan a gyakorlat annak a megítélésében, hogy — a jogszabály szerinti kötelező eseteket kivéve — mikor célszerű az efféle felügyelet elrendelése; hogy melyek azok az esetek, amikor valóban tartani kell esetleges újabb bűncselekmények elkövetésétől...

SORSOK

Az utógondozás sok-sok türelmet igénylő hangyamunkája egyébként a hivatásos pártfogók és az ő munkájukat segítő társadalmi pártfogók feladata.

A börtönből szabadult személyre szabott magatartási szabályok igen változatosak lehetnek. Előírható például, hogy a pártfogolt meghatározott munkahelyen vállaljon állást; hogy bizonyos városokat vagy nyilvános helyeket (például italboltokat s egyéb szórakozóhelyeket) ne látogasson; hogy egyes — vélhetően rossz hatású — személyekkel ne tartson kapcsolatot; hogy folytassa abbahagyott iskolai tanulmányait, és még sok egyéb „ajánlással" bocsáthatók szabadlábra mind a kiskorú, mind a felnőtt bűnözők. Persze, a sajátos magatartási szabályok helyes megállapítása sem könnyű. A tapasztalat az, hogy a megrögzött, többszörösen visszaeső bűnözők esetében általában hatékonyabb szabályokat állapítanak meg bíróságaink, mint az első ízben elítélteknél. Ez nem is meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy az előbbiek életviteléről, hajlamairól jóval több adat áll rendelkezésre, mint az utóbbiakéról.

Több ezer eseten alapuló sokévi gyakorlat bizonyítja, hogy a szabadulóknak megfelelő munkahelyet találni — ez jelenti a legnagyobb segítséget.

E lélektanilag és munkajogilag egyaránt lényeges feladat megoldásához főképpen a nagyüzemekben van szükség egyfajta társadalmi pártfogói hálózat kiépítésére, amely a zökkenőmentes beilleszkedést, a szabad élet sokfajta köznapi gondjának megoldását segíti. Nagyon fontos láncszeme ez a megelőzésnek, elvégre egy pillanatig sem mindegy: miképp fogadja az új munkahely, illetve a munkaadó révén a társadalom a korábbi életvitelükkel szakítani próbáló, börtönből szabadult egykori elítélteket.

Az igazságügyi szakemberek joggal hívják fel a figyelmet arra, hogy a szabadulás utáni első munkahelyen fokozott figyelmet kell fordítani minden pártfogoltra, mert az első kudarcok révén, vagy a munkalehetőség megtagadásával megszűnhet az amúgy sem túlságosan erős erkölcsi tartás.

— Szégyelltem magam ... — mondják a legtöbben a visszaeső pártfogoltak közül, akik sok esetben azzal „magyarázzák" lejtőre csúszott magatartásukat, hogy a munkahelyükön gúnyolódtak velük s megvetően kezelték őket a múltjuk miatt, így aztán elkeseredésükben odébbálltak. Innen pedig már csupán egy lépés a törvényszegésig, hiszon pénzük nem lévén, eiőbb-utóbb újabb bűncselekményekbe keverednek. Más esetben arra hivatkoztak a megkérdezettek, hogy a rendelkezésükre bocsátott munkásszállón senki sem akart velük közös szobában lakni; hogy nehéz kitérni az esténkénti poharazgatások elöl, s őket az ital rendszerint a bűnbe sodorja.

Az utógondozással, a pártfogói felügyelettel foglalkozó szakemberek tapasztalatai szerint különböző beszélgetések és felmérések adataiból megállapítható, hogy mind a börtönből frissen szabadulok, mind a visszaesők jól tudják: tetteikért elsősorban maguk felelősek. De egyben azt is tudják, sőt érzik is, hogy az önbecsülés alapját, a tisztességes emberi élet iránti igényt, a bizonyítás vágyát csupán szűkebb környezetük, az előítéletek nélküli társadalmi támogatás keltheti fel bennük.

M. P.

19